2005-2007 freeblog.hu
..... új helyszíneket indultam keresni. És megtaláltam a Dunát. Mocskos partok mellett, az apállyal megjelentek a vizinövények, kidugott fejük még magasabbra emelkedett a víz visszavonulásával, száraik közt tisztára mosott kövek hevertek, mintha nálamnál termetesebb (csak olyanok vannak), emberek szórták volna szét őket. Az egy héttel ezelőtti csodát a Duna nem tudta megismételni. Csalódással ültem le a halszagú símára hengerelt partjára, és mintegy gonoszul a ki nem mondott vádakra, hullámok hátán dobta elém a Duna a kellemetlen sószagot.
Valahonnan idevetődő kacsák játékát figyeltem, ahogy testükkel csapódnak a vízbe, és emelkednek fel lassú repüléssel. Féltek. Rettegő, repülő mozgásukkal összhangösszhangban jazzt játszott hozzá az ég felé emelkedő rozsdás színű napkorong.
----------
Ma, (ha ez egyáltalán lehetséges), sikerült még mélyebbre temetnem a személyiségemet. Flashback A hét elején elsütöttem egyik legrejtettebb szigorúan személyes gondolatom. Fejcsóválva jegyzem meg, hogy ez nem jó. Rick addig figyelt míg meg nem értette; nekem mindenki az ellenségem aki nem a barátom. Kicsit valóban belecsapott a 'lecsóba', és bár a helyzetet nehezíti a kijelentés erőssége, mégsincs okom az aggodalomra.
1, Ahhoz túl kevés embert ismerek, hogy ez bárkit is zavarna.
2, Rick talán megérti, hogy az emberi lélek nem fehér és fekete, mert míg mindenki más meg tudja tenni (azt)* a barátaim közül, addig van követendő példa számára is.
3,Tojok rá:)
4,Nem is igaz:) Flashback end
Azt a bonyolultabb énem, amivel megkezdtem a hivatalos sulis nyári szünet előtt két héttel (...) a tekergőző, gyűlölködő, (néha nevetségesen gyerekes) munkám, eltemeti valami belőlem, és a hely(ek) szelleméből áradó érzékelhető formáló erő. Sokáig csak az eső ver, a szél tépáz, a nap süt barnára, míg egyetlen 'társam' a lapát, - gyűlölöm, sokáig nem szólok, sokáig nem szól senki. A túl hosszú némaságban sekélyes gondolatokat semmisítenek meg sekélyes ellenérvek, olyanok, melyek valójában 'veled vannak', képzelt igazságuk filléres értékük megrémít minden percben. Nehéz belátni milyen buta vagyok hétköznapokon 10 órán keresztül.
Tehát ha valaki el akarja rejteni csillogó személyiségének még a szikráját is, mivel lehet még mélyebbre süllyedni? Politika. Azt közlöm mindjárt nulladik észrevételként (az első elött vagyunk), hogy az itt (az iparban) megforduló 'hivatásosak' politikai analfabéták. Viszont viccesek...
----------
Mielőtt jól kifutottam volna magam a szigeten, és az első keserves, amolyan bemelegítő kör után nyilalt az oldalam, mint a fene, leültem a Dunapartra bambulni. Hogy jól kifújjam magam és felkészüljek a következő két körre velem megesett vicces történeteket elevenítettem fel. Korántsem nosztalgia, vagy ilyesmi, nem, nem, nincs olyan, hogy 'régi szép idők', nem hiszek benne, mint ahogy az sem igaz, hogy 'az idő minden sebet begyógyít' vagy mi ésatöbbi.
Mindjárt az első körben leelőzött két nálam sokkal jobb futó, persze én sem hagytam magam. Ezerrel lefutottam mindkettőt, aztán mikor 25 méter után az oldalamba szúrt a fájdalom, és nekem fejjel előre a Dunába lett volna kedvem borulni, akkor a legkisebb erőfeszítés nélkül visszaelőzött a két bunkó:) Nem tudom miért, de baromi bosszantónak találtam:) Amelyiknek walkman volt a fülén, annak anyáztam egy kicsit:) A másik alázónak csak egy csendes 'szakadj meg'-et kívántam. Nem hallotta meg, de ha igen, akkor is kit érdekel :) Miután a futó gyorsan távolodó hátába szúrtam a 'szakadj meg késem', a Duna meg alig 15 karnyújtásnyira folyt, terült el tőlem, teljesen egyértelmű volt, hogy eleget teszek halkan csobogó, hivogató hangjának.
Rájöttem, hogy csak a megáradt Dunát szeretem. Mikor a magas partok aljáig, közepéig ér. Ilyenkor nem látszik ki az a sok hullámtörőnek silány, ronda szikla a maga alaktalan, rendetlenül szétszórt csoportjaival. Mikor látszik, olyan mint egy határvonal a part és a víz között, megközelíteni sem szeretem; ráülni kényelmetlen, nézni szemfájdító. Ha valamit akarok a Dunától, ha partjára ülve szeretnék meríteni belőle gondolatokat nincs szükségem közvetítőre. Ezen jókat nevettem. Nem mintha számítana is valamit, hogy vannak ott hullámtörönek kövek vagy sem. Viszont...
----------
Természetesen vannak mindenféle napok. Hérfőtől péntekig zajok, színek keveréke folyik masszává körülöttem, por kavarog rég halott fák törmelékre csapódása nyomán, és a felvert por lila színű szövetén átsütni óvakodik az erősödő reggeli nap. Délre hullámzóvá, lilává változom magam is. Később egy rossz mozdulat eredményeként két anyag találkozásából az egyik sérülten mozdul hátra. Szürke, naptól világosszép por és vér a karomon.
Egy narancssárga vázon szürke dob forog utálkozó zajjal, és dermed meg egyetlen értelmetlen mozdulattal. Kezelője, az egyfogú rosszindulatú gnóm mellette állva nevet a semmin. Sapkája ferdén a fejébe csapva; elrejti bal szeme gonosz rángását. Nem szereti ami szerethető. Mást lát lélekszemmel és amiben hisz nem létezik. Tagadó tudata elhiteti vele, hogy nincs semminek lénye, és nem érték ami nem kézzel fogható. Köhögő, zajos motorja, mely - azt suttogják, alapállapotban két féldecire, és egy kisfröcssre indul reggelenként - napközben versenytzúg a narancssárga pörgő szörnnyel.
Idővel a gnóm örökös táncpartnerévé válik a forgó masina. A tempó fokozódik, a munka groteszk tánccá fajul, mindenki a föld fölött jár és a por immár önmagát kavarja fel lebegő alakjuk alatt. Őrült tempójú munkatangót jár mindenki, önzésből magával, előlegért, fizetésért egymással, és csapatmunkának nevezik.
És én elnézem darabos születését, mozgását és halálát mindennek. Hétköznap meghal a szépség. Szürke és téglavörös színek nászát figyelem, ahogy egyre emelkedik fölém, míg estére a fejem fölé nő és körém hahotaszót rajzol még egy embernyi magasan.
Természetesen vannak hétvégék. A szürkébe jótékony kék vonalat rajzol a Duna. ayanyami megtalálja szépséget. Zöldellő utakon jár, követi egy vörös puha út nyomát, talpa alatt lelkesen ugrálnak háta mögé a megtett kilóméterek. Zúgó erdőn kel át, kristályból font jelképek nehezítik útját, és a szél, az a komisz szél terelgeti őt előre, mert van valami ami mindent jobban tud ayanyaminál.
----------
Egyszerű hétfő, egy a sok közül. Az is marad, nem lesznek világmegváltó tervek, nem borul a nap végén zokogva egy csapat gyönyörű nő a vállamra; a fegyver, amivel a világot szoktam egy méterrel hátrébb dobni a szakadék széléről a helyén marad!7.45-kor még mindig ugyanazok a politikusok karattyolnak a képembe akik hatharminckor tették. Egyforma arcok, csak akkor figyelek fel rájuk, ha valamelyik egetrengető baromságot mond. Mond....
----------
Hol van a szomorúság és a bánat. Én arra járok amerre téged (értsd: a szomorúságot és a bánatot egyben) elhagytalak, minden reggel azon a buszon, utazok a külváros felé a segédmunkásokhoz. Középső kettes ülés az ablaknál. Az álmosságot lassan, - a busz sebességével - magam mögött hagyom. Elindultam. Már nem az számít mikor, milyen korán kelek, hanem, mikor érek haza.
Itt (a buszról nézve) mindig minden ugyanaz. A táj egyhangúságát csak annak egyhangúsága töri meg. A reggeli fényben folyton hunyorgásra kényszerít az ablakon kifelé bámulás. Reggeli érzékenységem csúcspontján, és mert semmit nem kell csinálnom miközben a busz halad, csak részekre bontva (mégis élesen), kisebb kihagyásokkal jut el hozzám a külvilág. Aztán meglátom felszállni ugyanazt a lányt abban a megállóban; mindig későn veszem észre. A hátam mögött megáll. (Másik buszon vagyok) Megfogja az egyik egyes szék melletti kapaszkodót és mereven kifelé, kicsit hátranéz. Nem forgolódom. Onnan tudom mit csinál, hogy egyszer megtettem. Többé soha. Először a szeme fehérjének villanását látom. Engem néz furcsa féloldalra fordított fejjel. A fejtartás és a teste merevsége arra enged következtetni, hogy gyűlöl. Nagyon szép így. Csak akkor látom újra, mikor kimozdulva mögüle leszállok. Apró, kissé barátságtalan pillantással (és mert ő is rám néz) örökre magamhoz szögelem. Leszállás után elgondolkodom azon, vajon eszembe jutott valaha az, hogy meddig tart az örökké? Az örökké mindig csak egy fél emberöltő.
Utána megkopott emlék.
Keresem éjjel, keresem nappal. (Valahol vagyok) Amikor eszembe jut, hogy elvesztettem. Tágra nyíló szemmel abban az isten háta mögötti szegletben ahol élek, és ahol dolgozom.
Nem kérdezek senkitől semmit. Ha én nem tudom megtalálni más talán azt sem tudja hogyan fogjon hozzá megkeresni. A bánat és a szomorúság közös. Mindenkié, mint az olyan apró örömök amelyek megrohannak pedig tudod, hogy neked akkor semmi okod örülni. Fényesek és ragyogóak, és nem utolsósorban tök ingyen vannak. Ha én kapok belőle más is kap. Ha én kérek belőle más is kér. Olyan egyformák vagyunk sokan. Ezer ember szinte mindenben különbözik egymástól, egymilliárd viszont teljesen ugyanolyan.
Hol van a szomorúság és a bánat? Kint rekedt, most vasmarokkal döngeti lelkem kapuját a bebocsájtásért.
----------
...Hiszem, hogy a látható dolgok mögött mindennek kivétel nélkül ott húzódik az értelme. Mélyebb értelme van az elsőre látszólag értelmetlen kimondott mondatoknak, a félreértéseket szülő kijelentések valójában magasabb síkra röpítik a hétköznapit, az erőszakosan kíváncsiskodót a saját érdekében a magad alul értékelésével hárítod (el). Így kellene élni, és akkor az emberi cselekedetek tisztábbak lennének, a világ mindenki számára érthetőbb hely lenne....
