Még címe sincs...

Ha eddig jónak tartottam, most kicsit utálok kizárólag az érzéseimről beszámolni. Mindig így történt.  Ha valami mondanivalóm volt, kerestem egy nyugodt helyet és ott maradtam. Nagyon hasznos. Részben mert kivonultam a társadalomból úgy, hogy az egy fillérembe se’ került, aztán ott volt az ilyenkor legfontosabb és legkedvesebb magány.
Amit mostanában nem csinálok az a „Duna-nézés” a rakparton valahol a víz fővárosi szakaszán, pedig mind a magány, mind az ingyenes és igen jól működő el- és kivonulás ehhez volt és csak ehhez köthető. Rékának dünnyögtem egyszer így a fülébe, mikor megmutattam mindezt, és próbáltam rávenni, nézze valahogy úgy, egy kicsit mindazt amit lát (mintha tényleg én mutatnám), de mivel tényleg én mutattam –ami azt jelenti, hogy nem ő jött rá –, leszarta.
Ez is régen volt, de… szóval régen-régen sem volt jó kapocs a zavaros sötétbarna, sötétzöld szötty. Egy este történt, már elváltunk, ő a buszon ült útban hazafelé, én a hűvös rövidgatyás légmozgásban (nem volt szél) szintén – csak nem túl sietősen – hazafelé találtam kb. fél tálcányi bontatlan dobozos sört. Valaki lerakta a villanyoszlop alá, és aki arra járt, vett árat belőle.

És ó, igen, én ott voltam, leültem, és egy hullámtörőre álltam és leültem. Néztem  azt a fekete sima lapot, mely nem volt sem fekete, sem sima, sem lap, mégsem csalta meg a szemem. Rékának azt mondtam: a Duna nem néz vissza. Nézheted a felszínét, nézhetsz a távolba, láthatod a „végét”, azt amit az egyik partról a másik partnak hívnak, ahol ugyan ugyanúgy házak falába ütközik a szem, mégsem olyan, mint a belvárosban vagy a körúton. A Duna a szabadon kószáló szem ígéretét nyújtja. Ő nem volt ott este a rakparton, csak én és a dobozos sörök, páran. Az a telefonhívás is lement már, melyben elmondtam mindazt, amivel visszacsalogatni próbáltam őt magamhoz. A sörök, én, az este és az, hogy vérlázítóan későn menne haza anyuhoz nem hatották meg fiatal felnőtt lényét. A telefont eltettem, talán ki is kapcsoltam, és a sörök felé fordultam: -Magány…

Csehszlovák . The man

Sokan sokféleképpen próbálták már életükben megérteni a körülöttük lévő világot, és talán az egész próbálkozás közül mind, a befelé fordulás járt a jobb, nagyobb sikerrel. Anikó néni anyukáját vakon követve Isten felé fordult, és 100, hogy jó neki, hisz ő valami olyat talált meg egészen fiatalon, amit én még nem hogy fiatalon, 30+ -osan sem fedeztem fel.

Soha nem kérdezték meg tőlem, hiszek e Istenben (még Anikó néni sem, aki azért szorgalmasan cipelgetett egy időben a gyülekezetbe), a választ így csak itt, ebben a bejegyzéseben adhatom meg. Hiszek valamiben, ami olyan dolgok mögött van, amit mi nem érthetünk meg és nem érhetünk el. Azt gondolom, ha valamilyen csoda folytán, valamilyen evolúciós csoda folytán elérnénk, csalódnánk. A "csodás biológiai összhatás", melyből a mindenkori élet születik (és mely kicsit sem tökéletes) számomra megengedi feltételezni, hogy ott a még nem kutatott dolgok mögött valami él és virul, és bár tojik ránk, nekünk szeretnünk kell. Ezzel kibékülünk saját forrongó magunkkal is. Ez azonban nem igazi hit.

Mindig a hazafelé irány a legegyenesebb. Azt gondolom, aki ezt megérti, befelé is könnyebben néz hatékonyan. Tudom, milyen ki nem mondott érvek sorakoznak fel ezzel szemben, így gyorsan elmondom, én nem találtam semmit. Nem találtam semmi kibányászhatót, ami már ne lett volna meg odakint. Ám most, hogy látom a belső kavarodásban a rendet, a külső rendet is jobban felismerem, amitől ez a téma most szépen ki is lett merítve:)

A Világ Királya

-Hétvége van, és unalom a négyzeten. Mi lenne, ha kitalálnánk egy címet, és azt oda is ítélnénk ma valakinek? Világ Királya?

