2008. szeptember 13. 12:53:16
Aznap éjfélkor elmentem fodrászhoz. Pechemre a fodrász is ott volt. Úgy megnyírt, mint egy birkát. Levágott oldalt a hosszából és elölről is nekiállt a ritkító ollóval, pedig csak azt kértem nyírja fel hátul, mert ott már nagyon "focistás" a fazonja. A focistást sem értette, csak miután szépen elmagyaráztam neki, így azt gondolom, nem értett ahhoz, amit csinált. Mikor végre elszabadultam (egyszer lebuzizott) és elhagytam az üzletet, nagyon boldog voltam, úgy megörültem. Felugrottam.
Az utcán egy parkoló autó ablaküvegében megvizsgáltam magam és két dolog körvonalazódott meg akkor:
1, Felnőttnek sem lettem szebb.
2, Ültem a székben és amikor azt mondta, kedvem lett volna behúzni egyet a fodrásznak, aztán itt az utcán azt látom tükröződni, hogy a kép (kissé ugyan torz), tényleg az. Az én hajam. az én énem. Szépen összejöttünk egy autó torzító üvegében.
A zuhany alatt nem gondoltam semmire. Hagytam (sőt akartam) lejönni a hajakat a nyakamról, vállamról. A rosszul felszerelt, ócska zuhanyrózsa össze-vissza szórta a vízsugarat, mindeközben a víz sem volt elég meleg, hát hagytam magam egyre kellemetlenebbül érezni és a hidegülő vizet tovább engedtem csapkodni a fejemen. A félhomályban a zuhanyrózsa ferdén van felcsavarozva a vízcsőre. Ha felkapcsolom a villanyt, akkor is. Nem baj, beleillik a tájba. Minden. Ahogy beborul odakint, grimaszolok a hideg víz alatt.
A világ legmagányosabb embere egyszer csak gondol egyet, és elkezd feltűnősködni. (folyt. köv. nincs elég időm:) Teszi ez nagyon bátortalanul, ide lép, oda lép, de nem képes eltalálni a ritmust. A magyart. No, majd jól odalépnek erre a hűsünknek, az meg nyel egyet hamar.., és odavág, ha túl hamar.
Azt kérdeztem Jéghercegtől (ő akkor kerül elő, ha én tök tanácstalanul érzem magam), ha már így belekezdett ne fogja vissza magát. Nekem elmondhatja, ha van valami bánata, vagy csak dumcsizni akar. Tudja jól... Nos, asszem nem.
Csak ülünk egymással szemben valahol, semmi sör vagy bármi ital, az nem járja egy ilyen helyzetben. Én vagyok.., meg ő és kettőnk közül az egyik igazából nincs is itt. Én azért kérdezem, és ő válaszol: "Semmi extra:) Általánosban a 7.-et a Törökvészi suliban kezdtem, ami szintén a II. kerületben van, csak a "domb tetején". Közben minden maradt a régi, vagyis ugyanúgy intézetben voltam, meg minden. Szerencsére a külső iskolába járás itt - ebben az intiben - is maradt, ami nagyban megkönnyítette a dolgom. Pl. ahogy addig fejlődtem gyerekként, mehetett tovább. Nem lettem felnőttesebb, de felelősségteljesen gondolkodni közben azért elkezdtem.
8-dik után a lehetőségeim beszűkültek egy kicsit. Egyáltalán nem voltam képben, hogy akkor most hova kellene mennem tanulni és egész 8-dik első félévében csak gondolkodtam rajta, végül ezt a nevelők úgy értelmezték, hogy tök hülye vagyok hozzá, és helyettem akartak dönteni. Ebbe persze nem mentem bele és inkább beiratkoztam a Pesti Barnabásba, egy élelmiszer ipari suliba, péknek. Nem volt kedvem hozzá... Péknek lenni nem valami.. khhmm.. vicces. Ahogy 18 lettem, kiiratkoztam a suliból, majd dolgozni kezdtem, ezzel a semmilyen végzettséggel.
Közben anyám meghalt egy krimóban, de akkor már javában hajléktalan volt, szal nem magával, mint inkább velem szúrt ki, azt gondolom. Valami lakás maffiás dologba nyúlt, vagyis azok vetettek szemet anyám könnyen megszerezhető kéglijére és nem telt el sok idő, anyám az utcán találta magát. Az volt a tulajdona, ami rajta volt.
Mondjuk én nem találkoztam vele, ugyanis ezen a téren is minden maradt a régi, tehát amennyire ő foglalkozott velem, engem is pont annyira érdekelt a sorsa. A lakásról - vagyis arról, hogy nincs többé - is úgy szereztem tudomást, hogy a család gondozó - akinek az lett volna a feladata, hogy engem képviseljen jogi ügyekben, míg nem vagyok 18 -, ebéd után a vállamra tette a kezét, és azt mondta: "Attila légy erős, mostantól nincs majd hol laknod."
