2007. június 1. 11:37:33
Jégherceg korábban soha nem fogalmazott volna meg hasonlót, még azon a kanyarokkal sűrűn átszőtt útján sem, amin kezdettől fogva járt; mintha neki előre el lett volna rendelve ez az út, és a nehézségi szintje (közel az elviselhetetlenség határához), ha néha alsóbb értékre szökkent nem volt igazi, csak becsapta az az ilyenkor semmivel sem könnyebben elviselhető humorérzéke.*
Szóval ő mindezt kihagyta volna azzal a buta derűvel (amivel egyébként korábban a pszichológusa** mondta: "humorérzék"), aztán csak élt - mint eddig -, és ez elég volt neki, hogy egy soha meg nem határozható napon (Minden nap egy új kis random gondolatszeletke csapódott a másikhoz.) azt gondolja: " Nem mennyország ". Nem teljesen értette mit is takar ez valójában. Volt egy kép - kiforrottsága ellen küzdött, azt nem akarta elfogadni -, teljessége vibrációt okozott a lelkében, kb. úgy, mint ahogy valami ellen harcolunk fizikálisan. Többet aligha tudott volna hozzágondolni. A harc nem éltette, az élet nem bírta rávenni a harcra.
Nem volt doktor sem (a vér látványát nem bírta), de azt tudta, hogy (alkalomadtán) a tapasztalat ejtette lelki sebek külsőleg is meglátszanak. Egy XIX. századi orvos (még volt gyermekágyi láz), állítólag meg tudta mondani a külső stílusjegyek alapján, hogy ki a bűnöző, gonosz, stb. Azt állította a belső vonások külsőleg is megjelennek. - Szatíráll, meg ilyenek? Meglehet. Csak nem tartozik ide. - és gondolata messzebbre ennél nem ment.
Korábban Rickkel beszélt róla, mint érdekességet említette meg, és megállapították hogy igaz, és bólogattak hozzá. A bűnözőt le kell tudni buktatni, akkor is ha éppen nem csinál semmit. Vajon tényleg ez az értelme? Ma kapott egy levelet a VI. kerületi rendőrkapitányságtól. Azt gondolta bűnöző, és hitte ezt egy kiegyenlítetlen T-mobil csekk miatt. Érdekes hogy mire gondol miközben kibontja a borítékot. Az áll benne, hogy megtalálták a pénztárcáját pénzzel és minden iratával együtt, értemehet.
Meg tudja állni hogy ne higgye magát bűnözőnek? Csak mert az élete harcra hívja, hogy ha megy, levágja mint egy állatot? Harcolhat és közben a stílusjegyek külsőleg is megjelennek. A tükör nem ezt mutatta. Most kezdett el először komolyan gondolkozni azon, hogy lecsal 10 évet a korából. Nem mennyország, de akkor micsoda? - mondta a tükörképének, de nem neki szólt. A válasz ott kavargott valahol a random gondolatszeletkék sokaságában. Egyszer úgyis össze fog állni mondattá.
* Ezt a blogot énekelni kell.
**Egyszer egy pszichológusnál jártam kíváncsiságból, és elmondtam neki, hogy kb. mi a bajom, mi az amiért felkerestem. Hogy mielőbb lerázzon, azt mondta: Ahhoz ahogy én élek kell egy kis humorérzék. Gondolom feltétlenül.
Néha tényleg szomorú minden. Ilyenkor tollat ragadok (ha nincs a közelben gép) hogy lejegyezzem, és legtöbbször (kivéve amikor simán túllövök rajta), sikerül eltalálnom a hangulatom. Ugyanazt adom vissza, amit érzek, gondolok valamiről, magamról, esetleg másokról.
Ez sem ritka. Mármint, hogy másokról véleményt formálok. Akaratlan:) Csak úgy jön. Régebben sem volt ez másként. Az órák közti szünetben, vagy a szépemlékű hűvösvölgyi tágas kertjében bolyongva sem a játék (mint színtiszta maga) kötött le, mint inkább az, hogy ki hol - és mit játszik. Milyenek a gyerekek játék közben, és hogy ez a tevékenységük mennyiben befolyásolja őket, vagyis hogyan állnak hozzá. És a többiekhez. Ilyenkor. Bámulás közben úgy éreztem sosem lesz igazi barátom. A saját fogalmaim szerint így lett. Nem lett.
Különben meg volt, csak nem vettem észre... Sosem a humorérzékemre gondolok, amikor körbenézek és azt látom magam körül amit. A psichológusi igaz csak részben az, részben semmit sem ér. Mint annyi minden, ha ráfogják, hogy esetleg fontos lehet. Kinek lehet fontos? És melyik része lehet az? Teszem fel a kérdést azonnal. Mert ha azt mondanák a helyzetemre, hogy itt valami nagyon fontos dolog (van) készül nem hinném el....