-Okééé. Volna egy ember, aki azt mondaná; "Utálom az angolokat és az amerikaiakat, mert úgy gyarapodnak, hogy szemetek más nemzetekkel. De a meccs még nincs lejátszva, és egyszer még masíroztatom őket.". Aki ezt be tudná váltani, az lenne a világ királya.

-Ennyi?

-Elég rövid.

-Pont érthető.

-Az nem egy pszichopata dirigens lenne?

-Nem.

-Ezt hogy fogom überelni?

-Ne óberkodj, überkedj, hehe!

-Miért van az, hogy amint ilyen a téma, mindjárt német szavakat találunk?

-Tök véletlen.

-Én jövök, kezdhetem?

-Ja.

-Akkor, vannak Föld körül keringő műholdak, melyek időről-időre készítenek egy összhangfelvételt egy adott területről, aztán arra érdemesek kiszűrik belőle a fontosabbat. Ahogy a boltok a kibocsájtott pontgyűjtő kártyákon tárolt infók alapján figyelik a vásárlási szokásokat és -ne kérdezzétek milyen laborok lehetnek ezek-, a levegőbe reagens anyagokat engednek belélegzésre, nyilván hogy még véletlenül se legyünk nyugdíjasok. Ebben a világban az ember hazamegy a munka után. Szereti a feleségét. Hétvégenként edz és a gyerekekkel játszik. Esténként pedig még jobban szereti a feleségét mint nappal. A legkisebb ellenállás felé mozdulás elvén oda menekül szeretteivel, ahol a legkevesebb rossz vár. Akik így élnek, ők mind a Világ Királyai.

-Akkor szerintem meg az lenne a Világ Királya, aki lopkodhatna a boltból, de sosem kapnák rajta, aki állandóan bliccelne, de sosem büntetnék meg, aki jegy nélkül járna koncertre és aki akárhány gombóc fagyit kaphatna a világ minden cukrászdájában rajzolt pénzekért.

-Jó, de te már voltál és csak egy Világ Királya cím van.

-Kár.

-Van egy jóbarátom, akitől egyszer megkérdeztem, szerinte mi a magyarban a legszebb szó. "Anya, szerelem" ilyesmire számítottam. Ő semeddig nem gondolkozott, egyből rávágta, hogy "ingyen". Na ő a Világ Királya.

-A világ lúzere.

-Stop. Azért ezt a kettőt nem kéne összekeverni.

-Végül is jutottunk valamire?

-...

-Tovább unatkozunk:)

Jó Eszter 2

Sötét éjszaka az Andrássyn tébláboltam részegen. A koncertnek vége volt valahol, hazamenni nem akartam. Az utolsónak megivott üveg bor emléke mint állatmód rám vetődő rossz érzés a zsigereimtől a tarkómig sorra terjed át a szerveimen és reagál úgy, ahogy tud. Félve jegyzem meg a lé nevét, azzal a lendületes óhajjal, hogy mielőbb elfelejtsem. Csak a szinte mindentől független jókedv töretlen, annak ellenére is, hogy nem jutok be HZ-hez folytatni a még a koncert előtt megkezdett alkoholtúrát. Előbb ért haza tudom, a kulcsát, mint varázspálcát kombinálta az ajtóval, majd elaludt és nem kel fel reggelig. Elmegyek onnan.