Intézet után egy utógondozóba mentem lakni. Ez majdnem olyan, mint ha inti lenne, csak valamivel nagyobb a mozgásszabadság. A rendszernek elvileg az lenne a feladata, hogy megértesse a növendékkel, ez már majdnem a 4 betűs élet, és ha valamire akarja vinni, legjobb ha külső helyzetekből merít.
2 év után másik utógondozóba mentem lakni, mert innen egy verekedés miatt elküldtek. Érted, a világ legbékésebb, legmagánakvalóbb embere verekedésbe keveredik. Mondanom sem kell, csak magamat védtem egy agresszor ellen és ez lett belőle. Végül is nem lett nagy baj, viszonylag hamar elfelejtettem az igazságtalanságot (ez sem jellemző rám, de mit tehetnék...), majd rájöttem, hogy tanulni azért kéne, valahol, mondjuk gimiben, mert ekkor még szintén nem tudtam mi akarok (szeretnék) lenni. Megjegyzem, ma sem tudom, de mindegy:)))
Szal' ott tartottam, hogy egy esti gimibe (Szabó Ervin) kezdtem járni péntekenként délután és szombat reggelenként. Ezzel egy időben rájöttem, hogy japánul akarok tanulni és így a délutánjaimból a keddem meg a csütörtököm bánta , ha lúd legyen állati dagadt alapon:)
Marad mellette idő a munkára? Nem nagyon. Nem is mindig jött össze a tanulás mellett. Voltam ekkor jó párszor nagyon éhes, és átjártam a nagymamámhoz enni és nyugiban tanulni. Igazából nem segített ő, mert az egészből nem tudott semmit, sem a sulit, sem azt, hogy majd éhen halok. Csak csodálkozott mikor elfogyott majd' minden a hűtőjéből. Azzal fizettem, hogy mikor magatehetetlenné vált, sokszor vigyáztam rá, amikor a nagynéném nem ért rá. Aztán ő is meghalt. Mármint a nagymamám. Egyedül maradtam.
Sokat tanultam japánul, a gimit is befejeztem, de aztán semmi nem lett. Rájöttem (Meg volt közben egy átalakítás az oktatásban, na az is jól betett nekem!), hogy egyáltalán nem fogok tudni nappalin japánt-történelmet tanulni, és ettől elment a kedvem mindentől. Japán középből tavaly előtt hasaltam el (Ekkor ment életemben az egyik legrosszabbul, mégis ahogy lehetett tartottam magam és a barátaim közül senki nem vett észre semmit, hála égnek!), szal' ment minden, mint a karikacsapás..., csak lefelé:("
" Én ezt nem akartam, hogy elmondd..."
"...Nem iszom, nem drogozom, sosem próbáltam, sőt cigizni sem szoktam (3 próba volt össz, de nem jött be a dolog), és kávét sem iszom, ebből a szempontból nincs gond..., ja, szerencsejáték is null.., mégis ebben a helyzetben egyszerűen leragadtam.
Nincsenek rokonaim. A nagynénémmel nem szívesen találkozom, (rendes, de én nem felejtek; ott hagyott megrohadni egy intézetben, míg ők viszonylag jól éltek). Ezt képtelen vagyok elfelejteni neki, még akkor is, ha tudom, neki nem volt kötelező kivenni és nevelni engem. Egy gyerek akkor sem érdemel ilyen gyerekkort!!
Gimi alatt bejártam az ELTE-re koreait hallgatni, és mondhatom imádtam! A volt tanárom (koreai) a világ legjobb feje, ebben a hitemben engem soha semmi/senki (még maga a tanárom sem fog megingatni, ami némiképp vicces, de élni így is lehet tovább:) Viszont minden jónak vége szakad egyszer (de nem egy jóképű közhellyel:) , szóval az lett, hogy lemaradtam a fejlődésben és nem jártam be többet, most a leckéket (két év anyagát tanulmányozom, de így nagyon nehéz, mert ebben a nyelvben is majd' úgy van, mint az angolban (máshogy írod, mint ahogy ejted), de hatványozottan kell érteni, szal' ezt az angol nehézségi dolgot szorozd be hárommal.., na jó, néggyel, és megkapod a koreai nehézségi szintjét. Nem gáz a dolog (mármint a koreaival), december első vasárnapján megyek japánból vizsgázni (újra).
Most kb. ennyi van. Ez az elmúlt 17? év eseménye dióhélyban (még szerencse, nem?), de a többi, nos, az már csak legenda..."
"Én ezt... nem akartam "hallani"...