----------
Addig kongott a fejem egy külön erre fenntartott rekeszében egy halvány gondolat (ezzel közel három hét nyugtalanságot idézve elő), míg rá nem jöttem mi a baj. Ez csak egy újabb megoldásra váró baj (mert ugye a megoldásra váró bajok már önmagukban hordozzák a megoldást) - gondoltam, -mint a sokszor kikötődött cipőfűző, vagy a reggeli kávé amelyik állandóan kihűl mielőtt meginnád. Bár ez utóbbit nem ismerem, számos az életből jól ismert hasonló esetek okozhatnak rövid ideig tartó nyugtalanságot. Egészen addig míg fel nem váltja egy új, amelyik kicsit jobban, kicsit élénkebben jelenik meg bennünk. Ezeket prioritásukat tekintve magasabb szintűeknek hisszük. Újszerűsége attól függ mit tanultunk, milyen értékek formálnak, számunkra mi a fontos, és ezeket az értékeket milyen mértékben (időfüggvény) befolyásolják...
----------
Szombaton délután W pláza kajálda szintjén a lehetséges eső elől menekülő "meet" által elfoglalt asztalok legszélén ültem, velem szemben egy lánnyal, akivel arról a könyvről beszélgettünk ami az övé, de kölcsönadta, mert ő már olvasta, én pedig egészen addig három oldalt olvastam el belőle, amíg elfordult, hogy egy másik "meetessel" beszélgessen. Talán mert én értettem mindent abból a három oldalból, talán csak azért mert én még mindig az a rosszul öltözött pofázós vagyok aki maradok, ezt mondtam. El kell jutnod odáig, hogy bizonyos dolgokat nincs jogod kritizálni, aztán már csak meg kell találnod azokat amiket nem is fogsz.
Az emberi agy játszótér.
Utálom hogy mindennek legalább még egy nézőpontja van, mint amennyi elég lenne a megértéséhez. Persze senki nem érti, ugyhogy magamnak magyarázom, ha rámjön. Mint amikor egyik éjjel Tomo hazaérve azt mondta. Nem zártad be az ajtót.
Nem baj, rám szarik a világ. És amikor erre rájöttem, megszünt minden feszültségkeltés bennem.
Aztán félálomban még.
Ez a szép benne. Én belül, a világ kívül és akármikor helyetcserélhetünk.
Vagy kirámolhatják a kecót.
Péntekre (azaz mára:) a könyvet én is elolvastam.
----------
Egy ideje, akárkivel beszélek, és főleg bármiről, a vége egy idegesítő mondatba fullad. Vagy én vagyok menthetetlen, akivel vitatkozni teljesen felesleges, vagy a téma olyan, aminek nem ismerjük a tényleges tartalmát, és akkor akárhogy erőlködünk a találó nagy szavak helyett csak nagy szarok (mondatok formájában) hagyják el a szánkat. Lehet hogy erre jöttünk rá, és ezért nem beszégetünk, mi, a nagy barátok....
----------
...azon gondolkodom mi lehet a maximuma annak ami megtörténhet velünk; egyik reggel felkelek mint mindig, elindulok dolgozni, és félúton jelekből tudom meg, hogy nincs, hogy már megszünt a munkahelyem, visszafordulnék, és már otthonom sincs. Sem előre nem tudok menni, sem vissza.
Üres szoba falak nélkül, pozitív reménytelenség; festett kép a festője nélkül érezhet így.
Délben telefonálok a kedvesemnek. Már másfél éve nem beszéltünk. Tudom, de nem akarom tudni, hogy miért. Túl régóta van meg a késztetés tisztázni, miérteket, és hogyan nemeket, félreállásokat és meneküléseket. Vonat ablakán kihajított kő vagyok. Nem érdemes őt felbosszantani....
----------
Augusztusban sokat sétáltunk Rékával kettesben, és bár ezek a séták minden alkalommal inkább a búcsúzkodás igen hosszúra nyúlt szertartásai voltak, azért megérte. (...) Nyár. Egy az augusztusi meleg napok egyikéből. Késő délután volt, már majdnem szürkület. Elkísértem a lányt, beszéltem hozzá a buszon és miután elbúcsúztam tőle a buszmegállóban, a buszról leszállva körbenéztem és már majdnem megértettem mindent, de aztán tovalibbent a felismerés, nekem meg nem maradt csak a séta hazáig, hátha eszembe jut valami belőle újra.
A Petőfi - híd lábánál, a csoda mód zárva talált szórakozóhelyek mellett elhaladva, ahol a fények összefolynak és megnyílnak - mindezt egyetlen éjszaka, ahol a zajok elhaló kis kísérteteknek tűnnek az arra járók fülében, és ahol megtörténhet az is hogy a kerek hold piszkos fénnyel szór be mindent, pedig te nem is vagy rá kíváncsi.Még néhány lépés… és meglepő találkozás egy fél tálca dobozos sörrel. Ledobva hevert egy villanypózna tövében. Gondolkodás nélkül felvettem belőle amennyit csak tudtam. Öt darabot szorongatva letelepedtem a Duna-parton. Néztem a fekete vizet, a távoli apró fényeket - a város nevetséges sziluettjét, és egy tizedmásodpercre arra gondoltam, azért mégiscsak jó az a bizonyos jó, ha létezik és ha nem egy új élet, mely tisztára olyan mint a régi és nem is akar más lenni, csak egyszer úgy igazán máshol lenni.
És egy örökkévalóságnak tűnt ez az apró kis gondolat, és éreztem hogy ez így van jól, és elhittem hogy igaz, hiszen az örökkévalóság is tizedmásodpercek sorozata.
Előkaptam a mobilom és felhívtam Rékát.
Szia! Jössz sörözni a Duna-partra? Az előbb találtam öt dobozos sört, tök jó, nem?:)
Nem tudok, nem engednének el. – mondta.
Légyszi.
Már a leszálltam a buszról. Nemsokára otthon vagyok.
Akkor találkozunk holnap?
Igen…
Ez nagyon jellemző volt a kapcsolatunkra. A sétáinkra, a beszélgetéseinkre. Ha én nem kérek a spontán kapottnál kicsit többet, biztosan hamarabb, gyorsabban, de legfőképp egyszerűbben értek volna véget …’Ugyan miféle találkozások? Miféle beszélgetések?’ - Mondogatták azok a hangok, melyeket ugyan nem hallani, de azért egyszer-egyszer a hangosabb „jelenlétüktől” kedve támad az embereknek elnevezni ezeket valamilyen néven, és akkor pl. a figyelmeztető hangok elmondják, hogy bizony akár egyedül is maradhatsz nemsokára… Honnan tudhatja?
szerelem, gyűlölet, egyedüllét, döbbenet – nincs halál.
Négy hónappal később egészen véletlenül végighallgattam....
----------
...van az idős nagypapa, akit nem ismerek, aki szintén nem ismer, mégis tudnom kellene róla valamit, és neki is énrólam. Azt mondják rokon, úgy is néz ki mint én, csak öregebb, testre rozogább, mindennapi könnytől maszatos szemű változatban. Ha ránézek, én a gyökértelen idegen, aki mégis számadással tartozik minden tettéről, nem ismerem fel a magam részet az egészben, előttem megjelenő arca vele együtt öregedő megvetéssel teli, mozdulata ablakpárkányára szállo galamboknak parancsol. Pedig látnom kellene az ősben annak a töredékét aki a magam töredéke vagyok; lehunyt szemű sárga madar, himbálódzik ide-oda, és azt álmodja hogy egyszer fehér. Vajon jó neki? A sárga madárnak. Mert mi a képlet, ki irányítja, ki teszi sínre az első útjára induló vonatot? És vajon nyomja-e a vállát felelősség ha útja kezdetén kisiklik. Miért rajong az aki nem rajong semmiért? Mert az igazi tettek nem a szavak végén keletkeznek, hanem előtte.
45 éves vagyok, idegen. Ahogy mindenhol, úgy itt is nehezen ragaszkodom bármihez. Az anyanyelvemen kívül négy nyelvet beszélek, japánul, koreaiul, kínaiul, indonézül és valamikor nagy terveim voltak az egyikkel. Álmodtam róla hova költözöm, mihez kezdek ott, ha végre önnállóan dönthetek, vidéki várost álmodtam magamnak, alacsony szétterülő földrengésbiztos faházakkal, biciklivel amit soha senki nem lop el. Először szerettem volna gyereket, aztán inkább örökbe fogadtam volna egyet (később:)), majd megint sajátot szerettem volna, feleséggel, rendessel.
Guangxi tartományban, egy félreeső belső faluban élek, 4 gyerekem van. A feleségemmel növényeket termesztünk saját fogyasztásra, házunk görbe keritéséig érnek a fonnyadt naphevítette zöldségek. Munkám nincs, a földre állami kölcsönt vettem fel. A leköszönő ősöreg Hu Jintao elnök mond beszédet az utódjának, a rádió közvetíti. Aztan arra gondolok milyen szépen felvázoltam az alternatív elkövetkezőt, mikor adós vagyok a múlttal. Ez (is) a jövő.
----------
Augusztustól mostanáig semmi említésre méltó dolog nem történt. A nyárnak, az évszakok megszokott váltakozásával időközben híre - hamva sem maradt. Lehullottak a levelek - merem állítani a Környezetvédelemnél (van saját kertje) kopaszodtak meg utoljára a fák a városban, és emlékszem hogy a novemberi napsütésben mi még meg is jegyeztük páran, hogy ez mekkora már!, az ügyfelek (ügyfélnapon) pedig rácsodálkoztak a kertre, "ej, milyen szép, ej, milyen jó" (zöld).
Ez akkoriban volt amikor egy kóbor macska kezdett hozzánk bejárni. Olyan rusnya pofája volt, sántított és kerülte az embereket. Amikor először láttam elkapott a röhögőgörcs, olyan téglalap feje volt, a testén pedig égnek állt az összes szőr, ami az összegubancolódott bundája miatt olyannak tűnt, mintha egy őrült fodrász ollója alá került volna.Azóta leesett az első hó és a macska eltűnt. De az eltűnése előtti hónapban szépen kisimult a képe és már rendszeresen megjelent ebédidőben rekedt hangjával a kerti panoráma ajtó elött hogy jól lássuk - és halljuk...
----------
1 hónapja az unokatesóm végleg hazajött az USA-ból. December elején a nagynéném se szó, se beszéd kiutazott hozzá hogy aztán együtt utazhassanak vissza. Velük jött, mint valami elhagyhatatlan kellék, az unokatesóm férje is.... (...) A, (sajnálatos véletlen, ugyanaz a keresztneve, mint nekem), nos A, rockerarc volt és saját bandával büszkélkedhetett, amiben ő volt az énekes. Hogy a garázsrock mennyire népszerű, azt most nem részletezem, az unokabátyám erről amúgy is sokkal többet tudna mondani (nem tenné, hehe), de tény hogy A, (legyen stílusosan "A2", rendben?:) aki eleinte finnyás volt, elégedetlenkedő és a nagymamámat rendszeresen az őrületbe kergette, amikor az unokatesóméknál - amikor még csak járt vele - jónéhányszor pofa nélkül kirámolta a hűtőt.
