2005. március 22. 17:13:21
Reggeli tej cumisüveg forma üvegből, házak közé verődő első napsugarak, mindketten világítanak; az egyiken élek, a másikon megyek, mindig csak ezen a reggelen. Van olyan, hogy hét harminc. Van pormentes aszfalt járda, van 7-es busz a megállójában, nincs ellenőr, nincs érvényes bérletszelvényem, van munkahelyem, megérkezem.
Azon gondolkodom mi lehet a maximuma annak ami megtörténhet velünk. Egyik reggel felkelek mint mindig, elindulok dolgozni, és félúton jelekből tudom meg, hogy nincs, hogy már megszünt a munkahelyem, visszafordulnék, és már otthonom sincs. Sem előre nem tudok menni, sem vissza. Üres szoba falak nélkül, pozitív reménytelenség; festett kép a festője nélkül érezhet így.Délben telefonálok a kedvesemnek. Már másfél éve nem beszéltünk. Tudom, de nem akarom tudni, hogy miért. Túl régóta van meg a késztetés tisztázni, miérteket, és hogyan nemeket, félreállásokat és meneküléseket. Vonat ablakán kihajított kő vagyok. Nem érdemes őt felbosszantani.
Kora délután esélyt kaptam felköszönteni a munkahelyemen a teljesen ismeretlen felettesem, névnapja alkalmából. Legszívesebben a polc tetejére bújtam volna annyira nem vagyok ilyenkor társasági, ám ezt nem tehettem meg a feltűnő, és a teljesen felesleges volta miatt. Előzőleg egy repülő csókot kaptam nem kis italcipekedésemért, én ennyivel beértem volna, ő nem. Ezek a formaságok. Nagyon megkönnyebbültem mikor végre kisomfordálhattam az irodából kis vackom felé, több marék ellopott süti társaságában.
2005. március 20. 8:32:17
Pálmafák, lakatlan sziget, nincs kirakat, sem sztárok, akik a feleségeiket csalják, semmi hírek. Elutaztam, megtettem mindent amit a hajótörés látszatáért meg kell, hogy ne sántítson. Papírhajóból csákót, tettem a fejemre, kókuszdióból csinálok hétfogásos vacsorát, és már nem vagyok magányos. Alkalmi társam pénteken szegődött mellém, ma levakarhatatlan; úgy hívják: hétvége.
2005. március 17. 15:00:24
Ébredés, egy ködszerű álom után, melyben magam vagyok a megfoghatatlan, a zuhanás lezuhanása, hát most megtapizom magam, hogy megérkeztem e vissza, oda ahova zuhanva érkezni szoktak. Reggel van. Jó reggelt.
2005. március 15. 16:17:49
Március tizenötödike alkalmából "Akkor most mi is az a hungarista?", - szegezi nekem(?) valaki a kérdést, majd 4 szempár kegyelmet nem tűrő szuggerálása próbálja felszínre csalogatni a választ. A nyelvemen van, hogy elküldöm őket a picsába! Közben kedvenc Dosztojevszkij regényem címének többesszáma jut az eszembe, és az, hogy épp itt lenne az ideje az ég felé fordulva, egy miért épp velem óda formában történő felkiálltásnak. - A hungarista olyan, mint a zongorista, csak a hungarista hangszerén kevesebb a billentyű. Tömegesen hülyülnek az emberek.
2005. március 13. 14:19:37
Mikor isten ujja először bökött valakire én tutira nem voltam ott. Lehet hogy akkor röhögtem volna akkorát amekkorát ma biztosan nem, mert aki először nevet az nem utoljára!, és amikor ezek a mozdulatok születéskor életeket határoznak meg, akkor az olyan kérdések, mint ki döntötte el az én sorsomat előre, és mikor, az pont olyan mint amikor kutyát sétáltatok, pedig nincs is kutyám. És ha a napkeleti bölcsek csak egyszer rossz irányba fordultak volna, ma lehet, hogy remek ácsoknak építenénk templomokat.
Mikor először bökött tényleg nem voltam ott, a sokadiknál viszont igen.
2005. március 9. 12:43:01
Ha a napok úgy jönnek egymás után, hogy abban semmilyen változás nem érzékelhető, olyankor mindig kiderül minden, például hogy élek, és amikor arra gondolok, hogy velem pont olyan dolgok esnek meg amik mással biztosan nem, akkor egy kabaré nézőterére képzelem magam, és nevetek mindazon amit a színpadon látok, mert ezegyszer végre nem én állok ott fenn és mindaz amihez kell egy kis humorérzék itt van körülöttem és énbennem, és mindazon dolog amit ki kell nevetni körbevesz, és mindaz amit kinevetek valójában magam vagyok. És amikor táplálkozik az optimizmusom, ez a szegény állat, akkor vádaskodást, haragot és önvádat vesz magához belőlem, és úgy csinál mint a szarvasmarhák, kérődzik, de ő csak egyszer eszi meg, mert kétszer ugyanazt "megenni" már destruktív, ami a szarvasmarháknál elmegy, de az érzékeny anyagtalan az az emberi természetnél fogva szeret fennsőségesebb lenni.