Az Andrássy út széles sávja, furán, de mégis jobban kivilágított tere a mellékutcák sötétjének végére helyezi magát, inkább végállomás e színek hiányában szenvedő helyen, bár fénye bántó és üres. Ezen jártam én a prédára vadászók kitartó reményével és tényleg vadásztam és tényleg kitartó voltam 1 percig. Egy perc a néptelen úton és feltűnik egy ülő alak az egyik padon. Odalépek hozzá, az Andrássy egyetlen lényéhéz, egy fekete kabátos lányhoz, bár nem láttam sem az arcát, sem az alakját jól. "Szia, leülhetek melléd..." Nem akarok semmit, ezt biztosan mondom. És mondok még valamit: "Ne álmodj róla hogy valamiféle megerőszakolás is lesz." Ha nem itt vagyunk, nem így, akkor is ezt mondom. Ő mit csinál? Megpaskolja szorosan maga mellet a padot. És látom, hogy a lány fiatal és rendkívül szép. Hosszú szabású kabátja izmos combja közepéig ér. Tehát termetre magas - teszek egyszerre két megállapítást, az egyik ugye ez, a másik, hogy még mindig tudok gondolkozni. A lány ezután további csodálkozásra ad okot. Még az én tompa érzékeimmel is jól látom a lány kíváncsi szemét, fel-feltűnő mosolyát, mely félmosoly, de azért mégis csak mosoly.
Már egymás mellett ülve beszélgetünk mikor felteszem magamnak a kérdéseimet. Hogy lesz valaki ilyen nyíltan kíváncsi egy sötét estén? Hely, idő, őbenne kialakult más számára ismeretlen valami, esetleg az ember kell domináljon, melynek vége (mert hisz tényleg nincs tovább) egy kíváncsi szempár rám szegeződése, egy többször felbukkanó mosoly. Mikor mosolyog egy fiatal nő? És most miért enged többet láttatni a lábaiból azzal, hogy kinyújtja maga elé? Hosszú kabátja kétfelé leomlik. Fekete lapszoknya van alatta. Ezzel hatalmas sikereket ér el az általam még érzékelhető valóság elemeivel vívott csatájában. Eléri, hogy minden kiszorított elem helyére ő, mint elem lépjen. Egyik sem szűnik meg közülük míg beszél hozzám. Mikor beszél sokat egy fiatal nő? Látom a lábát, csodálkozom a mosolyát, életerővé, vagy inkább energiává alakítom a kíváncsiságát. Máskülönben elaludnék itt a padon. Fejem akármilyéhez érne, jó lenne. Miss Mistery lesz számomra az igazi rejtély. Jó lenne mellette ébredni később. Többet megtudni mosolyáról, szeme kíváncsiságáról, a teljességgel illetlen mozdulatáról. Ez mind tényleg van, és bár hazamegyek, és bár hazamegy; ez mind tényleg van.

Én tényleg csak úgy szeretném elmondani

Óra után vagyunk. Onnan érdekes a beszélgetés, hogy meghallottam a következő mondatot: "Nem az a baj az árpád sávval, hogy, hanem...", és azt mondom valahol a "d" és az "s" között: "Semmi." Aztán nincs visszaút, a tanár rám néz, miközben veszem a táskám végig kell mondanom, nem hagyhatom gondolataiba süllyedni a többieket. Még kombinálni támad kedvük. Elmondom az ajtó felé araszolva, hogy: "Onnan csorbult az árpád sávos zászló megítélése, amikor a nyilasok beépítették a saját zászlójukba, és karszalagon is hordták. Nem volt joguk hozzá! Emberi mércével mérve sok év telt el azóta. Az elme nem felejti a kort, az emlékezés tart és én magam személy szerint bárkitől hajlandó vagyok bocsánatot kérni azért hogy a nagyapám egyáltalán létezett 1917-2006 között (Nagyapám határvadász tiszt volt a Felvidéken. Később lehetőségeit kihasználva átkérette magát nyugatabbra. Orosz, majd amerikai fogságba esett.), ha ezzel elnyerhetem a dolog végét. A jelen generációjának feladata lenne, ha értékeit összegzi és azt fontosnak tartja megtisztítani a mocsoktól, hát tegye, és ha felemeli a zászlót, azt mondja, ez Imre királyunk nevéhez fűződik." Elköszönök.

Nem bonyolult: minden azé, aki először használta. Imre király használta először. Királyi pecséten a többször sávozott pajzsot 1202-ben, azután senkinek semmi joga nem volt új jelentéstartalommal felruházni azt, kivéve a (z Árpád-házi) királyainkat. Fontos feltenni a kérdést. Mi a baj vele? Alig ismerjük milyen király volt. III. Béla elsőszülött fia. Pápapárti. A korban erény. Lázadó öccsével vívott sorozatos harcaiból nem hiányzik a legenda sem. Fegyveresen beavatkozott a Szerbiában folyó belviszályba (1201) és a bolgárok felett aratott győzelme után Bulgária királya címet viseli (1202). Miért nem adjuk vissza ami az övé?*

Vallom, és már egyszer mondtam is, hogy nem a politikusnak, hanem a történésznek kell rendet rakni az emberek fejében. Politikai pártállás nélkül. 

Két aprócska gond van ezzel mindössze. A történész valamiért nem vállalja. A politikus valamiért nem engedi. Ez idáig.

*Javítva:)

"Akiböl a NADPH farag újra legényt"

Béna, mégis muszáj megosztanom veletek. Szóval Halliwell és Asada emberek gondoltak egyet -nem épp' tegnap-, és végül ez irányú kutatásaik eredményeképp összedobták ezt:

Mellékszerepben a Glutation-reduktáz, jelenleg (a Mn-SOD, gúnynevén Mangán-Szuperoxid-dizmutáz mellett) a kedvenc enzimem. Azt kell tudni, hogy nélkülük az eukarióta sejtekben biol. ox. során felhalm. hidrogén-peroxid következtében lenne jó kis sejthalál.