A2 egészséges étvágya rafkó üzletelési fortéllyal párosult ekkortájt! Azt a kiselejtezett tv-t akarta rámsózni pénzzért, amit a nagynéném adott neki miután megkérdezte tőlünk, hogy nem kell-e, de nekünk nem kellett. Ezek után érthető hogy a nagymamámmal szimpatizáltam és hétvégéken néha duel underground gyűléseken gonosz kis kibeszéléseket tartottunk A2-ről:)....
----------
Beszélgetésünkkor unokatesóm elmondta hogy ámerika, ha a legstílusosabb is, mégsem a legfrankóbb hely. Leginkább azon ütközött meg amit ott a baráti kapcsolatok terén tapasztalt. Ez ugyanis állítása szerint - nulla. Nem tudom hogy ő egy mikronmásodperc alatt döntött e és jutot el a zéró pont zéró eredményig, vagy hagyta érni a dolgot és végkövetkeztetés, bár ezen hat év óta először előforduló alkalomkor, amit végre egy nagy dumálás keretében "ünnepeltünk", ragyogott az arca hogy végre Budapesten van és hat év külföld után most hat év "buli" következik itthon:)
----------
(...) Bennt azzal a remek hírrel fogadtak, hogy ne keseredjek el, biztosan lesz ez jobb meg kevésbé félelmetes is. De most marha szarul nézek ki. Nos erre mit mondhattam volna? Nekik semmit. De ahogy tehettem elhúztam tenni a dolgom. A Felügyelőség szerencsére nem diktált semmilyen iramot ezen a napon. És bármennyire próbált aztán a kedvemben járni (lejött az ötödikről az egyik kira jogászlány:), füstölögtem egy sort, hogy nem igaz, és rohadtul elegem van a semmilyenségből: "- Anti vagy? Az jó. Alapítsuk meg az Antik-antikpártját. Jó lesz. Egy csomó őrült lesz benne, és mi leszünk az épeszűek. Nem biztos, hogy az őrület olyan rossz dolog. "Attól függ, ki őrül meg." - gondoltam, és tökéletes egyetértés volt a válasz.
----------
(...) Mindenki ismeri "Pató Pál úr" történetét. Omladozott a háza, de ő, hogy magányát mindenekfölött megőrizze nem engedett senkit a közelébe: ("Roskadófélben van a ház, Hámlik le a vakolat, S a szél egy darab födéllel Már tudj' isten hol szalad; Javítsuk ki, mert maholnap Pallásról néz be az ég,"...stb.) Így aztán mikor összedőlt a háza, mindenki róla beszélt a faluban, amitől "Ej! Pató Pál úr" nem lehetett többé magányos!
Vagy mindjárt egy másik eset: Kőműves Kelemen története. Na, az aztán a magány csomborasszója! A vár áll, de miután elkészült, és KK baszni akart, már nem volt kivel. Tanulságos történet. Még akkor is ha új szemszögből világítjuk meg. Nem számít, hogy igazam van vagy sem, van valami ami mindent jobban tud nálam:) És ekkor jövök rá - és e felismerés felér egy igazolással -, hogy: Ajjaj! Én bizony Rékát magányom képzeletbeli várába falaztam!...
----------
...amikor TT (munkatársam, az apja ma is aktív híres zenész) rontott be a szobába, iratokkal a hóna alatt. Mi ketten rendszerint nőkről beszélgetünk. "Vörösre festette a haját." - mondom.
Ki?
A pimasz.
Igen? Nem is figyeltem.
Én csak ezt nézem rajta. A fehér nadrágba bújtatott fenekét és a fejét, amely folyton bagózik.
Így, hogy dohányzik nagyon gáz...
Olyan, mint két ellenpólus, nem? A fej és a segg. A kettőt mindig együtt nézem. Nehogy elragadtatással legyek a nő iránt, akinek jó a feneke és büdös a szája.
Kiesett a pixisből, nem?
Ki. -sóhajtottam egy igazán kicsit: de a segge akkor is jó:)
----------
(...) Tehát ilyen egyszerű. Megköszönöm a kollegínának a segítséget és megígérem hogy ennek az újnak a megfontolásával döntök majd. Aztán jön az elbizonytalanodás, ami a beszélgetésünk kezdetétől jelen volt ugyan, csak most válik fontossá. Mert miért is nem csinálok már valamit, hogy tényleg észrevegyen?! Pedig milyen egyszerű, csak oda kell hozzá menni és ebédelni, randira hívni őt. Hadd hívjam fe gyorsam a figyelmet néhány szóra amit dőlt betükkel szedtem: csata, harc, felfegyverkezve megrohan, ezek megtalálhatók a szövegben. Az ilyen szavak a háborús szövegekben fordulnak elő, mint ahogy a megrohamoz szó hallatán sem pozitív cselekvés jut az eszembe. "A szerelem harc!", hallottam (vagy olvastam) valahol, de én ezt elutasítom. " A szerelem az ami a harc után megmarad.", na ez már jobban tetszik. Tehát a szerelem ilyen esetben (hogy elutasítom a harcot érte) valós szerelem? Á, nem, ez háború. És a háborút a mosolytalanok nyerik.
----------
Úgy kezdtem hozzá ehhez is, ahogy mostanában mindenhez; beszédültem elé, aztán lesz ami lesz. Kissé sajgó karokkal és immel-ámmal, amúgy szolgalelkűen ha már semmi, de semmi nem az enyém.
Mivel mindenki birtokol valamit, és az anyagiak fölött gyakorolja is a hatalmát, a mentálisan magához "kötött" (a gyermekünket valamennyire részünknek érezzük, nem?) dolgokkal meg hol dicsekedik, hol nem, a gazdagság sokszínűsége tárul elénk. Gondoltam, ha úgy se jön össze (semmi, még a legalapvetőbb dolog sem és az idő fogaskerekei kegyetlenül kattognak fölöttem is), legalább legyen szép az a nagy semmi ami vagyon, no de a tavasz (mivel nem kértem sokat) valahogy egészen másképp gondolta ezen a napon. Nem esik, és már ez is elég ok lehet az örömködésre, és nos akinek ezen dolgok léte (nem léte - nem esik:) okoz örömet, hogy még publikálja is - az szegény. Kolduslélekkel tehát egy ugyanolyan napon ugyanazt csinálom mint a többi ember, de többet semmit - lélegzem. "Nem létem" csúcspontjához közeledem.
Elképzelem amint állok egy helyen és a körülöttem állók hézagos gyűrűje közül kilép valaki, és amikor kérdezik, jót mond rólam. Igaz mosollyal megszorítja a kezem, megveregeti a vállam, vagy csak jól hátbavág ki-ki vérmérséklete szerint. Mindenkit ismerek, barátok, társak, mindannyian eddigi életem egy nagy egyenesének ugyanazon szakaszai.
Elképzeltem amint járok valahol és mögöttem egy nagyon kisszámú lánycsoportosulásból akár csak egy női hang is utánamkiállt. Megkérdezi hogy miért megyek el, a hangja elárulja aggódik értem. " És különben is hogy vagy? Nem érsz rá most egy fagyira?" Nem álom ez.
Az álmok kora lejárt, átadták helyüket a vágyaknak. A vágyak pedig köszönik szépen nem kérnek belőlem.
----------
1983 április egy napján a Dob utcai ált. isk. patinás épületének félemeleti ablakán kimászva meglóg a környezetismereti óráról GA egészen-egészen kiskorú. Azt hiszi kémia órát tartanak (fura, mivel egész évben nem volt), ám ezt a meglehetősen téves infót nem emlékszik kitől szerzi. Miután fogalma sincs mi az a kémia, minden további ismeret nélkül utálja. A tanárnő, aki ekkor lép a terembe még látja kiugrani az ablakon, ám megakadályozni már nem tudja. Utánanyúlva még rákiállt. A szőke hajú, még meglehetősen kék szemű (a következő évben beszürkül, majd zöld színű lesz) pimasz arcú kisfiú határozottan közli a tanárnénivel, hogy ő bizony - ha ez nem lenne elég világos - kiugrott az ablakon, és épp szökik az utolsó óráról. A tanárnéni tehetetlen, a kisfiú pedig megtette élete egyik döntését.
Mellesleg nem haza megy. (Két játszótér van a közelben.)
Még az év július elején a nagykörúti Vörös Csillag filmszínház mozitermében kisdobossá avatják osztálytársait. A gyerekek a vászon elé épített színpadon sorakoznak, nehéz vörös drapériafüggönyök között, és a páholyok alá szerelt reflektorokból dől (és ettől minden dőlni látszik), a bágyadt vörös fény a tömegre. Páran megkezdik a nyakkendőkötési ceremóniát. A széksorokban helyet foglaló szülők felállva tapsolnak, mert ilyet már valahol láttak, ilyen helyzetben valamikor már (lehettek). A taps biztonságos talajt jelent, amikor nem egészen biztosak mit kell csinálniuk: a taps biztos.
Az iskolaablakon alig két hónappal ez előtt kiugró kisfiú hátul áll az anyjával; figyeli dőlt osztálytársait és megérzi a komédiát az abszolút komolyban (később, 6-dikban például, biztosan elneveti magát a Himnusz alatt - annak komolyságot teremtő hangulata csiklandozza rekeszizmait), és megérzi, hogy az abszolút komoly már csak azért is létezhet, mert az mindig full nevetséges, ahogyan erőlködnek elérésére. Ez azonban csak az egyik része lassan formálódó személyiségének. Mert ahogy a nevetségest sem tudja meghatározni, mindössze ösztönösen érzi merre kell fordulni, úgy a benne keringő bánatot sem tudja megfelelően kifejezni. Anyja pedig ahelyett hogy figyelne - valami mérhetetlen ösztöni sugallatára - hallkan szidja a rendezvény szervezőit, résztvevőit, és egyáltalán nem bánja, hogy késtek, hisz ez is a mérhetetlen ösztöni magánshow része.
----------
Ha valaki elgondolkozott a társadalom sokszínűségén, és a jövő romantikus ábrándjait az emberek sokfélesége, mást akarása komolyan gondolkodóba ejti, akkor nem téved. Valóban zavaró. Mert pl. milyen fejlődés az amelyet az emberek kevesebb %-a akarja , mint ahány %-ának végül kényelmet, segítséget, stb-t adna, és ha mégis beépül ez a kényelem, segítség, stb. a fejlődés rendszerébe az csak azért lehet, mert ha döntésről van szó az emberek egyre nagyobb hányada kezdi el megvonni a vállát.
És mégis (zavaró körülménye ellenére), szerintem ez így jó, magam is ebbe a táborba tartozom. Mert a vállvonogatás nem döntésképtelenséget jelent, hanem annak kifejezését, hogy a vállvonogatás okozta zavaró körülmény nem vet gátat a fejlődésnek, de megakadályozza a túlzott kényelmet és segítségnyújtást!
