2008. június 07. 17:43:20
"Szeretném ha tudnátok, hogy írni csak úgy tudok, ha kapok levegőt."
"Szeretném ha tudnátok, hogy írni csak úgy tudok, ha kapok levegőt."
Az történt, amit vártam... Ami benne ólálkodik a levegőben, együtt szívom be a porral azt az édes éltető oxigént. Édes, de nem az ízétől, mert olyan, hogy "levegő íze" nincs, ezt Földiként jól tudom, az az édes benne (Úrég, emberre használatos jelzővel látok el egy rakás atomot!), ahogy leplez, bújtat és meggyilkol. Közvetett módon, persze.
Azt a "légköri furcsaságot" eszeli ki az ember, amiben amúgy is él, de az az építkezésen és kerítésen túl van, felhígulva van jelen, szóval az ember odakint lélegezve csak szolídan "ég, ahogy szokott", itt meg (Olyan kár, hogy a kerítések igazából nem a határ.) dúsan, lüktetve van jelen és öli. Ez a sok por. Szinte él. Nevet adok neki, jól megutálom utána. Míg dolgozom él, aztán nem sokáig, amikor abbahagyom.
Egy kicsit visszalépek az időben. Reggel van. 7 óra. Nincs tájleírás, Budán vagyunk, mindenki tudja hogy néz ki Buda. A brigád kocsival érkezik, én kések egy kicsit, villamossal jöttem. Kiszállnak, leszállok, gyalogolunk. Ahová tartunk az pont úgy néz ki, mint én: zöld fák közt egy építkezés. Beállványozott ház a zöldben, tégláig levert vakolat.
3. nap. Már harmadszorra látom reggel ezt a házat, harmadszorra vagyok "vakolatlevert téglaház, járókerettel a nyakamig" (a tető ugyebár nincs beállványozva máshol sem). Nem érdekel biztosan és nem fogalmazok meg akkor eféle hasonlatokat, mikor csatlakozom a többiekhez, csak később jövök rá, hogy lehet így is. Nézhetek ki így is. Lehetek téglaház járókerettel, bottal meg/vagy egymillió mással még, a cerkámat is megtámaszthatja valami képzeletben létrejött crash a házzal!!, lehetek jelen egyszerre két helyen, mehetek saját magam felé (dolgozni!), élhetek egyre közelebb a körémépített élettelen én és a valós én - ordít a reggelből lett mondat végére a kerdőjel, de nekem épp az elmém és csak játszom. Játszom, mert játszani tudok. Ez élenkít, úgy hat rám, mint a koffein (a koffein biztosan jól hatna rám), és így reggel 7 órakor, elkésve, az élenkítő hatás bekövetkeztének biztos tudatával lehetek ház, ha akarok. Az a ház, amelyik nem szorul mankóra.
Tovább ugrok hátra az időben. Unalomig lerágott szülő-nem szülő kapcsolat záróepizódját látom harmadmagammal. Már megtörtént minden, amit csak ki lehet itt találni, valamikor előtte sokkal már itt volt a nagymama (nekem az, anyámnak az anyja) "rendet rakni" , nagymamásan fenyegetőzni, még előtte szegénynek (meg nekem) be kellett kukucskálni az ablakon, mert hiába jöttünk el, az ajtó zárva volt és az ajtó mögött lévők közül (fityisz) senkinek esze ágában sem volt őt beereszteni. Nem mintha féltek volna, bár bizonyára "félhettek, ha úgy vesszük"...vagyis, ez érdekes lesz:) Ha valakit kínoznak, az látszik annak az arcán, ugye? A kínzás rádköszön a kíntól grimaszba torzult arcon. De van még egy esemény, ami közben az arc, ha csak azt nézzük és semmi mást, pont úgy néz ki, mintha kínlódna, na ők ekkor pontosan azt csinálták, nekem meg kint azt kiabállta a nagymamám, hogy takard el a szemed!, de hát mit csinálnak mégis? Aztán addig kopogott, míg ki nem nézett valaki az ablakon, és az a kócosnak tűnő ablakban lógó nőnemű valaki hangosan összecsapta a kezét és azt mondta bele a gangos ház levegőjébe, hogy: "Csaba, te vagy az?!" Erre én: "Nem talált, ő az unokatesóm lenne, második próbálkozás nincs." (Sóhaj. Hát igen, ő az anyám.) A nagymama ekkorra már full mérges volt az emberre.
Ez három egymás után következő esemény története. És ez a harmadik már nem volt vicces egy kicsit sem. A szereplők majdnem ugyanazok, a felállás nem. Itt van anyám, itt van az ő embere, akivel együtt "járt a kínban" egy (talán) másik életben, a nagymamám helyett HZ a jóbarát van itt és én. Az ember haldoklik, nem most hal meg és nem itt, máshol és máskor, de megteszi. Akárhány éve segédmunkás egymás után következő építkezéseken, veri a vakolatot, vágja a téglát, szívja teli tüdőből. Falfehér, ahogy fekszik az ágyban, meglátogatni jöttünk őt, aszott és lehetelvékony, ahogy ma magam előtt látom és HZ is ugyanazt látja, akár nem is kellett volna hogy elteljen 15 év. Ma volt, jah, igen, ma...
Ha a kép vált, minden visszakerül a kezdeti reggel 7 órába. Ha átöltözöm miután beérek, eszem valamit reggelire, ha szembejön utána (és jön) a főnököm, azt mondja: "Délelőtt a Krisztiánnal elmegyek egy másik munkára, ketten lesztek itt és neked, míg vissza nem jövünk tudod mit kellene addig megcsinálni..?"
Neked most dolgod van. Szánalmas leszel a magad szemében (meg egy kicsit büszke), és amíg a feladatot csinálod körbe fogsz nézni, vizslatod majd az embereket, vajon ők is ugyanolyan szánalmasnak találják mindezt, de ők munkások, itt dolgoznak és mellesleg nem látnak bele a fejedbe. Nem vagy érdekes. Akkor (megkönnyebbült sohaj), mert kötelező, újra beindítom a vágógépet. Sebesen felpörög a korong és folytatom a munkát. Abban reménykedek, hogy még sokszor kerülök a kerítésen kívülre a felhígult por szférájába, hogy lassan égjek el oxigént majszolva, hogy ez a kerítéseken innen egy éven belül nem szolgálja majd a fejlődésemet, nem lesz érdekes számomra, csak halálos, és ha az, akkor váltok, mert végsősoron csak az a fontos, hogy nekem ne legyen kötelező felkiálltanom a végén: Műfater, megyek utánad.