2007. június 17. 19:02:47
"Úgy viselkednek, mint a gyerekek." Pedig a helyzet annyira változatlan, hogy ez meg sem történhetne. Ó, az a hely, a hely ó, az aztán nagyon ott van! Mert ez egy hely, a bűvös 38, a természetellenesen szélesre tervezett műbőr ágyak minibirodalma 9x. És mind foglalt, elfoglalják a létezésre éhes emberek. Jönnek. Hangosak, amitől kabinnyomás uralkodik el a fülben. Hangulatával az egész egy tengeralattjáró túlméretezett kabinjának érzetét adja vissza. (Voltam tengeralattjáróban, szóval tudom. ayanyami) Lenyomja a felszegett fejed és csak nevetsz, és beszélsz hülyeségeket, mert TE vagy az, a 38 közül az egyik. Te-nek maradni könnyű. Ezek 37-en, nézi Jégherceg valamennyit, talán soha nem voltak gyerekek.
Decemberben, amikor Jégherceg itt hagyta az egészet és lelépett megkeresni amerika, talán még a szél is ugyanígy fújt (mint ma, amikor írom) téllel teli agyának, és erre úgy jött rá, mielőtt megkérdeznétek, hogy a tél az tél, ha hidegen fúj a szél, és leszarta a magas és alacsony légköri nyomásokat (melynek vizsgálatával be lehetne neki bizonyítani, hogy nem úgy fújt), hogy téllel teli agya júniusban nyárral legyen teli és legyen kedve, csak legyen neki, amikor a szerelem messzire elkerüli, akkor is legyen kedve legalább a napra kiülni sütkérezni. Hallgatni. "Na gyertek szerelmesek, na rajta, rajta, játszuk el, hogy van pokol, nem én vagyok az ördög, csak a magyar hangja, rendezte vér és alkohol." (Quimby)
Jégherceg nem én vagyok (ezért nem beszél sohasem magában). Nála magányosabb lényről azonban semmiképp nem tudok - és ha elmúlik, nem is akarok. Együtt él vele az az állat, amely a kudarcaiból táplálkozik, de kegyetlen. Nem vesz el, hanem büntet, minden egyes kudarcért újabb megrághatatlan gondolattal készteti szégyenkezésre ezt a 30 éves pókot, akinek második szereplése a 38, a természetellenesen szélesre tervezett műbőr ágyak minibirodalmában több, mint elég. Elég? - kérdezhetnénk kegyetlenkedéségünk csúcspontján és én meg is teszem. Megkérdezem tőle miért magányos folyton.
- Tudod, volt az a Réka nevű nőm. Egyszer azt mondja a telefonba, persze menjünk el holnap egész napra kettesben, bejárjuk a környező hegyeket, nevetünk a napon, széllel takarózunk a domboldalon, bárányfelhők alatt a birkanyáj, de azért még ma délután is találkozhatunk. Odamegyek és erre közli (ja, bekésett rendesen), hogy gondolkozott és inkább hagyjuk abba.
- És te mit mondtál neki?
- Én? Erre?! Szabad ország. Csá!
Félelmetes, ahogy Jégherceg magánya a koponyája mögött kezdődik és tör utat először láthatatlanul, aztán ugyanúgy láthatatlanul, csak elemibb erővel az elviselhetelenség felé. Azért ismerem Jégherceget, mert ez a mindent elviselés annyira hasonlatossá teszi velem. Lehet hogy Jégherceg magánya az én humorérzékem? Együtt voltunk akkor.
Sokáig. "Elzárva éltünk és jó volt."
"Úgy viselkednek, mint a gyerekek." Pedig a helyzet annyira változatlan, hogy ez meg sem történhetne. Ó, az a hely, a hely ó, az aztán nagyon ott van! Mert ez egy hely, a bűvös 38, a természetellenesen szélesre tervezett műbőr ágyak minibirodalma 9x. És mind foglalt, elfoglalják a létezésre éhes emberek. Jönnek. Hangosak, amitől kabinnyomás uralkodik el a fülben. Hangulatával az egész egy tengeralattjáró túlméretezett kabinjának érzetét adja vissza. (Voltam tengeralattjáróban, szóval tudom. ayanyami) Lenyomja a felszegett fejed és csak nevetsz, és beszélsz hülyeségeket, mert TE vagy az, a 38 közül az egyik. Te-nek maradni könnyű. Ezek 37-en, nézi Jégherceg valamennyit, talán soha nem voltak gyerekek.
Decemberben, amikor Jégherceg itt hagyta az egészet és lelépett megkeresni amerika, talán még a szél is ugyanígy fújt (mint ma, amikor írom) téllel teli agyának, és erre úgy jött rá, mielőtt megkérdeznétek, hogy a tél az tél, ha hidegen fúj a szél, és leszarta a magas és alacsony légköri nyomásokat (melynek vizsgálatával be lehetne neki bizonyítani, hogy nem úgy fújt), hogy téllel teli agya júniusban nyárral legyen teli és legyen kedve, csak legyen neki, amikor a szerelem messzire elkerüli, akkor is legyen kedve legalább a napra kiülni sütkérezni. Hallgatni. "Na gyertek szerelmesek, na rajta, rajta, játszuk el, hogy van pokol, nem én vagyok az ördög, csak a magyar hangja, rendezte vér és alkohol." (Quimby)
Jégherceg nem én vagyok (ezért nem beszél sohasem magában). Nála magányosabb lényről azonban semmiképp nem tudok - és ha elmúlik, nem is akarok. Együtt él vele az az állat, amely a kudarcaiból táplálkozik, de kegyetlen. Nem vesz el, hanem büntet, minden egyes kudarcért újabb megrághatatlan gondolattal készteti szégyenkezésre ezt a 30 éves pókot, akinek második szereplése a 38, a természetellenesen szélesre tervezett műbőr ágyak minibirodalmában több, mint elég. Elég? - kérdezhetnénk kegyetlenkedéségünk csúcspontján és én meg is teszem. Megkérdezem tőle miért magányos folyton.
- Tudod, volt az a Réka nevű nőm. Egyszer azt mondja a telefonba, persze menjünk el holnap egész napra kettesben, bejárjuk a környező hegyeket, nevetünk a napon, széllel takarózunk a domboldalon, bárányfelhők alatt a birkanyáj, de azért még ma délután is találkozhatunk. Odamegyek és erre közli (ja, bekésett rendesen), hogy gondolkozott és inkább hagyjuk abba.
- És te mit mondtál neki?
- Én? Erre?! Szabad ország. Csá!
Félelmetes, ahogy Jégherceg magánya a koponyája mögött kezdődik és tör utat először láthatatlanul, aztán ugyanúgy láthatatlanul, csak elemibb erővel az elviselhetelenség felé. Azért ismerem Jégherceget, mert ez a mindent elviselés annyira hasonlatossá teszi velem. Lehet hogy Jégherceg magánya az én humorérzékem? Együtt voltunk akkor.
Sokáig. "Elzárva éltünk és jó volt."