Az étolajsejk a társadalom egyszerűségéről szól. Ehhez olyan réteghez szállunk le (ahol a vállvonogatás pont azt jelenti ami legelőször eszünkbe jut ha ilyen mozdulatot látunk), itt helyet kap a csodálkozás, mind a beszélő, mind a hallgató oldalon; e kettőből áll össze a társadalom, plusz van egy harmadik, aki a történeteket "előállítja" a beszélő számára. (Ő azon csodálkozik, hogy néha úgy "ad" történetet hogy észre sem veszi - ez a pletyka.)No, de vissza az elejére. Eredetileg az étolajsejk valós figura (volt), nem regényes alak, nem is valaki képzeletszülötte. Egy létező ember, és az egész történethez neki lesz a legkisebb köze. Egy beszélő lesz a fontos, itt ugyanis egy újabb (száz, sőt ezerszámmal előforduló) alak kerül elő. Belőle most mégis "egy" lesz: ő, (nem tévedés) Ő bácsi. Nevét onnan kapta (tőlem), hogy alakja leginkább egy megfordított nagy ő-betűre emlékeztet. Hatalmas gömb testét két - testéhez képest - pálcika cipeli előre, és mindjárt az elején le kell szögeznem, hogy Ő bácsi tulajdonképpen buta. Gondolkodásmódját nagyban meghatározza az ifjúkorában sitten töltött tizenegy év. Piti csalásért fogták meg.
www.grebeka.extra.hu Ez a rövid jellemzés (amellyel semmivel sem adok kevesebbet Ő bácsiból, mint amennyi teljességében maga), a valódi étolajsejktől eltérően Ő bácsit ruházza fel tulajdonsággal, lesz (kitalált) Étolajsejkké, azzá a komikus/elszomorító figurává, aki magára ismer, ha nevét kiálltod. Ez a történet - ahogy az étolajsejk kitalált/valós figurája is -, semmilyen tanulsággal nem szolgál; a története felszínes, "szereplői" benne báboknak hatnak csupán. Mikor Ő bácsi elmesélete* csak akkor nevettem el magam miután megszünt zavaró körülmény lenni akadozó beszéde, hiányos fogalomtára. Ö bácsi bűnözökről tartott előadása mindig (én eddig kettőt hallottam) jól sikerül, hiszen az előbbi kettő hiányosság, "bűnözősről" lévén szó, mindenképp a történetvezetés előnyét szolgálja.
*Annyira nem fontos, hogy leírjam.
----------
Két hete vette kezdetét, és a mai napig tart az antikultúr hét nálam. Nem olvasok, nem bölcselkedem, nem elmélkedem semmin. A bölcselkedem, és nem bölcselkedek dolgot is csak azért jut eszembe megemlíteni, mert olyan találó azt mondani rá, hogy így ugyan nyelvtanilag nem helyes, de nem is kifogásolható, azon kívül sokkal jobban hangzik. TV-t nézek. Olyat, ami nem foci vb és semmi köze a délamerikaiakhoz.
Isaura is dead, és remélem fel sem támad többé.
Napközben olvadt csokoládét hámoz ki a csomagolásából, sűrűn hullajtja bőrét, és izzad mint egy ló éjszaka -, és ez ugyan nagyon kapcsolódik minden két hete tartó tevékenységéhez, soha nem lesz boldog tőle. És tőlem sem. "Beszélnünk kellene de komolyan, és majd mindent úgy csinálok, ahogy mondod, és jó lesz, mert senki sem kérdőjelezi meg többé a hitelességét." Aztán majd kitalálom mit kellene (jól) csinálnom és nagyon okos leszek és elmegyek! De addig itt vagyok és itt vannak Ők is, és majd megtanulja kezelni az elvárásokat ez a hülye ayanyami. Jól beint ha nem képes ezt elfogadhatóan tálalnia visszafelé, és megoldásözönöket zúdít félvállról nem a mások kedvére, mint inkább a maga védelmében. Nem tanul semmiből.Sunyulni aaazt tud!
----------
Noriko sensei a nyáron ripsz-ropsz körbeutazza az egész Közép-európai régiót. Jár Ausztriában, meglátogatja a cseheket és eljön hozzánk is. Beugrik a szlovákokhoz és letrappol a horvát tengerpartig. Noriko sensei tipikus japán, akinek kb. annyi a szabadideje egy évben, mint nekünk két vagy három hétvégén, így gyanítom, Sensei semmivel sem fog kiríni (pl. nem fog gyalogolni valahol a várban egy fagylalttal) a japán túristák közül, mert ha minden élményt be akar zsuppolni a digitális fényképezőjébe sűrűn kell kattogtatnia.
Noriko senseit, másik 127,4 millió japánnal egyetemben csak akkor irígylem amikor japán. Amikor turbó utazáson részt vevő japán, akkor nem. Ilyenkor eszembe jut, hogy nekem (ha nincs jobb) tökéletesen megfelel az a Kákánia, amit többé-kevésbé még - mint örökséget -, fel lehet lelni itthon.
Sensei mázlista (innen nézve - szerintem), mert jól működő gazdaságot hagy ott, és tér vissza pár nap múlva bitekkel telipakolt fényképezőgépével, és mert nem kell azon aggódnia, hogy a közterhek emelése miatt egyszer egy hasonló utazás végén véletlenül elfelejt majd felszállni a visszafelé tartó repcsire!
----------
(...) Nem tudom ki volt az aki azt mondta, Angliában viselkedj úgy, mint az angolok. Van ebben valami fenyegető, és szerintem a fickó aki először mondta ezt, kicsit monsternek képzelhette magát. Nem jártam Angliában, így leszarom, hogy igaza volt e vagy sem, de azt gondolom ilyen kijelentést (ha egyetemes érvényre akarta juttatni), nem tarthatnak meg kizárólag maguknak az angolok. A továbbfejlesztése nem igényel nagy szakértelmet, pl. a Jamaikában élj úgy, mint a jamaikaiak meglepő szabadságot, az Alaszkán edd azt amit az eszkimók nagy alkalmazkodóképességet jelent. A Budapestet lásd úgy mint a budapestiek pedig a látás képességét kéri.
Ha nem látsz semmit nézd meg mégegyszer.
----------
Tételezzük fel, hogy alapjában véve nem mindenki személyiség aki alszik, eszik, munkába jár és ürít minden nap. Jegyezzük meg, hogy a személyiség nem onnantól szembeszökő, hogy halljuk beszélni valamiről, vagyis véleménye van, csodálatosan primitív hangképző szerven át előbukkanni vad vagy épp unalmas dolgoknak, amelyeket a szem lát, az ész fog fel, a szív kérdőjelezi meg, és a száj mond el. És mikor valaki meghallgat ezen okfejtésünk közben, esetleg azt mondja intésül: "Mikor túlságosan nagyra vagyunk magunkkal, biztos hogy jön valaki aki aztán kiröhög ezért." Szóval óvatosan mindennel ami az ész útján akarja feltárni a világmindenség titkait, mert megtörténhet, hogy miközben arról beszélsz az embereknek, hogy nincs Isten, űrhajód nekiütközhet a "bokájának".
----------
....lakni, onnan járni gimibe - csak derűsen vigyorogtam egyet, és nem volt benne semmi műviség.
Mégsem a szükség vitt rá, hanem a harag, igen a harag, mert utáltam mindenkit akinek egyszerre szükségszerű lett, hogy hazudjak stílusos életet, amit máskor tisztán és világosan láttam (látok) mennyire nem fogok elérni, és hazudtam munkahelyet az után is, mikor már csak ilyen hasznom volt belőle.
Túl sok kérdés: nem tettek fel többet.
Szánakozó fejcsóválások: értelmetlen lenne, egy vagyok közülük.
Rendelkezem mindhárom "tulajdonsággal": lákás, munkahely, stílusosság (bár ez utóbbi a középszerűség ellen lázadó volta miatt sokak szerint nyűgös nyeremény) - ahogyan HZ látja.
(...) ...igyon egy kis kávét belőle! Szólt a néni és szinte erőszakosan követelte a folytatást... De én soha nem iszom kávét, különben is, "nagyon rendes tetszik lenni", de nem kérem.
Én nem így akarom! (Van választásunk? Úgy értem, ha valami annyira megfoghatatlanul körbevesz, hogy már-már a részünknek hisszük, van lehetséges? És van menekvés előle? Nem sorsszerűség ez, inkább valamit lezáró pecsét ami aztán kötelez.) És mert úgy tűnik a test adta életemet csak elméletben élem, ettől ilyen kusza.
----------
(...) Hesse (bocs mindenkitől, eszembe jutott:) az írja a Pusztai farkasban, hogy belső lényünk tulajdonképpen skizofrén. Egy szándékosan kötegbe rendezett, de azért csak sokszálú, sokfelé törő, más és más tulajdonsággal rendelkező, mást akaró, másért élő (és nem halni kívánó!) lényegek tucatjairól van szó. Tehát a lélek nem egy nagy egyetlen egész, nem egységes. Lelkünkre nem lehet úgy gondolni, mintha az egy lélek volna, és az alkotna minket cselekedeteinkben. Ezért pl. ayanyami (ez én lennék:) nem kizárólag semmirekellő munkakerülő, de megjátszós szépfiú, otthonülő sündisznó is, és hogy mondjunk valami szépet, néha önnállóságában értelmesen gondolkodó lény. Ezért nem érthetek egyet H - val (aki nálam ezerszer okosabb volt), és inkább "Musil úr" véleménye felé hajlok, aki olyan gátlástalanul nagyképüen közli regényében sok más közt ezt is: (a saját szavaimmal) a lélek sokszínű amöba. Felületét események mozgatják, történések formálják, olyanra amilyen aztán leszel, és amilyennek aztán gondolnak téged. Noha ez sem mondható egésznek, azért mégis megmarad formáját folyton változtató osztatlannak.
Én is így szeretek gondolni magamra. Éljen ayanyami a sokszínű "amöbalélek"!:)
Ja, és ha lenne műszer amivel megmérnénk, biztosra veszem, hogy az amöbalélek bizonyos időközönként elkezdené ismételni ugyanazokat a formákat. Íme a bizonyíték erre a bonyolult Egyre:) De ezt már tényleg csak pluszban említettem meg a sok okoskodás mellé.
----------
Délelött a 7-es busz megállójában meghallottam valami furcsán ismerős zenét felszivárogni az aluljáróból, amiről elöször a Kyuuketsuki Miyu című anime jutott az eszembe, főleg a hangszerelése miatt.
Aztán egy kép: Ahogy a patás kecskelábú Pán fújja a róla elnevezett sípját. Pán szatír. Most azonban nem szatírkodásból, mint inkább annak előkészítéseként (amely biztosan be fog következni; lesz szoknyafelhúzás hirtelen, bugyiletépés varázsszóra) valami idő elötti térben, idő elötti dallamot játszik a sípon. Istenek és ál-istenek közti történelem mellett futó teret tölt ki az előcsalogatott hangokkal, nem magáért - ez esetben önzetlen - az emberért, aki meghallani képes, de felfogni (amit Pán gondol) nem. Valószínüleg nem ez szólt a Keletinél tizenegykor, mert bármilyen ügyes dalnok, zenész aki megszólaltatta a hangszereit az aluljáróban, "idő elötti dalt" nem képes kovácsolni hangszerrel ember.