2005. március 5. 8:11:32
Megint koránkelltemfel!...-üvöltök gyűrötten, és ahogy süvölt a levegő, és én mégsem indulok el időben az pont olyan mint amikor merényletet követnek el, és én úgy ülök le ezen a reggelen netezni, hogy biztos vagyok benne, a történelem most is megbocsájt, mert ezért a merényletért én vállalom a felelősséget.
Kint majdnem havazik, és az udvar valahol eltünt a hópalástja alatt. Fagyos szél kúszik be a gatyám alá, az általam kinyitott ablakon keresztül. 09.00-kor átfagyott gatyával kerek három percre visszabújtam az ágyamba (egyedül) Szombat reggel kilenc harminc egy, és azt mondom magamban, "Na tessék, ennek is vége". Hol marad a napsütés, mi lett ábrándos tavalyi szépemlékű tavaszommal? Az rendben, hogy március 15-én még esik a hó, de mit rendben, dehogy van rendben..csak megszoktam, és ugye a megszoká... hagyjuk! Nem baj, volt egyszer fél nap amikor majdnem tavasz volt, meg is fáztam a Dunaparton...
Különben a minap oik-os látogatásom során kikölcsönöztem néhány könyvet az emeletről. Az első, a Bambini di Praga 1947 egy keserédes mű, amelyet így értelmeztem: Az Aggkori Segély képviselői sorra járják a kisebb nagyobb településeket, felvéve, (átverve) az amúgy is pénz szűkében lévő, a II. világháborút épp csak átvészelő cseh lakosságot. A regisztrációs díj fejében az Aggkori Segély öreg korukra rendszeres nyugdíjat biztosít számukra. A könnyedség, a mások fölé emelkedés vidám légkört teremt; viccelnek, tréfálkoznak, de közben haldokolnak. A lényük rohad, mikozben a felszín még csillogó, ám a törvény mindenhol ott van, és csak az alkalmas pillanatra vár. Ekkor ki tudja miért:) eszembe jutott a mára feledés homályába veszett wesztel név. Talán mégis elő kellene keresnem azt a befizetetlen csekket:)
Reggeli tej cumisüveg forma üvegből, házak közé verődő első napsugarak, mindketten világítanak; az egyiken élek, a másikon megyek, mindig csak ezen a reggelen. Van olyan, hogy hét harminc. Van pormentes aszfalt járda, van 7-es busz a megállójában, nincs ellenőr, nincs érvényes bérletszelvényem, van munkahelyem, megérkezem.
Azon gondolkodom mi lehet a maximuma annak ami megtörténhet velünk. Egyik reggel felkelek mint mindig, elindulok dolgozni, és félúton jelekből tudom meg, hogy nincs, hogy már megszünt a munkahelyem, visszafordulnék, és már otthonom sincs. Sem előre nem tudok menni, sem vissza. Üres szoba falak nélkül, pozitív reménytelenség; festett kép a festője nélkül érezhet így.Délben telefonálok a kedvesemnek. Már másfél éve nem beszéltünk. Tudom, de nem akarom tudni, hogy miért. Túl régóta van meg a késztetés tisztázni, miérteket, és hogyan nemeket, félreállásokat és meneküléseket. Vonat ablakán kihajított kő vagyok. Nem érdemes őt felbosszantani.
Kora délután esélyt kaptam felköszönteni a munkahelyemen a teljesen ismeretlen felettesem, névnapja alkalmából. Legszívesebben a polc tetejére bújtam volna annyira nem vagyok ilyenkor társasági, ám ezt nem tehettem meg a feltűnő, és a teljesen felesleges volta miatt. Előzőleg egy repülő csókot kaptam nem kis italcipekedésemért, én ennyivel beértem volna, ő nem. Ezek a formaságok. Nagyon megkönnyebbültem mikor végre kisomfordálhattam az irodából kis vackom felé, több marék ellopott süti társaságában.
2005. március 20. 8:32:17
Pálmafák, lakatlan sziget, nincs kirakat, sem sztárok, akik a feleségeiket csalják, semmi hírek. Elutaztam, megtettem mindent amit a hajótörés látszatáért meg kell, hogy ne sántítson. Papírhajóból csákót, tettem a fejemre, kókuszdióból csinálok hétfogásos vacsorát, és már nem vagyok magányos. Alkalmi társam pénteken szegődött mellém, ma levakarhatatlan; úgy hívják: hétvége.
