2007. május 4. 15:32:17
Néhány napja Rickkel barangoltam a belvárosban. Miután megjött Horvátországból, ahol egy bizonyos ügy miatt járt (egy az Adria partjára tervezett haditengerészeti emlékmű felállításán fáradoznak, és ezzel remekül megkerültem, hogy nem tudom a városka nevét), felhívott telefonon, hogy ha ráérek (és ugye miért ne), akkor dumálhatnánk egyik nap délután, mondjuk x óra után összefuthatnánk a Deákon.
Aki nem tudja, most elárulom, engem marha nehéz elérni telefonon, ugyanis ha valaki hív, egyszerűen baszom felvenni azt. Érted, hiába csöng, és tök véletlenül hallom is, meg nem nézem a számot. Később ugyan visszahívom azt aki hívott, de ez nem ugyanaz, mintha felvenném, mert noha én állítom hogy ez nem szándékos, mégis úgy lehet értelmezni. Tomó "kétmillió" éves Triumját használom erre a célra - ha ez cél lehet egyáltalán.
Nos, ha nem is cél, de célba talál: ugyanis néhány ilyen elkövetett "atrakció" után ma úgy áll a helyzet, hogy a kutya sem keres. És ez így van jól. (Különben a dolgot visszafelé levezetve is megállapítható: működik.)
Rickkel néha egész jól el lehet dumálni mindenféléről. Ez van most. Régebben nem jött a szőke kiscsajjal, aki magasról tojik rá, szerintem, akkoriban csak a világot akartuk megváltani (egy jóképű mini világmegváltást terveztünk), hurrogtunk a kommunistákra, akik mára szépen eltűntek, egész éjszakát azzal töltve, hogy feljussunk a sinek mentén a koromsötét éjszakában (kandelláber sehol, hajléktalanok ellenben mindenhol) a fogaskerekű vonalán, majd vissza. Útközben csetlettünk-botlottunk és éppen mondani akartam valamit, amikor félelmetes kutyaugatást hallottunk - közelről! Nagyon közelről. Mind a ketten szétspricceltünk, abban a biztos tudatban, hogy mielőtt elérnénk bármilyen fedezéket valamelyikünknek ez a dög (vagy mindkettőnknek) a seggébe fog harapni. Nem így lett. "Most hol a bánatban van?" - kérdeztem egy félig megmászott oszlopról lefelé Ricktől, aki mintha megkövült volna. Ő nem talált alkalmas helyet, gondoltam, így feladta és maradt ahol volt, lesz ami lesz alapon. "Sehol sincs, vagyis itt van. Mittudomén. Itt van.. valahol." És persze ott volt, csak egy jól, minket tőle elválasztó kerítés mögött.
Szóval Rickkel nyomulok a Deákon, és valamit mondok, aztán azt, hogy nem sikerült a japán tesztem (igérem most utoljára írok róla), mire ő azt kérdezi, akkor most mi lesz. "Nem sikerült a 3kyuu, idén 2kyuu-ra megyek, egyértelmű, nem?" - mondom. A 4-es a legkönnyebb, a 2-es viszont marhára nehéz. "Olyan nincs, hogy 5kyuu?" Gondolom rá akar venni, hogy azzal vacakoljak, ha már bebuktam a 3-on. El sem tudja képzelni mit kérdez, de azt mondom: "Dehogynincs:) Mindenkinek 5kyuu-ja van, aki egy árva kukkot sem tud japánul, vagy soha sem volt még a vizsga közelében sem:) Nevetek, mert ez jó poén, szerintem.
Néhány napja Rickkel barangoltam a belvárosban. Miután megjött Horvátországból, ahol egy bizonyos ügy miatt járt (egy az Adria partjára tervezett haditengerészeti emlékmű felállításán fáradoznak, és ezzel remekül megkerültem, hogy nem tudom a városka nevét), felhívott telefonon, hogy ha ráérek (és ugye miért ne), akkor dumálhatnánk egyik nap délután, mondjuk x óra után összefuthatnánk a Deákon.
Aki nem tudja, most elárulom, engem marha nehéz elérni telefonon, ugyanis ha valaki hív, egyszerűen baszom felvenni azt. Érted, hiába csöng, és tök véletlenül hallom is, meg nem nézem a számot. Később ugyan visszahívom azt aki hívott, de ez nem ugyanaz, mintha felvenném, mert noha én állítom hogy ez nem szándékos, mégis úgy lehet értelmezni. Tomó "kétmillió" éves Triumját használom erre a célra - ha ez cél lehet egyáltalán.
Nos, ha nem is cél, de célba talál: ugyanis néhány ilyen elkövetett "atrakció" után ma úgy áll a helyzet, hogy a kutya sem keres. És ez így van jól. (Különben a dolgot visszafelé levezetve is megállapítható: működik.)
Rickkel néha egész jól el lehet dumálni mindenféléről. Ez van most. Régebben nem jött a szőke kiscsajjal, aki magasról tojik rá, szerintem, akkoriban csak a világot akartuk megváltani (egy jóképű mini világmegváltást terveztünk), hurrogtunk a kommunistákra, akik mára szépen eltűntek, egész éjszakát azzal töltve, hogy feljussunk a sinek mentén a koromsötét éjszakában (kandelláber sehol, hajléktalanok ellenben mindenhol) a fogaskerekű vonalán, majd vissza. Útközben csetlettünk-botlottunk és éppen mondani akartam valamit, amikor félelmetes kutyaugatást hallottunk - közelről! Nagyon közelről. Mind a ketten szétspricceltünk, abban a biztos tudatban, hogy mielőtt elérnénk bármilyen fedezéket valamelyikünknek ez a dög (vagy mindkettőnknek) a seggébe fog harapni. Nem így lett. "Most hol a bánatban van?" - kérdeztem egy félig megmászott oszlopról lefelé Ricktől, aki mintha megkövült volna. Ő nem talált alkalmas helyet, gondoltam, így feladta és maradt ahol volt, lesz ami lesz alapon. "Sehol sincs, vagyis itt van. Mittudomén. Itt van.. valahol." És persze ott volt, csak egy jól, minket tőle elválasztó kerítés mögött.
Szóval Rickkel nyomulok a Deákon, és valamit mondok, aztán azt, hogy nem sikerült a japán tesztem (igérem most utoljára írok róla), mire ő azt kérdezi, akkor most mi lesz. "Nem sikerült a 3kyuu, idén 2kyuu-ra megyek, egyértelmű, nem?" - mondom. A 4-es a legkönnyebb, a 2-es viszont marhára nehéz. "Olyan nincs, hogy 5kyuu?" Gondolom rá akar venni, hogy azzal vacakoljak, ha már bebuktam a 3-on. El sem tudja képzelni mit kérdez, de azt mondom: "Dehogynincs:) Mindenkinek 5kyuu-ja van, aki egy árva kukkot sem tud japánul, vagy soha sem volt még a vizsga közelében sem:) Nevetek, mert ez jó poén, szerintem.