..... új helyszíneket indultam keresni. És megtaláltam a Dunát. Mocskos partok mellett, az apállyal megjelentek a vizinövények, kidugott fejük még magasabbra emelkedett a víz visszavonulásával, száraik közt tisztára mosott kövek hevertek, mintha nálamnál termetesebb (csak olyanok vannak), emberek szórták volna szét őket. Az egy héttel ezelőtti csodát a Duna nem tudta megismételni. Csalódással ültem le a halszagú símára hengerelt partjára, és mintegy gonoszul a ki nem mondott vádakra, hullámok hátán dobta elém a Duna a kellemetlen sószagot.
Valahonnan idevetődő kacsák játékát figyeltem, ahogy testükkel csapódnak a vízbe, és emelkednek fel lassú repüléssel. Féltek. Rettegő, repülő mozgásukkal összhangösszhangban jazzt játszott hozzá az ég felé emelkedő rozsdás színű napkorong.
----------
Ma, (ha ez egyáltalán lehetséges), sikerült még mélyebbre temetnem a személyiségemet. Flashback A hét elején elsütöttem egyik legrejtettebb szigorúan személyes gondolatom. Fejcsóválva jegyzem meg, hogy ez nem jó. Rick addig figyelt míg meg nem értette; nekem mindenki az ellenségem aki nem a barátom. Kicsit valóban belecsapott a 'lecsóba', és bár a helyzetet nehezíti a kijelentés erőssége, mégsincs okom az aggodalomra.
1, Ahhoz túl kevés embert ismerek, hogy ez bárkit is zavarna.
2, Rick talán megérti, hogy az emberi lélek nem fehér és fekete, mert míg mindenki más meg tudja tenni (azt)* a barátaim közül, addig van követendő példa számára is.
3,Tojok rá:)
4,Nem is igaz:) Flashback end
Azt a bonyolultabb énem, amivel megkezdtem a hivatalos sulis nyári szünet előtt két héttel (...) a tekergőző, gyűlölködő, (néha nevetségesen gyerekes) munkám, eltemeti valami belőlem, és a hely(ek) szelleméből áradó érzékelhető formáló erő. Sokáig csak az eső ver, a szél tépáz, a nap süt barnára, míg egyetlen 'társam' a lapát, - gyűlölöm, sokáig nem szólok, sokáig nem szól senki. A túl hosszú némaságban sekélyes gondolatokat semmisítenek meg sekélyes ellenérvek, olyanok, melyek valójában 'veled vannak', képzelt igazságuk filléres értékük megrémít minden percben. Nehéz belátni milyen buta vagyok hétköznapokon 10 órán keresztül.
Tehát ha valaki el akarja rejteni csillogó személyiségének még a szikráját is, mivel lehet még mélyebbre süllyedni? Politika. Azt közlöm mindjárt nulladik észrevételként (az első elött vagyunk), hogy az itt (az iparban) megforduló 'hivatásosak' politikai analfabéták. Viszont viccesek...
----------
Mielőtt jól kifutottam volna magam a szigeten, és az első keserves, amolyan bemelegítő kör után nyilalt az oldalam, mint a fene, leültem a Dunapartra bambulni. Hogy jól kifújjam magam és felkészüljek a következő két körre velem megesett vicces történeteket elevenítettem fel. Korántsem nosztalgia, vagy ilyesmi, nem, nem, nincs olyan, hogy 'régi szép idők', nem hiszek benne, mint ahogy az sem igaz, hogy 'az idő minden sebet begyógyít' vagy mi ésatöbbi.
Mindjárt az első körben leelőzött két nálam sokkal jobb futó, persze én sem hagytam magam. Ezerrel lefutottam mindkettőt, aztán mikor 25 méter után az oldalamba szúrt a fájdalom, és nekem fejjel előre a Dunába lett volna kedvem borulni, akkor a legkisebb erőfeszítés nélkül visszaelőzött a két bunkó:) Nem tudom miért, de baromi bosszantónak találtam:) Amelyiknek walkman volt a fülén, annak anyáztam egy kicsit:) A másik alázónak csak egy csendes 'szakadj meg'-et kívántam. Nem hallotta meg, de ha igen, akkor is kit érdekel :) Miután a futó gyorsan távolodó hátába szúrtam a 'szakadj meg késem', a Duna meg alig 15 karnyújtásnyira folyt, terült el tőlem, teljesen egyértelmű volt, hogy eleget teszek halkan csobogó, hivogató hangjának.
Rájöttem, hogy csak a megáradt Dunát szeretem. Mikor a magas partok aljáig, közepéig ér. Ilyenkor nem látszik ki az a sok hullámtörőnek silány, ronda szikla a maga alaktalan, rendetlenül szétszórt csoportjaival. Mikor látszik, olyan mint egy határvonal a part és a víz között, megközelíteni sem szeretem; ráülni kényelmetlen, nézni szemfájdító. Ha valamit akarok a Dunától, ha partjára ülve szeretnék meríteni belőle gondolatokat nincs szükségem közvetítőre. Ezen jókat nevettem. Nem mintha számítana is valamit, hogy vannak ott hullámtörönek kövek vagy sem. Viszont...
----------
Természetesen vannak mindenféle napok. Hérfőtől péntekig zajok, színek keveréke folyik masszává körülöttem, por kavarog rég halott fák törmelékre csapódása nyomán, és a felvert por lila színű szövetén átsütni óvakodik az erősödő reggeli nap. Délre hullámzóvá, lilává változom magam is. Később egy rossz mozdulat eredményeként két anyag találkozásából az egyik sérülten mozdul hátra. Szürke, naptól világosszép por és vér a karomon.
Egy narancssárga vázon szürke dob forog utálkozó zajjal, és dermed meg egyetlen értelmetlen mozdulattal. Kezelője, az egyfogú rosszindulatú gnóm mellette állva nevet a semmin. Sapkája ferdén a fejébe csapva; elrejti bal szeme gonosz rángását. Nem szereti ami szerethető. Mást lát lélekszemmel és amiben hisz nem létezik. Tagadó tudata elhiteti vele, hogy nincs semminek lénye, és nem érték ami nem kézzel fogható. Köhögő, zajos motorja, mely - azt suttogják, alapállapotban két féldecire, és egy kisfröcssre indul reggelenként - napközben versenytzúg a narancssárga pörgő szörnnyel.
Idővel a gnóm örökös táncpartnerévé válik a forgó masina. A tempó fokozódik, a munka groteszk tánccá fajul, mindenki a föld fölött jár és a por immár önmagát kavarja fel lebegő alakjuk alatt. Őrült tempójú munkatangót jár mindenki, önzésből magával, előlegért, fizetésért egymással, és csapatmunkának nevezik.
És én elnézem darabos születését, mozgását és halálát mindennek. Hétköznap meghal a szépség. Szürke és téglavörös színek nászát figyelem, ahogy egyre emelkedik fölém, míg estére a fejem fölé nő és körém hahotaszót rajzol még egy embernyi magasan.
Természetesen vannak hétvégék. A szürkébe jótékony kék vonalat rajzol a Duna. ayanyami megtalálja szépséget. Zöldellő utakon jár, követi egy vörös puha út nyomát, talpa alatt lelkesen ugrálnak háta mögé a megtett kilóméterek. Zúgó erdőn kel át, kristályból font jelképek nehezítik útját, és a szél, az a komisz szél terelgeti őt előre, mert van valami ami mindent jobban tud ayanyaminál.
----------
Egyszerű hétfő, egy a sok közül. Az is marad, nem lesznek világmegváltó tervek, nem borul a nap végén zokogva egy csapat gyönyörű nő a vállamra; a fegyver, amivel a világot szoktam egy méterrel hátrébb dobni a szakadék széléről a helyén marad!7.45-kor még mindig ugyanazok a politikusok karattyolnak a képembe akik hatharminckor tették. Egyforma arcok, csak akkor figyelek fel rájuk, ha valamelyik egetrengető baromságot mond. Mond....
----------
Hol van a szomorúság és a bánat. Én arra járok amerre téged (értsd: a szomorúságot és a bánatot egyben) elhagytalak, minden reggel azon a buszon, utazok a külváros felé a segédmunkásokhoz. Középső kettes ülés az ablaknál. Az álmosságot lassan, - a busz sebességével - magam mögött hagyom. Elindultam. Már nem az számít mikor, milyen korán kelek, hanem, mikor érek haza.
Itt (a buszról nézve) mindig minden ugyanaz. A táj egyhangúságát csak annak egyhangúsága töri meg. A reggeli fényben folyton hunyorgásra kényszerít az ablakon kifelé bámulás. Reggeli érzékenységem csúcspontján, és mert semmit nem kell csinálnom miközben a busz halad, csak részekre bontva (mégis élesen), kisebb kihagyásokkal jut el hozzám a külvilág. Aztán meglátom felszállni ugyanazt a lányt abban a megállóban; mindig későn veszem észre. A hátam mögött megáll. (Másik buszon vagyok) Megfogja az egyik egyes szék melletti kapaszkodót és mereven kifelé, kicsit hátranéz. Nem forgolódom. Onnan tudom mit csinál, hogy egyszer megtettem. Többé soha. Először a szeme fehérjének villanását látom. Engem néz furcsa féloldalra fordított fejjel. A fejtartás és a teste merevsége arra enged következtetni, hogy gyűlöl. Nagyon szép így. Csak akkor látom újra, mikor kimozdulva mögüle leszállok. Apró, kissé barátságtalan pillantással (és mert ő is rám néz) örökre magamhoz szögelem. Leszállás után elgondolkodom azon, vajon eszembe jutott valaha az, hogy meddig tart az örökké? Az örökké mindig csak egy fél emberöltő.
Utána megkopott emlék.
Keresem éjjel, keresem nappal. (Valahol vagyok) Amikor eszembe jut, hogy elvesztettem. Tágra nyíló szemmel abban az isten háta mögötti szegletben ahol élek, és ahol dolgozom.
Nem kérdezek senkitől semmit. Ha én nem tudom megtalálni más talán azt sem tudja hogyan fogjon hozzá megkeresni. A bánat és a szomorúság közös. Mindenkié, mint az olyan apró örömök amelyek megrohannak pedig tudod, hogy neked akkor semmi okod örülni. Fényesek és ragyogóak, és nem utolsósorban tök ingyen vannak. Ha én kapok belőle más is kap. Ha én kérek belőle más is kér. Olyan egyformák vagyunk sokan. Ezer ember szinte mindenben különbözik egymástól, egymilliárd viszont teljesen ugyanolyan.
Hol van a szomorúság és a bánat? Kint rekedt, most vasmarokkal döngeti lelkem kapuját a bebocsájtásért.
----------
...Hiszem, hogy a látható dolgok mögött mindennek kivétel nélkül ott húzódik az értelme. Mélyebb értelme van az elsőre látszólag értelmetlen kimondott mondatoknak, a félreértéseket szülő kijelentések valójában magasabb síkra röpítik a hétköznapit, az erőszakosan kíváncsiskodót a saját érdekében a magad alul értékelésével hárítod (el). Így kellene élni, és akkor az emberi cselekedetek tisztábbak lennének, a világ mindenki számára érthetőbb hely lenne....