Több ilyet nem írok:)

Nekem tetszö farkasfogak

Életünk biz. szakaszaiban számot kérünk, számot adunk cselekedeteink és ábrándozásaink összességéről, és ha úgy találjuk, hogy még egálban vannak, azt még jónak találjuk. Legalább is én. Mint nagy "felfedező" és semmi komolyban részt nem vevő elnézegetem a képeket ilyenkor, amiket magam elé vetítek, alku nélkül. Figyelem a múltam és a jelenem egy-egy kockáját vagy kis rövid sorozatokat (az emlék megrövidül a tényleges időhöz képest), érdekeseket vetek össze az egyenesen a jelennel. Figyelem a helyét, mérem a távolságot, nagyon meg akarok tudni valamit. Aztán egy konzervgondolatot nyitok fel melynek lényege és egyben végzete mindössze ennyi: Érdemes babusgatni, gügyögni neki hadd fejlődjön valamivé, vagy hagyni a fenébe, bedobni a sarokba, abban bízva hátha nagyot koppan landoláskor elégtétel gyanánt. 

Mit is mondhatnék minderre? Költői kérdés. Nem mondok semmit. Helyette bevillan mi volt télleg.
Egy erős nyári napon levonatoztunk Nagymarosig Réka nevű mit sem sejtő és én. Az ötlet jómagamtól származott , tehát én indulás előtt tudtam, hogy ez egy egész napos lófrálás lesz északon a csajszi viszont nem. Strandpapucs, kisnadrág, trikó felszerelésben, "ha randi, akkor mozi lesz" alapgondolattal készült. Nem készült!:) De azért Visegrád (a cél) még így is bejött neki. Mivel udvarolni utálok, kirándulni viszont nem, a "hej, de szép a hajad" helyett inkább egy szuszra felvittem a hátamon könnyű kis testét a toronytól (ahol elfáradt és nem akart jönni) a várig. Végül körbejártunk arrafelé mindent. Délután 2 helyett este 10-re sem ért haza, de nem panaszkodott. Később, ha nem is ezért a merényletért, de csak kidobott. 2X.

Nos most én meg vagyok annyira pervi, jutok a megállapításra az emlék ezen tömörét figyelve, ha nem is bátorságról, de valamiféle sze... na jó. Tanúságot téve újra megkérdezem. Szépen tudok kérdezni. És ha úgy esik kidobatom magam 3X.

Balett táncos dagadt

Azt álmodtam, hogy valami lángossütőnél dolgoztam a Balatonon és löktem a népnek a kerek cuccokat, és délutánra együtt fáradtam az étolajjal. Később simán hozzám akart jönni a volt info tanárnő nem kis riadalmamra.
Ahogy az álom végighömpölygött a szelet űrön nyaldosta kicsit a valóság partjait, mivel felrémlett, hogy tényleg, mostanában arról fantáziálok ébren, hogy minden nőt feleségül kérek, aki valamiben is jobb nálam. Az az álmom (azon kívül, hogy magas, mindig kócos és zöld szemű), hogy jobb matekból. És az álmomban most minden lehetséges kócos, zöld szemű, akit csak el tudok képzelni, azt mondja kórusban és egyre hangosabban egymás emelkedő hangjától, hogy az fontos és az kell. És senki sem tudja, mit szónak majd a kettesemhez: ♪ Mindig pocsék voltam ó matematikából, bébi~! ♪, és attól függően, hogy hozzám jön e a "legmatekosabb" eldúdolom a kettő közül valamelyiket: ♪ Mindig pocsék voltam matematikából, ó bébi~ ! ♪.

Quest

A sikeres biosz "móka" után a tanárnőm a tanteremből távozóban boldog névnapot kívánt.

Ezt nem szabad elfelejteni, mondom magamnak extra súlykolásképp', mivel hajlamos vagyok semmisnek venni a felém irányuló gesztusokat, néhány perc múlva úgy tekinteni a dologra, mintha semmi sem történt volna. Ez jó gyakorlásnak, mert ha már kijelentettem ott, hogy akkor majd a biosz, (egy hosszú) most(ban) vidáman teljesíthetem is.

Soha ki nem kerülhető nagynéném + kiccsaládja jut az eszembe újfent, akik biztosan akaratukon kívül (vagy a tököm tudja), de jól az értésemre adták egykor egy hosszú, végül azért csak véget érő sorozatban, milyen csodálatosan át lehet nézni bárkin, mert ha valaki beszél hozzád (szüksége van valamire), te meg az "eget nézed", az az és sem akkor, sem máskor nem nagyon lehet mit szépíteni rajta.