Aznap éjfélkor elmentem fodrászhoz. Pechemre a fodrász is ott volt. Úgy megnyírt, mint egy birkát. Levágott oldalt a hosszából és elölről is nekiállt a ritkító ollóval, pedig csak azt kértem nyírja fel hátul, mert ott már nagyon "focistás" a fazonja. A focistást sem értette, csak miután szépen elmagyaráztam neki, így azt gondolom, nem értett ahhoz, amit csinált. Mikor végre elszabadultam (egyszer lebuzizott) és elhagytam az üzletet, nagyon boldog voltam, úgy megörültem. Felugrottam.
Az utcán egy parkoló autó ablaküvegében megvizsgáltam magam és két dolog körvonalazódott meg akkor:
1, Felnőttnek sem lettem szebb.
2, Ültem a székben és amikor azt mondta, kedvem lett volna behúzni egyet a fodrásznak, aztán itt az utcán azt látom tükröződni, hogy a kép (kissé ugyan torz), tényleg az. Az én hajam. az én énem. Szépen összejöttünk egy autó torzító üvegében.
A zuhany alatt nem gondoltam semmire. Hagytam (sőt akartam) lejönni a hajakat a nyakamról, vállamról. A rosszul felszerelt, ócska zuhanyrózsa össze-vissza szórta a vízsugarat, mindeközben a víz sem volt elég meleg, hát hagytam magam egyre kellemetlenebbül érezni és a hidegülő vizet tovább engedtem csapkodni a fejemen. A félhomályban a zuhanyrózsa ferdén van felcsavarozva a vízcsőre. Ha felkapcsolom a villanyt, akkor is. Nem baj, beleillik a tájba. Minden. Ahogy beborul odakint, grimaszolok a hideg víz alatt.
A világ legmagányosabb embere egyszer csak gondol egyet, és elkezd feltűnősködni. (folyt. köv. nincs elég időm:) Teszi ez nagyon bátortalanul, ide lép, oda lép, de nem képes eltalálni a ritmust. A magyart. No, majd jól odalépnek erre a hűsünknek, az meg nyel egyet hamar.., és odavág, ha túl hamar.
Azt kérdeztem Jéghercegtől (ő akkor kerül elő, ha én tök tanácstalanul érzem magam), ha már így belekezdett ne fogja vissza magát. Nekem elmondhatja, ha van valami bánata, vagy csak dumcsizni akar. Tudja jól... Nos, asszem nem.
Csak ülünk egymással szemben valahol, semmi sör vagy bármi ital, az nem járja egy ilyen helyzetben. Én vagyok.., meg ő és kettőnk közül az egyik igazából nincs is itt. Én azért kérdezem, és ő válaszol: "Semmi extra:) Általánosban a 7.-et a Törökvészi suliban kezdtem, ami szintén a II. kerületben van, csak a "domb tetején". Közben minden maradt a régi, vagyis ugyanúgy intézetben voltam, meg minden. Szerencsére a külső iskolába járás itt - ebben az intiben - is maradt, ami nagyban megkönnyítette a dolgom. Pl. ahogy addig fejlődtem gyerekként, mehetett tovább. Nem lettem felnőttesebb, de felelősségteljesen gondolkodni közben azért elkezdtem.
8-dik után a lehetőségeim beszűkültek egy kicsit. Egyáltalán nem voltam képben, hogy akkor most hova kellene mennem tanulni és egész 8-dik első félévében csak gondolkodtam rajta, végül ezt a nevelők úgy értelmezték, hogy tök hülye vagyok hozzá, és helyettem akartak dönteni. Ebbe persze nem mentem bele és inkább beiratkoztam a Pesti Barnabásba, egy élelmiszer ipari suliba, péknek. Nem volt kedvem hozzá... Péknek lenni nem valami.. khhmm.. vicces. Ahogy 18 lettem, kiiratkoztam a suliból, majd dolgozni kezdtem, ezzel a semmilyen végzettséggel.
Közben anyám meghalt egy krimóban, de akkor már javában hajléktalan volt, szal nem magával, mint inkább velem szúrt ki, azt gondolom. Valami lakás maffiás dologba nyúlt, vagyis azok vetettek szemet anyám könnyen megszerezhető kéglijére és nem telt el sok idő, anyám az utcán találta magát. Az volt a tulajdona, ami rajta volt.
Mondjuk én nem találkoztam vele, ugyanis ezen a téren is minden maradt a régi, tehát amennyire ő foglalkozott velem, engem is pont annyira érdekelt a sorsa. A lakásról - vagyis arról, hogy nincs többé - is úgy szereztem tudomást, hogy a család gondozó - akinek az lett volna a feladata, hogy engem képviseljen jogi ügyekben, míg nem vagyok 18 -, ebéd után a vállamra tette a kezét, és azt mondta: "Attila légy erős, mostantól nincs majd hol laknod."