Jégherceg korábban soha nem fogalmazott volna meg hasonlót, még azon a kanyarokkal sűrűn átszőtt útján sem, amin kezdettől fogva járt; mintha neki előre el lett volna rendelve ez az út, és a nehézségi szintje (közel az elviselhetetlenség határához), ha néha alsóbb értékre szökkent nem volt igazi, csak becsapta az az ilyenkor semmivel sem könnyebben elviselhető humorérzéke.*
Szóval ő mindezt kihagyta volna azzal a buta derűvel (amivel egyébként korábban a pszichológusa** mondta: "humorérzék"), aztán csak élt - mint eddig -, és ez elég volt neki, hogy egy soha meg nem határozható napon (Minden nap egy új kis random gondolatszeletke csapódott a másikhoz.) azt gondolja: " Nem mennyország ". Nem teljesen értette mit is takar ez valójában. Volt egy kép - kiforrottsága ellen küzdött, azt nem akarta elfogadni -, teljessége vibrációt okozott a lelkében, kb. úgy, mint ahogy valami ellen harcolunk fizikálisan. Többet aligha tudott volna hozzágondolni. A harc nem éltette, az élet nem bírta rávenni a harcra.
Nem volt doktor sem (a vér látványát nem bírta), de azt tudta, hogy (alkalomadtán) a tapasztalat ejtette lelki sebek külsőleg is meglátszanak. Egy XIX. századi orvos (még volt gyermekágyi láz), állítólag meg tudta mondani a külső stílusjegyek alapján, hogy ki a bűnöző, gonosz, stb. Azt állította a belső vonások külsőleg is megjelennek. - Szatíráll, meg ilyenek? Meglehet. Csak nem tartozik ide. - és gondolata messzebbre ennél nem ment.
Korábban Rickkel beszélt róla, mint érdekességet említette meg, és megállapították hogy igaz, és bólogattak hozzá. A bűnözőt le kell tudni buktatni, akkor is ha éppen nem csinál semmit. Vajon tényleg ez az értelme? Ma kapott egy levelet a VI. kerületi rendőrkapitányságtól. Azt gondolta bűnöző, és hitte ezt egy kiegyenlítetlen T-mobil csekk miatt. Érdekes hogy mire gondol miközben kibontja a borítékot. Az áll benne, hogy megtalálták a pénztárcáját pénzzel és minden iratával együtt, értemehet.
Meg tudja állni hogy ne higgye magát bűnözőnek? Csak mert az élete harcra hívja, hogy ha megy, levágja mint egy állatot? Harcolhat és közben a stílusjegyek külsőleg is megjelennek. A tükör nem ezt mutatta. Most kezdett el először komolyan gondolkozni azon, hogy lecsal 10 évet a korából. Nem mennyország, de akkor micsoda? - mondta a tükörképének, de nem neki szólt. A válasz ott kavargott valahol a random gondolatszeletkék sokaságában. Egyszer úgyis össze fog állni mondattá.
* Ezt a blogot énekelni kell.
**Egyszer egy pszichológusnál jártam kíváncsiságból, és elmondtam neki, hogy kb. mi a bajom, mi az amiért felkerestem. Hogy mielőbb lerázzon, azt mondta: Ahhoz ahogy én élek kell egy kis humorérzék. Gondolom feltétlenül.
Néha tényleg szomorú minden. Ilyenkor tollat ragadok (ha nincs a közelben gép) hogy lejegyezzem, és legtöbbször (kivéve amikor simán túllövök rajta), sikerül eltalálnom a hangulatom. Ugyanazt adom vissza, amit érzek, gondolok valamiről, magamról, esetleg másokról.
Ez sem ritka. Mármint, hogy másokról véleményt formálok. Akaratlan:) Csak úgy jön. Régebben sem volt ez másként. Az órák közti szünetben, vagy a szépemlékű hűvösvölgyi tágas kertjében bolyongva sem a játék (mint színtiszta maga) kötött le, mint inkább az, hogy ki hol - és mit játszik. Milyenek a gyerekek játék közben, és hogy ez a tevékenységük mennyiben befolyásolja őket, vagyis hogyan állnak hozzá. És a többiekhez. Ilyenkor. Bámulás közben úgy éreztem sosem lesz igazi barátom. A saját fogalmaim szerint így lett. Nem lett.
Különben meg volt, csak nem vettem észre... Sosem a humorérzékemre gondolok, amikor körbenézek és azt látom magam körül amit. A psichológusi igaz csak részben az, részben semmit sem ér. Mint annyi minden, ha ráfogják, hogy esetleg fontos lehet. Kinek lehet fontos? És melyik része lehet az? Teszem fel a kérdést azonnal. Mert ha azt mondanák a helyzetemre, hogy itt valami nagyon fontos dolog (van) készül nem hinném el....