----------
Addig kongott a fejem egy külön erre fenntartott rekeszében egy halvány gondolat (ezzel közel három hét nyugtalanságot idézve elő), míg rá nem jöttem mi a baj. Ez csak egy újabb megoldásra váró baj (mert ugye a megoldásra váró bajok már önmagukban hordozzák a megoldást) - gondoltam, -mint a sokszor kikötődött cipőfűző, vagy a reggeli kávé amelyik állandóan kihűl mielőtt meginnád. Bár ez utóbbit nem ismerem, számos az életből jól ismert hasonló esetek okozhatnak rövid ideig tartó nyugtalanságot. Egészen addig míg fel nem váltja egy új, amelyik kicsit jobban, kicsit élénkebben jelenik meg bennünk. Ezeket prioritásukat tekintve magasabb szintűeknek hisszük. Újszerűsége attól függ mit tanultunk, milyen értékek formálnak, számunkra mi a fontos, és ezeket az értékeket milyen mértékben (időfüggvény) befolyásolják...
----------
Szombaton délután W pláza kajálda szintjén a lehetséges eső elől menekülő "meet" által elfoglalt asztalok legszélén ültem, velem szemben egy lánnyal, akivel arról a könyvről beszélgettünk ami az övé, de kölcsönadta, mert ő már olvasta, én pedig egészen addig három oldalt olvastam el belőle, amíg elfordult, hogy egy másik "meetessel" beszélgessen. Talán mert én értettem mindent abból a három oldalból, talán csak azért mert én még mindig az a rosszul öltözött pofázós vagyok aki maradok, ezt mondtam. El kell jutnod odáig, hogy bizonyos dolgokat nincs jogod kritizálni, aztán már csak meg kell találnod azokat amiket nem is fogsz.
Az emberi agy játszótér.
Utálom hogy mindennek legalább még egy nézőpontja van, mint amennyi elég lenne a megértéséhez. Persze senki nem érti, ugyhogy magamnak magyarázom, ha rámjön. Mint amikor egyik éjjel Tomo hazaérve azt mondta. Nem zártad be az ajtót.
Nem baj, rám szarik a világ. És amikor erre rájöttem, megszünt minden feszültségkeltés bennem.
Aztán félálomban még.
Ez a szép benne. Én belül, a világ kívül és akármikor helyetcserélhetünk.
Vagy kirámolhatják a kecót.
Péntekre (azaz mára:) a könyvet én is elolvastam.
----------
Egy ideje, akárkivel beszélek, és főleg bármiről, a vége egy idegesítő mondatba fullad. Vagy én vagyok menthetetlen, akivel vitatkozni teljesen felesleges, vagy a téma olyan, aminek nem ismerjük a tényleges tartalmát, és akkor akárhogy erőlködünk a találó nagy szavak helyett csak nagy szarok (mondatok formájában) hagyják el a szánkat. Lehet hogy erre jöttünk rá, és ezért nem beszégetünk, mi, a nagy barátok....
----------
...azon gondolkodom mi lehet a maximuma annak ami megtörténhet velünk; egyik reggel felkelek mint mindig, elindulok dolgozni, és félúton jelekből tudom meg, hogy nincs, hogy már megszünt a munkahelyem, visszafordulnék, és már otthonom sincs. Sem előre nem tudok menni, sem vissza.
Üres szoba falak nélkül, pozitív reménytelenség; festett kép a festője nélkül érezhet így.
Délben telefonálok a kedvesemnek. Már másfél éve nem beszéltünk. Tudom, de nem akarom tudni, hogy miért. Túl régóta van meg a késztetés tisztázni, miérteket, és hogyan nemeket, félreállásokat és meneküléseket. Vonat ablakán kihajított kő vagyok. Nem érdemes őt felbosszantani....
----------
Augusztusban sokat sétáltunk Rékával kettesben, és bár ezek a séták minden alkalommal inkább a búcsúzkodás igen hosszúra nyúlt szertartásai voltak, azért megérte. (...) Nyár. Egy az augusztusi meleg napok egyikéből. Késő délután volt, már majdnem szürkület. Elkísértem a lányt, beszéltem hozzá a buszon és miután elbúcsúztam tőle a buszmegállóban, a buszról leszállva körbenéztem és már majdnem megértettem mindent, de aztán tovalibbent a felismerés, nekem meg nem maradt csak a séta hazáig, hátha eszembe jut valami belőle újra.
A Petőfi - híd lábánál, a csoda mód zárva talált szórakozóhelyek mellett elhaladva, ahol a fények összefolynak és megnyílnak - mindezt egyetlen éjszaka, ahol a zajok elhaló kis kísérteteknek tűnnek az arra járók fülében, és ahol megtörténhet az is hogy a kerek hold piszkos fénnyel szór be mindent, pedig te nem is vagy rá kíváncsi.Még néhány lépés… és meglepő találkozás egy fél tálca dobozos sörrel. Ledobva hevert egy villanypózna tövében. Gondolkodás nélkül felvettem belőle amennyit csak tudtam. Öt darabot szorongatva letelepedtem a Duna-parton. Néztem a fekete vizet, a távoli apró fényeket - a város nevetséges sziluettjét, és egy tizedmásodpercre arra gondoltam, azért mégiscsak jó az a bizonyos jó, ha létezik és ha nem egy új élet, mely tisztára olyan mint a régi és nem is akar más lenni, csak egyszer úgy igazán máshol lenni.
És egy örökkévalóságnak tűnt ez az apró kis gondolat, és éreztem hogy ez így van jól, és elhittem hogy igaz, hiszen az örökkévalóság is tizedmásodpercek sorozata.
Előkaptam a mobilom és felhívtam Rékát.
Szia! Jössz sörözni a Duna-partra? Az előbb találtam öt dobozos sört, tök jó, nem?:)
Nem tudok, nem engednének el. – mondta.
Légyszi.
Már a leszálltam a buszról. Nemsokára otthon vagyok.
Akkor találkozunk holnap?
Igen…
Ez nagyon jellemző volt a kapcsolatunkra. A sétáinkra, a beszélgetéseinkre. Ha én nem kérek a spontán kapottnál kicsit többet, biztosan hamarabb, gyorsabban, de legfőképp egyszerűbben értek volna véget …’Ugyan miféle találkozások? Miféle beszélgetések?’ - Mondogatták azok a hangok, melyeket ugyan nem hallani, de azért egyszer-egyszer a hangosabb „jelenlétüktől” kedve támad az embereknek elnevezni ezeket valamilyen néven, és akkor pl. a figyelmeztető hangok elmondják, hogy bizony akár egyedül is maradhatsz nemsokára… Honnan tudhatja?
szerelem, gyűlölet, egyedüllét, döbbenet – nincs halál.
Négy hónappal később egészen véletlenül végighallgattam....
----------
...van az idős nagypapa, akit nem ismerek, aki szintén nem ismer, mégis tudnom kellene róla valamit, és neki is énrólam. Azt mondják rokon, úgy is néz ki mint én, csak öregebb, testre rozogább, mindennapi könnytől maszatos szemű változatban. Ha ránézek, én a gyökértelen idegen, aki mégis számadással tartozik minden tettéről, nem ismerem fel a magam részet az egészben, előttem megjelenő arca vele együtt öregedő megvetéssel teli, mozdulata ablakpárkányára szállo galamboknak parancsol. Pedig látnom kellene az ősben annak a töredékét aki a magam töredéke vagyok; lehunyt szemű sárga madar, himbálódzik ide-oda, és azt álmodja hogy egyszer fehér. Vajon jó neki? A sárga madárnak. Mert mi a képlet, ki irányítja, ki teszi sínre az első útjára induló vonatot? És vajon nyomja-e a vállát felelősség ha útja kezdetén kisiklik. Miért rajong az aki nem rajong semmiért? Mert az igazi tettek nem a szavak végén keletkeznek, hanem előtte.
45 éves vagyok, idegen. Ahogy mindenhol, úgy itt is nehezen ragaszkodom bármihez. Az anyanyelvemen kívül négy nyelvet beszélek, japánul, koreaiul, kínaiul, indonézül és valamikor nagy terveim voltak az egyikkel. Álmodtam róla hova költözöm, mihez kezdek ott, ha végre önnállóan dönthetek, vidéki várost álmodtam magamnak, alacsony szétterülő földrengésbiztos faházakkal, biciklivel amit soha senki nem lop el. Először szerettem volna gyereket, aztán inkább örökbe fogadtam volna egyet (később:)), majd megint sajátot szerettem volna, feleséggel, rendessel.
Guangxi tartományban, egy félreeső belső faluban élek, 4 gyerekem van. A feleségemmel növényeket termesztünk saját fogyasztásra, házunk görbe keritéséig érnek a fonnyadt naphevítette zöldségek. Munkám nincs, a földre állami kölcsönt vettem fel. A leköszönő ősöreg Hu Jintao elnök mond beszédet az utódjának, a rádió közvetíti. Aztan arra gondolok milyen szépen felvázoltam az alternatív elkövetkezőt, mikor adós vagyok a múlttal. Ez (is) a jövő.
----------
Augusztustól mostanáig semmi említésre méltó dolog nem történt. A nyárnak, az évszakok megszokott váltakozásával időközben híre - hamva sem maradt. Lehullottak a levelek - merem állítani a Környezetvédelemnél (van saját kertje) kopaszodtak meg utoljára a fák a városban, és emlékszem hogy a novemberi napsütésben mi még meg is jegyeztük páran, hogy ez mekkora már!, az ügyfelek (ügyfélnapon) pedig rácsodálkoztak a kertre, "ej, milyen szép, ej, milyen jó" (zöld).
Ez akkoriban volt amikor egy kóbor macska kezdett hozzánk bejárni. Olyan rusnya pofája volt, sántított és kerülte az embereket. Amikor először láttam elkapott a röhögőgörcs, olyan téglalap feje volt, a testén pedig égnek állt az összes szőr, ami az összegubancolódott bundája miatt olyannak tűnt, mintha egy őrült fodrász ollója alá került volna.Azóta leesett az első hó és a macska eltűnt. De az eltűnése előtti hónapban szépen kisimult a képe és már rendszeresen megjelent ebédidőben rekedt hangjával a kerti panoráma ajtó elött hogy jól lássuk - és halljuk...
----------
1 hónapja az unokatesóm végleg hazajött az USA-ból. December elején a nagynéném se szó, se beszéd kiutazott hozzá hogy aztán együtt utazhassanak vissza. Velük jött, mint valami elhagyhatatlan kellék, az unokatesóm férje is.... (...) A, (sajnálatos véletlen, ugyanaz a keresztneve, mint nekem), nos A, rockerarc volt és saját bandával büszkélkedhetett, amiben ő volt az énekes. Hogy a garázsrock mennyire népszerű, azt most nem részletezem, az unokabátyám erről amúgy is sokkal többet tudna mondani (nem tenné, hehe), de tény hogy A, (legyen stílusosan "A2", rendben?:) aki eleinte finnyás volt, elégedetlenkedő és a nagymamámat rendszeresen az őrületbe kergette, amikor az unokatesóméknál - amikor még csak járt vele - jónéhányszor pofa nélkül kirámolta a hűtőt.
