2008. október 01. 18:35:49
Kedves mindenki, ez egy újabb részlet a ficből, és szerintem én leszek a legboldogabb, ha decemberre kész lesz a teljes, úgyhogy (csak) ezt kérjétek tőlem Karira:) 2001-ben írtam egy hosszabb párbeszédet, ami a történetet zárta volna, de akkor több akció nem jutott eszembe, így jegeltem a sztoryt - és jól elrejtettem azt a néhány A/4-es lapot, amelynek egyik oldalán (a másikon japánlecó volt, ez biztos) ott vigyorgott az egész -, de úgy, hogy mára én sem találom a nagy laptömegben, így kénytelen vagyok hinni a tényeknek, a dolog gerince elveszett. Most megy a pótlása...
"Seichiro lezárta képzelgésének azon szakaszát, amelyben rókák és borzok forogtak egymáson vadul, hol körmüket, fogukat vájták egymásba, hol ugyanez nem volt más csak simogatás, és a felfordulásban (groteszk szex volt ez, nem más), a szőrük színe hol vöröses volt, utána meg szürkéssé fakult mindannyiuké.
A tavasz lassan jött el. Még fagyos szelek fújtak az utcasarkokon, de a jóidő eljövetele csak napok kérdése volt. A fű rég kizöldült, a jég rég elolvadt, és Seichiro csak állt kint a házuk előtt, és míg radírozott agyában, a felesége az emeleten kinyitotta, majd becsukta az ablakot a feje felett, majd letrappolt onnan egészen a háta mögé.
Amikor Leona (bocs, aki tudja hogy hívják Seichiro feleségét, árulja el nekem, köszi) először jelezte, hogy szüksége volna egy vadiúj virágládára a kertben, amiben minden az utóbbi időben szobai körülmények közt nevelgetett növénye szépen elférne, a férje a vállát vonogatta mintha csak repülni készülne és egy hirtelen nagy szökkenéssel - ami a felesége szemében felért egy repüléssel -, a házban termett. Gyorsan becsukta az ajtót, felszaladt az emeletre, elhúzta a gyerekek egyik kertre néző ablakát és leszólt, a lent ugyanabban a pózban álló, még mindig türelmesen várakozó feleségének, hogy: "Te folyton csak ugyanezt mondod."
Leona türelmesen, s mintegy szórakozottan vette tudomásul, hogy a férje ezúttal visszafelesel neki. Természetesen ezt csak a gyerekek szobájából és zárt ajtók mögül merte megtenni. Leona sírva fakadt (mert a türelemnek is van határa), és Seichiro után ő is beszaladt a házba. Először a szobaajtót kezdte el verni az emeleten, hogy azonnal engedje be, majd a férje mellét, amiért beengedte. Apró öklöcskéit még azután sem vette le a férjéről miután megnyugodott. Így álltak mozdulatlanul, míg férje engedélyt nem kért, hogy becsukhassa az ablakot, amit ő maga nyitott ki; álltak az ablak előtt a szélben és közben kintről apró puha valamiket szórt be a szél. Seichironak mindez kényelmetlen volt, mert állás közben zavarta, hogy ez az állapot az ablakkal változatlan, és így tettével könnyen előidézője lehet felesége megfázásának.
Leona férje viszonylagos védelmet élvezett a gyerekek szobájában, egy korábbi, hallgatólagos megállapodás értelmében, amire Leona már nem emlékezett, de a férje igen, és ezt a helyzeti előnyét mindig ki is használta. Például többször előfordult, hogy kedve szerint formálgatta az állítólagos megállapodás részleteit, mindig kicsit bővítette a maga javára, és amikor az asszony azzal vádolta meg, hogy igen, mostmár emlékszik, tisztán emlékszik mindenre, és a megállapodásban szó sem volt erről vagy arról a részletről, és a férje igazából becsapja, amikor ilyen nagy szemekkel és beleéléssel hazudozik neki. Különben teljesen felesleges hűhó, mert az egész megállapodás úgyis csak őt védi (tudomása szerint a nagyapja hajszálra ugyanezt csinálta a nagyanyjával), és végülis adja fel, mert szényen amit vele művel. Leona szomorú volt, amiért a férje kezében ilyen erős fegyver van és nem átallja néha napján használni is.
-Ugye szép a kertünk? - kérdezte amikor felnézett rá, de ebben a percben (meg száz másikban egy-egy nagyon rövid időtartamban) Seichironak nem a kert volt szép. Ahogy elhangzott a kérdés, egyből megjelent előtte a kert és azt össze sem lehetett hasonlítani ennek a lénynek a szépségével - bármikor szó volt erről, és a két szép egymás mellé került összehasonlításra, kivétel nélkül a felesége javára dőlt a mérleg nyelve.
