2007. december 29. 14:02:35
Valahol talán tényleg van egy olyan hely, amely elveszik az érzések tengerében, ahol félelem nélkül szárnyalhat a képzelet messzi hegyek felől érkező sasokkal a távoli kékség felé, mely víz és lég egyaránt lehet.
Valahol talán tényleg van egy olyan hely, amely elveszik az érzések tengerében, ahol félelem nélkül szárnyalhat a képzelet messzi hegyek felől érkező sasokkal a távoli kékség felé, mely víz és lég egyaránt lehet.
Ha a halak hasonképpen a sasokkal szárnyra kapnak és röpíti őket a szél, ahogy előbb a magasban most ugyanúgy a mélyben.
A kettő határvonala vagyok - látok!
Szemkápráztató szép kék és tágas a mély, sosemvolt halak játnak élénk ügyességgel más élőlények elől. Ezek aligha halak. Csak úsznak, úsznak fura vaskos és hosszú végtagjaikkal, és mivel csak mímelik az úszást lassan haladnak.
A kettő határvonala vagyok - látok!
Szemkápráztató szép kék és tágas a mély, sosemvolt halak játnak élénk ügyességgel más élőlények elől. Ezek aligha halak. Csak úsznak, úsznak fura vaskos és hosszú végtagjaikkal, és mivel csak mímelik az úszást lassan haladnak.
És akik most jönnek felém - üdvözölve, miközben szivélyes mosoly játszik édes dallamot arcukon - nem ismerem, hát ott hagyom őket: testvéreim a tengerek népe és én velük örülök bánatukon, hogy annyira különböznek tőlem. Táncot járnának, ha farkúszóik helyett lábuk lenne és akkor kézenfogva hívnának engem, és én mennék miközben mondják "omedetou".
Egy fura kísértés vagyok - hallok!
Szél, morajlását hozza felém... A kristály vizű kékségben még együtt úszom a halakkal, keringőt járunk örvény peremén - egyre sebesebben - és ha kell csatázunk a mélyben vizilényekkel.
Aztán egyszer ebből a világból is elég. Majd az a fura-kék örvény, mely a hátán a mélybe lökött minket most a magasba tör, és én a hátán ülök most is, mint jó lovas és, hogy a kedves vizilényekkel-e vagy nélkülük, újra fent vagyok - nem tudom.
A halak sasokká válnak mind kik velem jöttek, más lények baglyokká, az éj nappallá és én újra fenn vagyok - tudom.
Szarudahiko* vagyok - érzek!
Nincs hangom, attól megfosztott vagyok, szólásra képtelen, érzéseimet ki nem mondhatom, csak érzek, érzek - megfulladok. Természetellenes állapot, a magas ég és a mély tenger kivetett magából, most mégis a szárazon érzem idegennek magam a valóságtól. És mintha a testem is ugyanígy gondolná ösztönösen ugyanazt reagálja. Pedig ide tartozom testben, és lélekben is eddig jutottam. Az élet nem azért van, hogy küzdjünk érte, hanem hogy küzdjünk helyette, és ha e gondolatoktól végül magasra szállunk, mi még nem tévedünk el, a helyes utat járjuk. Szárnyaszegetten, úszók nélkül, fura vastag végtagjainkal hadonászva, kétlábon, a magunk útját járva. A Föld meg úgy forog, ahogy akar, nekünk így is tetszik. Jó az, ha az ember érzi hova tartozik. Ha éppenséggel egy kék búra alá, akkor oda.
Ember vagyok - beszélek!
- Miért éppen én? Miért éppen én vagyok ember?
*A japán mitológiában jártasak itt fellelhetnek némi zavart, de megnyugtathatom őket nincs zavar:) Csak meg kell kérdezni engem. ayanyami.gmail
Egy fura kísértés vagyok - hallok!
Szél, morajlását hozza felém... A kristály vizű kékségben még együtt úszom a halakkal, keringőt járunk örvény peremén - egyre sebesebben - és ha kell csatázunk a mélyben vizilényekkel.
Aztán egyszer ebből a világból is elég. Majd az a fura-kék örvény, mely a hátán a mélybe lökött minket most a magasba tör, és én a hátán ülök most is, mint jó lovas és, hogy a kedves vizilényekkel-e vagy nélkülük, újra fent vagyok - nem tudom.
A halak sasokká válnak mind kik velem jöttek, más lények baglyokká, az éj nappallá és én újra fenn vagyok - tudom.
Szarudahiko* vagyok - érzek!
Nincs hangom, attól megfosztott vagyok, szólásra képtelen, érzéseimet ki nem mondhatom, csak érzek, érzek - megfulladok. Természetellenes állapot, a magas ég és a mély tenger kivetett magából, most mégis a szárazon érzem idegennek magam a valóságtól. És mintha a testem is ugyanígy gondolná ösztönösen ugyanazt reagálja. Pedig ide tartozom testben, és lélekben is eddig jutottam. Az élet nem azért van, hogy küzdjünk érte, hanem hogy küzdjünk helyette, és ha e gondolatoktól végül magasra szállunk, mi még nem tévedünk el, a helyes utat járjuk. Szárnyaszegetten, úszók nélkül, fura vastag végtagjainkal hadonászva, kétlábon, a magunk útját járva. A Föld meg úgy forog, ahogy akar, nekünk így is tetszik. Jó az, ha az ember érzi hova tartozik. Ha éppenséggel egy kék búra alá, akkor oda.
Ember vagyok - beszélek!
- Miért éppen én? Miért éppen én vagyok ember?
*A japán mitológiában jártasak itt fellelhetnek némi zavart, de megnyugtathatom őket nincs zavar:) Csak meg kell kérdezni engem. ayanyami.gmail