A2 egészséges étvágya rafkó üzletelési fortéllyal párosult ekkortájt! Azt a kiselejtezett tv-t akarta rámsózni pénzzért, amit a nagynéném adott neki miután megkérdezte tőlünk, hogy nem kell-e, de nekünk nem kellett. Ezek után érthető hogy a nagymamámmal szimpatizáltam és hétvégéken néha duel underground gyűléseken gonosz kis kibeszéléseket tartottunk A2-ről:)....
----------
Beszélgetésünkkor unokatesóm elmondta hogy ámerika, ha a legstílusosabb is, mégsem a legfrankóbb hely. Leginkább azon ütközött meg amit ott a baráti kapcsolatok terén tapasztalt. Ez ugyanis állítása szerint - nulla. Nem tudom hogy ő egy mikronmásodperc alatt döntött e és jutot el a zéró pont zéró eredményig, vagy hagyta érni a dolgot és végkövetkeztetés, bár ezen hat év óta először előforduló alkalomkor, amit végre egy nagy dumálás keretében "ünnepeltünk", ragyogott az arca hogy végre Budapesten van és hat év külföld után most hat év "buli" következik itthon:)
----------
(...) Bennt azzal a remek hírrel fogadtak, hogy ne keseredjek el, biztosan lesz ez jobb meg kevésbé félelmetes is. De most marha szarul nézek ki. Nos erre mit mondhattam volna? Nekik semmit. De ahogy tehettem elhúztam tenni a dolgom. A Felügyelőség szerencsére nem diktált semmilyen iramot ezen a napon. És bármennyire próbált aztán a kedvemben járni (lejött az ötödikről az egyik kira jogászlány:), füstölögtem egy sort, hogy nem igaz, és rohadtul elegem van a semmilyenségből: "- Anti vagy? Az jó. Alapítsuk meg az Antik-antikpártját. Jó lesz. Egy csomó őrült lesz benne, és mi leszünk az épeszűek. Nem biztos, hogy az őrület olyan rossz dolog. "Attól függ, ki őrül meg." - gondoltam, és tökéletes egyetértés volt a válasz.
----------
(...) Mindenki ismeri "Pató Pál úr" történetét. Omladozott a háza, de ő, hogy magányát mindenekfölött megőrizze nem engedett senkit a közelébe: ("Roskadófélben van a ház, Hámlik le a vakolat, S a szél egy darab födéllel Már tudj' isten hol szalad; Javítsuk ki, mert maholnap Pallásról néz be az ég,"...stb.) Így aztán mikor összedőlt a háza, mindenki róla beszélt a faluban, amitől "Ej! Pató Pál úr" nem lehetett többé magányos!
Vagy mindjárt egy másik eset: Kőműves Kelemen története. Na, az aztán a magány csomborasszója! A vár áll, de miután elkészült, és KK baszni akart, már nem volt kivel. Tanulságos történet. Még akkor is ha új szemszögből világítjuk meg. Nem számít, hogy igazam van vagy sem, van valami ami mindent jobban tud nálam:) És ekkor jövök rá - és e felismerés felér egy igazolással -, hogy: Ajjaj! Én bizony Rékát magányom képzeletbeli várába falaztam!...
----------
...amikor TT (munkatársam, az apja ma is aktív híres zenész) rontott be a szobába, iratokkal a hóna alatt. Mi ketten rendszerint nőkről beszélgetünk. "Vörösre festette a haját." - mondom.
Ki?
A pimasz.
Igen? Nem is figyeltem.
Én csak ezt nézem rajta. A fehér nadrágba bújtatott fenekét és a fejét, amely folyton bagózik.
Így, hogy dohányzik nagyon gáz...
Olyan, mint két ellenpólus, nem? A fej és a segg. A kettőt mindig együtt nézem. Nehogy elragadtatással legyek a nő iránt, akinek jó a feneke és büdös a szája.
Kiesett a pixisből, nem?
Ki. -sóhajtottam egy igazán kicsit: de a segge akkor is jó:)
----------
(...) Tehát ilyen egyszerű. Megköszönöm a kollegínának a segítséget és megígérem hogy ennek az újnak a megfontolásával döntök majd. Aztán jön az elbizonytalanodás, ami a beszélgetésünk kezdetétől jelen volt ugyan, csak most válik fontossá. Mert miért is nem csinálok már valamit, hogy tényleg észrevegyen?! Pedig milyen egyszerű, csak oda kell hozzá menni és ebédelni, randira hívni őt. Hadd hívjam fe gyorsam a figyelmet néhány szóra amit dőlt betükkel szedtem: csata, harc, felfegyverkezve megrohan, ezek megtalálhatók a szövegben. Az ilyen szavak a háborús szövegekben fordulnak elő, mint ahogy a megrohamoz szó hallatán sem pozitív cselekvés jut az eszembe. "A szerelem harc!", hallottam (vagy olvastam) valahol, de én ezt elutasítom. " A szerelem az ami a harc után megmarad.", na ez már jobban tetszik. Tehát a szerelem ilyen esetben (hogy elutasítom a harcot érte) valós szerelem? Á, nem, ez háború. És a háborút a mosolytalanok nyerik.
----------
Úgy kezdtem hozzá ehhez is, ahogy mostanában mindenhez; beszédültem elé, aztán lesz ami lesz. Kissé sajgó karokkal és immel-ámmal, amúgy szolgalelkűen ha már semmi, de semmi nem az enyém.
Mivel mindenki birtokol valamit, és az anyagiak fölött gyakorolja is a hatalmát, a mentálisan magához "kötött" (a gyermekünket valamennyire részünknek érezzük, nem?) dolgokkal meg hol dicsekedik, hol nem, a gazdagság sokszínűsége tárul elénk. Gondoltam, ha úgy se jön össze (semmi, még a legalapvetőbb dolog sem és az idő fogaskerekei kegyetlenül kattognak fölöttem is), legalább legyen szép az a nagy semmi ami vagyon, no de a tavasz (mivel nem kértem sokat) valahogy egészen másképp gondolta ezen a napon. Nem esik, és már ez is elég ok lehet az örömködésre, és nos akinek ezen dolgok léte (nem léte - nem esik:) okoz örömet, hogy még publikálja is - az szegény. Kolduslélekkel tehát egy ugyanolyan napon ugyanazt csinálom mint a többi ember, de többet semmit - lélegzem. "Nem létem" csúcspontjához közeledem.
Elképzelem amint állok egy helyen és a körülöttem állók hézagos gyűrűje közül kilép valaki, és amikor kérdezik, jót mond rólam. Igaz mosollyal megszorítja a kezem, megveregeti a vállam, vagy csak jól hátbavág ki-ki vérmérséklete szerint. Mindenkit ismerek, barátok, társak, mindannyian eddigi életem egy nagy egyenesének ugyanazon szakaszai.
Elképzeltem amint járok valahol és mögöttem egy nagyon kisszámú lánycsoportosulásból akár csak egy női hang is utánamkiállt. Megkérdezi hogy miért megyek el, a hangja elárulja aggódik értem. " És különben is hogy vagy? Nem érsz rá most egy fagyira?" Nem álom ez.
Az álmok kora lejárt, átadták helyüket a vágyaknak. A vágyak pedig köszönik szépen nem kérnek belőlem.
----------
1983 április egy napján a Dob utcai ált. isk. patinás épületének félemeleti ablakán kimászva meglóg a környezetismereti óráról GA egészen-egészen kiskorú. Azt hiszi kémia órát tartanak (fura, mivel egész évben nem volt), ám ezt a meglehetősen téves infót nem emlékszik kitől szerzi. Miután fogalma sincs mi az a kémia, minden további ismeret nélkül utálja. A tanárnő, aki ekkor lép a terembe még látja kiugrani az ablakon, ám megakadályozni már nem tudja. Utánanyúlva még rákiállt. A szőke hajú, még meglehetősen kék szemű (a következő évben beszürkül, majd zöld színű lesz) pimasz arcú kisfiú határozottan közli a tanárnénivel, hogy ő bizony - ha ez nem lenne elég világos - kiugrott az ablakon, és épp szökik az utolsó óráról. A tanárnéni tehetetlen, a kisfiú pedig megtette élete egyik döntését.
Mellesleg nem haza megy. (Két játszótér van a közelben.)
Még az év július elején a nagykörúti Vörös Csillag filmszínház mozitermében kisdobossá avatják osztálytársait. A gyerekek a vászon elé épített színpadon sorakoznak, nehéz vörös drapériafüggönyök között, és a páholyok alá szerelt reflektorokból dől (és ettől minden dőlni látszik), a bágyadt vörös fény a tömegre. Páran megkezdik a nyakkendőkötési ceremóniát. A széksorokban helyet foglaló szülők felállva tapsolnak, mert ilyet már valahol láttak, ilyen helyzetben valamikor már (lehettek). A taps biztonságos talajt jelent, amikor nem egészen biztosak mit kell csinálniuk: a taps biztos.
Az iskolaablakon alig két hónappal ez előtt kiugró kisfiú hátul áll az anyjával; figyeli dőlt osztálytársait és megérzi a komédiát az abszolút komolyban (később, 6-dikban például, biztosan elneveti magát a Himnusz alatt - annak komolyságot teremtő hangulata csiklandozza rekeszizmait), és megérzi, hogy az abszolút komoly már csak azért is létezhet, mert az mindig full nevetséges, ahogyan erőlködnek elérésére. Ez azonban csak az egyik része lassan formálódó személyiségének. Mert ahogy a nevetségest sem tudja meghatározni, mindössze ösztönösen érzi merre kell fordulni, úgy a benne keringő bánatot sem tudja megfelelően kifejezni. Anyja pedig ahelyett hogy figyelne - valami mérhetetlen ösztöni sugallatára - hallkan szidja a rendezvény szervezőit, résztvevőit, és egyáltalán nem bánja, hogy késtek, hisz ez is a mérhetetlen ösztöni magánshow része.
----------
Ha valaki elgondolkozott a társadalom sokszínűségén, és a jövő romantikus ábrándjait az emberek sokfélesége, mást akarása komolyan gondolkodóba ejti, akkor nem téved. Valóban zavaró. Mert pl. milyen fejlődés az amelyet az emberek kevesebb %-a akarja , mint ahány %-ának végül kényelmet, segítséget, stb-t adna, és ha mégis beépül ez a kényelem, segítség, stb. a fejlődés rendszerébe az csak azért lehet, mert ha döntésről van szó az emberek egyre nagyobb hányada kezdi el megvonni a vállát.
És mégis (zavaró körülménye ellenére), szerintem ez így jó, magam is ebbe a táborba tartozom. Mert a vállvonogatás nem döntésképtelenséget jelent, hanem annak kifejezését, hogy a vállvonogatás okozta zavaró körülmény nem vet gátat a fejlődésnek, de megakadályozza a túlzott kényelmet és segítségnyújtást!