Intézet után egy utógondozóba mentem lakni. Ez majdnem olyan, mint ha inti lenne, csak valamivel nagyobb a mozgásszabadság. A rendszernek elvileg az lenne a feladata, hogy megértesse a növendékkel, ez már majdnem a 4 betűs élet, és ha valamire akarja vinni, legjobb ha külső helyzetekből merít.
2 év után másik utógondozóba mentem lakni, mert innen egy verekedés miatt elküldtek. Érted, a világ legbékésebb, legmagánakvalóbb embere verekedésbe keveredik. Mondanom sem kell, csak magamat védtem egy agresszor ellen és ez lett belőle. Végül is nem lett nagy baj, viszonylag hamar elfelejtettem az igazságtalanságot (ez sem jellemző rám, de mit tehetnék...), majd rájöttem, hogy tanulni azért kéne, valahol, mondjuk gimiben, mert ekkor még szintén nem tudtam mi akarok (szeretnék) lenni. Megjegyzem, ma sem tudom, de mindegy:)))
Szal' ott tartottam, hogy egy esti gimibe (Szabó Ervin) kezdtem járni péntekenként délután és szombat reggelenként. Ezzel egy időben rájöttem, hogy japánul akarok tanulni és így a délutánjaimból a keddem meg a csütörtököm bánta , ha lúd legyen állati dagadt alapon:)
Marad mellette idő a munkára? Nem nagyon. Nem is mindig jött össze a tanulás mellett. Voltam ekkor jó párszor nagyon éhes, és átjártam a nagymamámhoz enni és nyugiban tanulni. Igazából nem segített ő, mert az egészből nem tudott semmit, sem a sulit, sem azt, hogy majd éhen halok. Csak csodálkozott mikor elfogyott majd' minden a hűtőjéből. Azzal fizettem, hogy mikor magatehetetlenné vált, sokszor vigyáztam rá, amikor a nagynéném nem ért rá. Aztán ő is meghalt. Mármint a nagymamám. Egyedül maradtam.
Sokat tanultam japánul, a gimit is befejeztem, de aztán semmi nem lett. Rájöttem (Meg volt közben egy átalakítás az oktatásban, na az is jól betett nekem!), hogy egyáltalán nem fogok tudni nappalin japánt-történelmet tanulni, és ettől elment a kedvem mindentől. Japán középből tavaly előtt hasaltam el (Ekkor ment életemben az egyik legrosszabbul, mégis ahogy lehetett tartottam magam és a barátaim közül senki nem vett észre semmit, hála égnek!), szal' ment minden, mint a karikacsapás..., csak lefelé:("
" Én ezt nem akartam, hogy elmondd..."
"...Nem iszom, nem drogozom, sosem próbáltam, sőt cigizni sem szoktam (3 próba volt össz, de nem jött be a dolog), és kávét sem iszom, ebből a szempontból nincs gond..., ja, szerencsejáték is null.., mégis ebben a helyzetben egyszerűen leragadtam.
Nincsenek rokonaim. A nagynénémmel nem szívesen találkozom, (rendes, de én nem felejtek; ott hagyott megrohadni egy intézetben, míg ők viszonylag jól éltek). Ezt képtelen vagyok elfelejteni neki, még akkor is, ha tudom, neki nem volt kötelező kivenni és nevelni engem. Egy gyerek akkor sem érdemel ilyen gyerekkort!!
Gimi alatt bejártam az ELTE-re koreait hallgatni, és mondhatom imádtam! A volt tanárom (koreai) a világ legjobb feje, ebben a hitemben engem soha semmi/senki (még maga a tanárom sem fog megingatni, ami némiképp vicces, de élni így is lehet tovább:) Viszont minden jónak vége szakad egyszer (de nem egy jóképű közhellyel:) , szóval az lett, hogy lemaradtam a fejlődésben és nem jártam be többet, most a leckéket (két év anyagát tanulmányozom, de így nagyon nehéz, mert ebben a nyelvben is majd' úgy van, mint az angolban (máshogy írod, mint ahogy ejted), de hatványozottan kell érteni, szal' ezt az angol nehézségi dolgot szorozd be hárommal.., na jó, néggyel, és megkapod a koreai nehézségi szintjét. Nem gáz a dolog (mármint a koreaival), december első vasárnapján megyek japánból vizsgázni (újra).
Most kb. ennyi van. Ez az elmúlt 17? év eseménye dióhélyban (még szerencse, nem?), de a többi, nos, az már csak legenda..."
"Én ezt... nem akartam "hallani"...