2008. február 11. 12:07:00
A legtöbb dolog az életemben úgy kezdődik, hogy mire eljutok odáig, hogy megtudom, "No, ez itt a valaminek a kezdete...", rendszerint már javában benne vagyok a sűrűjében. Így élem a mindennapjaimat. Előre szólok, nincs értelme.
Egy kicsit nem történik semmi - vagy lesz ez a "semmi" valaminek a kezdete - , vagy majd jól történik valami, amit egyáltalán nem akartam, és még csak tudni se' róla, és mégis ott vagyok, mert egyszer valaki úgy döntött, hogy ott legyek, szóval ha már így alakult mégsem lesz semmi kifogásom, (ezt meg én döntöttem el) - megtudom, megértem, felfogom. Duzzogok. És hogy elkerüljem a további váratlanul kezdést, legyen szó szinte akármiről, mintegy az ördögi kört nyakam köré csavarva (legyen jó közel) nem csinálok semmit.
A legtöbb dolog az életemben egy passzal kezdődik. Valami felelős izé lepasszolja azt a gondolatot, amivel minden váratlan dolog elkezdődik (valakinek bámulatos módon jól megy a passz, nekem nem), mert ez (a passz) eltűnik valahol, csak néhány mandiner emlékeztet rá mekkora király erejű lökés volt az - oda a semmibe. Így minden kényelmes multidő. Igen, de kinek?
Úgy szoktam elbaszni a passzot, ahogy a segédmunkás káromkodik vagy a keserűjét vedeli munkába menet reggelente. Ez egy igen egyszerű múlt idejű igével kifejezhető: eltünt! Ahogy elpárolog, ahogy annihilál, ahogy egyszerűen kifejezhető... és a legkevésbé sem elfogadható! Az a legszarabb.
Szóval vágyom én a jól sikerült passzra, ma amikor a horoszkópom is azt írta "ha lépni akar most tegye...", de tenni és lépni egy napon, egyszerre, egy időben nagyon emlékeztet a semmit követő nemkivánatos valaminek a kezdetére. Azt meg ugye amúgy is, egy baszott passzal ugyanúgy elérem.
És hogy akkor hova igyekszem? Ha mindenki előre hajt, csak az alkoholisták meg az igazi lúzerek hagynak veszni hagyni maguk körül mindent? Ha az, akinek csak egy kicsit is fontos levizsgázni, felkészülni, becsajozni, elmenekülni, helytállni, az a part ahova én is tartozom, és mégsem vagyok ott, de majd elárulja helyettem valaki, hogy az igazi cél helyett mely irányba mentem - ez van, egy másik valaki/valami már eldöntötte: Én a növényi életem egy következő fokára vágyom.
A legtöbb dolog az életemben úgy kezdődik, hogy mire eljutok odáig, hogy megtudom, "No, ez itt a valaminek a kezdete...", rendszerint már javában benne vagyok a sűrűjében. Így élem a mindennapjaimat. Előre szólok, nincs értelme.
Egy kicsit nem történik semmi - vagy lesz ez a "semmi" valaminek a kezdete - , vagy majd jól történik valami, amit egyáltalán nem akartam, és még csak tudni se' róla, és mégis ott vagyok, mert egyszer valaki úgy döntött, hogy ott legyek, szóval ha már így alakult mégsem lesz semmi kifogásom, (ezt meg én döntöttem el) - megtudom, megértem, felfogom. Duzzogok. És hogy elkerüljem a további váratlanul kezdést, legyen szó szinte akármiről, mintegy az ördögi kört nyakam köré csavarva (legyen jó közel) nem csinálok semmit.
A legtöbb dolog az életemben egy passzal kezdődik. Valami felelős izé lepasszolja azt a gondolatot, amivel minden váratlan dolog elkezdődik (valakinek bámulatos módon jól megy a passz, nekem nem), mert ez (a passz) eltűnik valahol, csak néhány mandiner emlékeztet rá mekkora király erejű lökés volt az - oda a semmibe. Így minden kényelmes multidő. Igen, de kinek?
Úgy szoktam elbaszni a passzot, ahogy a segédmunkás káromkodik vagy a keserűjét vedeli munkába menet reggelente. Ez egy igen egyszerű múlt idejű igével kifejezhető: eltünt! Ahogy elpárolog, ahogy annihilál, ahogy egyszerűen kifejezhető... és a legkevésbé sem elfogadható! Az a legszarabb.
Szóval vágyom én a jól sikerült passzra, ma amikor a horoszkópom is azt írta "ha lépni akar most tegye...", de tenni és lépni egy napon, egyszerre, egy időben nagyon emlékeztet a semmit követő nemkivánatos valaminek a kezdetére. Azt meg ugye amúgy is, egy baszott passzal ugyanúgy elérem.
És hogy akkor hova igyekszem? Ha mindenki előre hajt, csak az alkoholisták meg az igazi lúzerek hagynak veszni hagyni maguk körül mindent? Ha az, akinek csak egy kicsit is fontos levizsgázni, felkészülni, becsajozni, elmenekülni, helytállni, az a part ahova én is tartozom, és mégsem vagyok ott, de majd elárulja helyettem valaki, hogy az igazi cél helyett mely irányba mentem - ez van, egy másik valaki/valami már eldöntötte: Én a növényi életem egy következő fokára vágyom.