Az étolajsejk a társadalom egyszerűségéről szól. Ehhez olyan réteghez szállunk le (ahol a vállvonogatás pont azt jelenti ami legelőször eszünkbe jut ha ilyen mozdulatot látunk), itt helyet kap a csodálkozás, mind a beszélő, mind a hallgató oldalon; e kettőből áll össze a társadalom, plusz van egy harmadik, aki a történeteket "előállítja" a beszélő számára. (Ő azon csodálkozik, hogy néha úgy "ad" történetet hogy észre sem veszi - ez a pletyka.)No, de vissza az elejére. Eredetileg az étolajsejk valós figura (volt), nem regényes alak, nem is valaki képzeletszülötte. Egy létező ember, és az egész történethez neki lesz a legkisebb köze. Egy beszélő lesz a fontos, itt ugyanis egy újabb (száz, sőt ezerszámmal előforduló) alak kerül elő. Belőle most mégis "egy" lesz: ő, (nem tévedés) Ő bácsi. Nevét onnan kapta (tőlem), hogy alakja leginkább egy megfordított nagy ő-betűre emlékeztet. Hatalmas gömb testét két - testéhez képest - pálcika cipeli előre, és mindjárt az elején le kell szögeznem, hogy Ő bácsi tulajdonképpen buta. Gondolkodásmódját nagyban meghatározza az ifjúkorában sitten töltött tizenegy év. Piti csalásért fogták meg.
www.grebeka.extra.hu Ez a rövid jellemzés (amellyel semmivel sem adok kevesebbet Ő bácsiból, mint amennyi teljességében maga), a valódi étolajsejktől eltérően Ő bácsit ruházza fel tulajdonsággal, lesz (kitalált) Étolajsejkké, azzá a komikus/elszomorító figurává, aki magára ismer, ha nevét kiálltod. Ez a történet - ahogy az étolajsejk kitalált/valós figurája is -, semmilyen tanulsággal nem szolgál; a története felszínes, "szereplői" benne báboknak hatnak csupán. Mikor Ő bácsi elmesélete* csak akkor nevettem el magam miután megszünt zavaró körülmény lenni akadozó beszéde, hiányos fogalomtára. Ö bácsi bűnözökről tartott előadása mindig (én eddig kettőt hallottam) jól sikerül, hiszen az előbbi kettő hiányosság, "bűnözősről" lévén szó, mindenképp a történetvezetés előnyét szolgálja.
*Annyira nem fontos, hogy leírjam.
----------
Két hete vette kezdetét, és a mai napig tart az antikultúr hét nálam. Nem olvasok, nem bölcselkedem, nem elmélkedem semmin. A bölcselkedem, és nem bölcselkedek dolgot is csak azért jut eszembe megemlíteni, mert olyan találó azt mondani rá, hogy így ugyan nyelvtanilag nem helyes, de nem is kifogásolható, azon kívül sokkal jobban hangzik. TV-t nézek. Olyat, ami nem foci vb és semmi köze a délamerikaiakhoz.
Isaura is dead, és remélem fel sem támad többé.
Napközben olvadt csokoládét hámoz ki a csomagolásából, sűrűn hullajtja bőrét, és izzad mint egy ló éjszaka -, és ez ugyan nagyon kapcsolódik minden két hete tartó tevékenységéhez, soha nem lesz boldog tőle. És tőlem sem. "Beszélnünk kellene de komolyan, és majd mindent úgy csinálok, ahogy mondod, és jó lesz, mert senki sem kérdőjelezi meg többé a hitelességét." Aztán majd kitalálom mit kellene (jól) csinálnom és nagyon okos leszek és elmegyek! De addig itt vagyok és itt vannak Ők is, és majd megtanulja kezelni az elvárásokat ez a hülye ayanyami. Jól beint ha nem képes ezt elfogadhatóan tálalnia visszafelé, és megoldásözönöket zúdít félvállról nem a mások kedvére, mint inkább a maga védelmében. Nem tanul semmiből.Sunyulni aaazt tud!
----------
Noriko sensei a nyáron ripsz-ropsz körbeutazza az egész Közép-európai régiót. Jár Ausztriában, meglátogatja a cseheket és eljön hozzánk is. Beugrik a szlovákokhoz és letrappol a horvát tengerpartig. Noriko sensei tipikus japán, akinek kb. annyi a szabadideje egy évben, mint nekünk két vagy három hétvégén, így gyanítom, Sensei semmivel sem fog kiríni (pl. nem fog gyalogolni valahol a várban egy fagylalttal) a japán túristák közül, mert ha minden élményt be akar zsuppolni a digitális fényképezőjébe sűrűn kell kattogtatnia.
Noriko senseit, másik 127,4 millió japánnal egyetemben csak akkor irígylem amikor japán. Amikor turbó utazáson részt vevő japán, akkor nem. Ilyenkor eszembe jut, hogy nekem (ha nincs jobb) tökéletesen megfelel az a Kákánia, amit többé-kevésbé még - mint örökséget -, fel lehet lelni itthon.
Sensei mázlista (innen nézve - szerintem), mert jól működő gazdaságot hagy ott, és tér vissza pár nap múlva bitekkel telipakolt fényképezőgépével, és mert nem kell azon aggódnia, hogy a közterhek emelése miatt egyszer egy hasonló utazás végén véletlenül elfelejt majd felszállni a visszafelé tartó repcsire!
----------
(...) Nem tudom ki volt az aki azt mondta, Angliában viselkedj úgy, mint az angolok. Van ebben valami fenyegető, és szerintem a fickó aki először mondta ezt, kicsit monsternek képzelhette magát. Nem jártam Angliában, így leszarom, hogy igaza volt e vagy sem, de azt gondolom ilyen kijelentést (ha egyetemes érvényre akarta juttatni), nem tarthatnak meg kizárólag maguknak az angolok. A továbbfejlesztése nem igényel nagy szakértelmet, pl. a Jamaikában élj úgy, mint a jamaikaiak meglepő szabadságot, az Alaszkán edd azt amit az eszkimók nagy alkalmazkodóképességet jelent. A Budapestet lásd úgy mint a budapestiek pedig a látás képességét kéri.
Ha nem látsz semmit nézd meg mégegyszer.
----------
Tételezzük fel, hogy alapjában véve nem mindenki személyiség aki alszik, eszik, munkába jár és ürít minden nap. Jegyezzük meg, hogy a személyiség nem onnantól szembeszökő, hogy halljuk beszélni valamiről, vagyis véleménye van, csodálatosan primitív hangképző szerven át előbukkanni vad vagy épp unalmas dolgoknak, amelyeket a szem lát, az ész fog fel, a szív kérdőjelezi meg, és a száj mond el. És mikor valaki meghallgat ezen okfejtésünk közben, esetleg azt mondja intésül: "Mikor túlságosan nagyra vagyunk magunkkal, biztos hogy jön valaki aki aztán kiröhög ezért." Szóval óvatosan mindennel ami az ész útján akarja feltárni a világmindenség titkait, mert megtörténhet, hogy miközben arról beszélsz az embereknek, hogy nincs Isten, űrhajód nekiütközhet a "bokájának".
----------
....lakni, onnan járni gimibe - csak derűsen vigyorogtam egyet, és nem volt benne semmi műviség.
Mégsem a szükség vitt rá, hanem a harag, igen a harag, mert utáltam mindenkit akinek egyszerre szükségszerű lett, hogy hazudjak stílusos életet, amit máskor tisztán és világosan láttam (látok) mennyire nem fogok elérni, és hazudtam munkahelyet az után is, mikor már csak ilyen hasznom volt belőle.
Túl sok kérdés: nem tettek fel többet.
Szánakozó fejcsóválások: értelmetlen lenne, egy vagyok közülük.
Rendelkezem mindhárom "tulajdonsággal": lákás, munkahely, stílusosság (bár ez utóbbi a középszerűség ellen lázadó volta miatt sokak szerint nyűgös nyeremény) - ahogyan HZ látja.
(...) ...igyon egy kis kávét belőle! Szólt a néni és szinte erőszakosan követelte a folytatást... De én soha nem iszom kávét, különben is, "nagyon rendes tetszik lenni", de nem kérem.
Én nem így akarom! (Van választásunk? Úgy értem, ha valami annyira megfoghatatlanul körbevesz, hogy már-már a részünknek hisszük, van lehetséges? És van menekvés előle? Nem sorsszerűség ez, inkább valamit lezáró pecsét ami aztán kötelez.) És mert úgy tűnik a test adta életemet csak elméletben élem, ettől ilyen kusza.
----------
(...) Hesse (bocs mindenkitől, eszembe jutott:) az írja a Pusztai farkasban, hogy belső lényünk tulajdonképpen skizofrén. Egy szándékosan kötegbe rendezett, de azért csak sokszálú, sokfelé törő, más és más tulajdonsággal rendelkező, mást akaró, másért élő (és nem halni kívánó!) lényegek tucatjairól van szó. Tehát a lélek nem egy nagy egyetlen egész, nem egységes. Lelkünkre nem lehet úgy gondolni, mintha az egy lélek volna, és az alkotna minket cselekedeteinkben. Ezért pl. ayanyami (ez én lennék:) nem kizárólag semmirekellő munkakerülő, de megjátszós szépfiú, otthonülő sündisznó is, és hogy mondjunk valami szépet, néha önnállóságában értelmesen gondolkodó lény. Ezért nem érthetek egyet H - val (aki nálam ezerszer okosabb volt), és inkább "Musil úr" véleménye felé hajlok, aki olyan gátlástalanul nagyképüen közli regényében sok más közt ezt is: (a saját szavaimmal) a lélek sokszínű amöba. Felületét események mozgatják, történések formálják, olyanra amilyen aztán leszel, és amilyennek aztán gondolnak téged. Noha ez sem mondható egésznek, azért mégis megmarad formáját folyton változtató osztatlannak.
Én is így szeretek gondolni magamra. Éljen ayanyami a sokszínű "amöbalélek"!:)
Ja, és ha lenne műszer amivel megmérnénk, biztosra veszem, hogy az amöbalélek bizonyos időközönként elkezdené ismételni ugyanazokat a formákat. Íme a bizonyíték erre a bonyolult Egyre:) De ezt már tényleg csak pluszban említettem meg a sok okoskodás mellé.
----------
Délelött a 7-es busz megállójában meghallottam valami furcsán ismerős zenét felszivárogni az aluljáróból, amiről elöször a Kyuuketsuki Miyu című anime jutott az eszembe, főleg a hangszerelése miatt.
Aztán egy kép: Ahogy a patás kecskelábú Pán fújja a róla elnevezett sípját. Pán szatír. Most azonban nem szatírkodásból, mint inkább annak előkészítéseként (amely biztosan be fog következni; lesz szoknyafelhúzás hirtelen, bugyiletépés varázsszóra) valami idő elötti térben, idő elötti dallamot játszik a sípon. Istenek és ál-istenek közti történelem mellett futó teret tölt ki az előcsalogatott hangokkal, nem magáért - ez esetben önzetlen - az emberért, aki meghallani képes, de felfogni (amit Pán gondol) nem. Valószínüleg nem ez szólt a Keletinél tizenegykor, mert bármilyen ügyes dalnok, zenész aki megszólaltatta a hangszereit az aluljáróban, "idő elötti dalt" nem képes kovácsolni hangszerrel ember.