2005. március 17. 15:00:24
Ébredés, egy ködszerű álom után, melyben magam vagyok a megfoghatatlan, a zuhanás lezuhanása, hát most megtapizom magam, hogy megérkeztem e vissza, oda ahova zuhanva érkezni szoktak. Reggel van. Jó reggelt.
2005. március 15. 16:17:49
Március tizenötödike alkalmából "Akkor most mi is az a hungarista?", - szegezi nekem(?) valaki a kérdést, majd 4 szempár kegyelmet nem tűrő szuggerálása próbálja felszínre csalogatni a választ. A nyelvemen van, hogy elküldöm őket a picsába! Közben kedvenc Dosztojevszkij regényem címének többesszáma jut az eszembe, és az, hogy épp itt lenne az ideje az ég felé fordulva, egy miért épp velem óda formában történő felkiálltásnak. - A hungarista olyan, mint a zongorista, csak a hungarista hangszerén kevesebb a billentyű. Tömegesen hülyülnek az emberek.
2005. március 13. 14:19:37
Mikor isten ujja először bökött valakire én tutira nem voltam ott. Lehet hogy akkor röhögtem volna akkorát amekkorát ma biztosan nem, mert aki először nevet az nem utoljára!, és amikor ezek a mozdulatok születéskor életeket határoznak meg, akkor az olyan kérdések, mint ki döntötte el az én sorsomat előre, és mikor, az pont olyan mint amikor kutyát sétáltatok, pedig nincs is kutyám. És ha a napkeleti bölcsek csak egyszer rossz irányba fordultak volna, ma lehet, hogy remek ácsoknak építenénk templomokat.
Mikor először bökött tényleg nem voltam ott, a sokadiknál viszont igen.
2005. március 9. 12:43:01
Ha a napok úgy jönnek egymás után, hogy abban semmilyen változás nem érzékelhető, olyankor mindig kiderül minden, például hogy élek, és amikor arra gondolok, hogy velem pont olyan dolgok esnek meg amik mással biztosan nem, akkor egy kabaré nézőterére képzelem magam, és nevetek mindazon amit a színpadon látok, mert ezegyszer végre nem én állok ott fenn és mindaz amihez kell egy kis humorérzék itt van körülöttem és énbennem, és mindazon dolog amit ki kell nevetni körbevesz, és mindaz amit kinevetek valójában magam vagyok. És amikor táplálkozik az optimizmusom, ez a szegény állat, akkor vádaskodást, haragot és önvádat vesz magához belőlem, és úgy csinál mint a szarvasmarhák, kérődzik, de ő csak egyszer eszi meg, mert kétszer ugyanazt "megenni" már destruktív, ami a szarvasmarháknál elmegy, de az érzékeny anyagtalan az az emberi természetnél fogva szeret fennsőségesebb lenni.
2005. március 5. 8:11:32
Megint koránkelltemfel!...-üvöltök gyűrötten, és ahogy süvölt a levegő, és én mégsem indulok el időben az pont olyan mint amikor merényletet követnek el, és én úgy ülök le ezen a reggelen netezni, hogy biztos vagyok benne, a történelem most is megbocsájt, mert ezért a merényletért én vállalom a felelősséget.
Kint majdnem havazik, és az udvar valahol eltünt a hópalástja alatt. Fagyos szél kúszik be a gatyám alá, az általam kinyitott ablakon keresztül. 09.00-kor átfagyott gatyával kerek három percre visszabújtam az ágyamba (egyedül) Szombat reggel kilenc harminc egy, és azt mondom magamban, "Na tessék, ennek is vége". Hol marad a napsütés, mi lett ábrándos tavalyi szépemlékű tavaszommal? Az rendben, hogy március 15-én még esik a hó, de mit rendben, dehogy van rendben..csak megszoktam, és ugye a megszoká... hagyjuk! Nem baj, volt egyszer fél nap amikor majdnem tavasz volt, meg is fáztam a Dunaparton...
Különben a minap oik-os látogatásom során kikölcsönöztem néhány könyvet az emeletről. Az első, a Bambini di Praga 1947 egy keserédes mű, amelyet így értelmeztem: Az Aggkori Segély képviselői sorra járják a kisebb nagyobb településeket, felvéve, (átverve) az amúgy is pénz szűkében lévő, a II. világháborút épp csak átvészelő cseh lakosságot. A regisztrációs díj fejében az Aggkori Segély öreg korukra rendszeres nyugdíjat biztosít számukra. A könnyedség, a mások fölé emelkedés vidám légkört teremt; viccelnek, tréfálkoznak, de közben haldokolnak. A lényük rohad, mikozben a felszín még csillogó, ám a törvény mindenhol ott van, és csak az alkalmas pillanatra vár. Ekkor ki tudja miért:) eszembe jutott a mára feledés homályába veszett wesztel név. Talán mégis elő kellene keresnem azt a befizetetlen csekket:)