Szóval először volt a biosz -mivel először el kell dönteni-, és utána a tanárnő, aki van annyira aranyos, hogy ne tűnjön úgy, itt nagy szenvedések lesznek - és a gondolatmenetem ezen részén tudom irigyelni azokat az arcokat, akinek ez nem egy egyenes vonal, hanem mondjuk kettő, de ők némileg érzéketlenek épületen belül, úgy gondolom, és így véleményben nem is tartoznék hozzájuk egyértelműen. Itt kérek bocsánatot azoktól, akiknek ez egy kicsit kusza:)

Ide tartozónak érzem megemlíteni még, hogy hosszú évekkel ezelőtt elte udvaron nyakon csípés alkalmával óraadó tanárunk, mikor az volt a téma, "Hol vagyok újabban keddenként?" - rákérdezett, majd megjegyezte, hogy "De én úgy emlékszem, hogy ön jó volt.", bólogattam, mert ha a jó, azt jelenti, szépen ülök és figyelek, én tutira jó voltam. De azért ez mégis csak a koreai nyelv (volt), ami mint emlékszem a mellettem ülő lánynak (ő volt a Móni én meg nem voltam eltés) jól ment, nekem kicsit nehezebben. Szerelmes is lettem egyből. Erre még kitérek.

E vegyes ingerek szétválasztását a "régi jó elv" használatával örökké nem lehet. És miként azt már észrevettem, hogy mizantróppá válásomkor sokkal szenzitívebb a kapcsolás, korábbi durva esetekhez képest, amit én egyértelműen a fejlődésemnek tulajdonítok be, ezen a vigyoron túllépve a következő cél is meg van jelölve. 

Szünet volt

Egy szép akármilyen napon, akármelyik évben, de legalább 10 (ez nálam a 20) évvel ezelőtt a Katonában a Szegény Dzsoni és Árnikát néztük, és Nemcsák Károly játszotta az egyik főszerepet. A feladata látszólag rendkívül hálásnak bizonyult, ugyanis a gonosz boszorka három ördögi segítője három fiatal lány volt, akiket Dzsoninak az egyik jelenetben vissza kellett zavarnia az alvilágba. Amikor eljött K nagyjelenete, a három neccbe és más semmibe öltözött ördögcsajszit sorban megragadta a legkülönfélébb helyeken és egymás után letuszkolta a színpad deszkapadlójába épített egyik csapóajtón. A harmadik lánnyal pedig olyannyira kivételezett, hogy a nézőtéren valahol középtájon szemrehányó kurjantás következett: "Ne taperold le a csajt Feri!" Feri pedig, vagyis K, abban a "taperolós" pózban megmerevedett a színpadon.

A történet igaz. Ez akkor jutott eszembe (és nevetek is rajta, ha nincs senki a közelben), amikor szóba került egy beszélgetés alkalmával a színház (csak úgy), hogy nem voltam ki tudja -mert én nem- milyen régen utoljára. Meg minden.., de azért ott volt a 2004. május 26-i Koreai Hagyományos Művészetek Nemzeti Központja Együttesének koreai hagyományos zene & tánc előadása, ami nem volt "színház", de ülni kellett. Nem tudom, hogy írtam-e korábban róla. Kim sonsaengnim szerint 15 évenként ha eljönnek, így elég kevesen hagyták ki az előadást... Mivel a szervezők az előbb említett ~ Nemzeti Központ és a Koreai Közt. volt, neves emberek is a meghívottak közt voltak. Nem bírom nem megemlíteni, hogy a mellettem ülő Móni nevű lánynak (szemüveg nélkül istennő, szemüvegben titkárnő), javasoltam, hogy nyerjen valamit az, aki előbb találja meg a széksorok közt...

 - Kit?

 - ... "Mégis kit?"

 - Göncz Árpádot?

Hogy nekünk mennyire egy rugóra járt az agyunk akkor.

Szóval ott hagytam abba, hogy K a Dzsoni alatt keményen rányúlt a csaj mellére, én meg középtájról eleresztettem... (lebuktam) a kurjantást, ők meg nem jutottak el a csapóajtóig, és oda-vissza voltunk megmerevedve; ők a nézőtér felé, hogy akkor most folytassák? (vagy inkább, ki volt ez a barom?!), én meg a színpad felé, "hogy most meg miért nem folytatják?". Néhány hosszúra nyúlt mp következett, aztán ment minden tovább.

Aham:)