- Igen.
- Ha szép, akkor rendesen gondozom, nem igaz? Ha pedig rendesen gondozom, miért nem adsz hozzá segítséget? Leona magasra emelte a fejét hogy a férjére nézhessen. Még az ilyen segítség is megteszi. - mondta oktatólag és csapott egyet az öklével..." még valami van Leona nagyapjával is, de a lap többi része olvashatatlan, én meg nem emlékszem:)
Kedves mindenki, ez egy újabb részlet a ficből, és szerintem én leszek a legboldogabb, ha decemberre kész lesz a teljes, úgyhogy (csak) ezt kérjétek tőlem Karira:) 2001-ben írtam egy hosszabb párbeszédet, ami a történetet zárta volna, de akkor több akció nem jutott eszembe, így jegeltem a sztoryt - és jól elrejtettem azt a néhány A/4-es lapot, amelynek egyik oldalán (a másikon japánlecó volt, ez biztos) ott vigyorgott az egész -, de úgy, hogy mára én sem találom a nagy laptömegben, így kénytelen vagyok hinni a tényeknek, a dolog gerince elveszett. Most megy a pótlása...
"Seichiro lezárta képzelgésének azon szakaszát, amelyben rókák és borzok forogtak egymáson vadul, hol körmüket, fogukat vájták egymásba, hol ugyanez nem volt más csak simogatás, és a felfordulásban (groteszk szex volt ez, nem más), a szőrük színe hol vöröses volt, utána meg szürkéssé fakult mindannyiuké.
A tavasz lassan jött el. Még fagyos szelek fújtak az utcasarkokon, de a jóidő eljövetele csak napok kérdése volt. A fű rég kizöldült, a jég rég elolvadt, és Seichiro csak állt kint a házuk előtt, és míg radírozott agyában, a felesége az emeleten kinyitotta, majd becsukta az ablakot a feje felett, majd letrappolt onnan egészen a háta mögé.
Amikor Leona (bocs, aki tudja hogy hívják Seichiro feleségét, árulja el nekem, köszi) először jelezte, hogy szüksége volna egy vadiúj virágládára a kertben, amiben minden az utóbbi időben szobai körülmények közt nevelgetett növénye szépen elférne, a férje a vállát vonogatta mintha csak repülni készülne és egy hirtelen nagy szökkenéssel - ami a felesége szemében felért egy repüléssel -, a házban termett. Gyorsan becsukta az ajtót, felszaladt az emeletre, elhúzta a gyerekek egyik kertre néző ablakát és leszólt, a lent ugyanabban a pózban álló, még mindig türelmesen várakozó feleségének, hogy: "Te folyton csak ugyanezt mondod."
Leona türelmesen, s mintegy szórakozottan vette tudomásul, hogy a férje ezúttal visszafelesel neki. Természetesen ezt csak a gyerekek szobájából és zárt ajtók mögül merte megtenni. Leona sírva fakadt (mert a türelemnek is van határa), és Seichiro után ő is beszaladt a házba. Először a szobaajtót kezdte el verni az emeleten, hogy azonnal engedje be, majd a férje mellét, amiért beengedte. Apró öklöcskéit még azután sem vette le a férjéről miután megnyugodott. Így álltak mozdulatlanul, míg férje engedélyt nem kért, hogy becsukhassa az ablakot, amit ő maga nyitott ki; álltak az ablak előtt a szélben és közben kintről apró puha valamiket szórt be a szél. Seichironak mindez kényelmetlen volt, mert állás közben zavarta, hogy ez az állapot az ablakkal változatlan, és így tettével könnyen előidézője lehet felesége megfázásának.
Leona férje viszonylagos védelmet élvezett a gyerekek szobájában, egy korábbi, hallgatólagos megállapodás értelmében, amire Leona már nem emlékezett, de a férje igen, és ezt a helyzeti előnyét mindig ki is használta. Például többször előfordult, hogy kedve szerint formálgatta az állítólagos megállapodás részleteit, mindig kicsit bővítette a maga javára, és amikor az asszony azzal vádolta meg, hogy igen, mostmár emlékszik, tisztán emlékszik mindenre, és a megállapodásban szó sem volt erről vagy arról a részletről, és a férje igazából becsapja, amikor ilyen nagy szemekkel és beleéléssel hazudozik neki. Különben teljesen felesleges hűhó, mert az egész megállapodás úgyis csak őt védi (tudomása szerint a nagyapja hajszálra ugyanezt csinálta a nagyanyjával), és végülis adja fel, mert szényen amit vele művel. Leona szomorú volt, amiért a férje kezében ilyen erős fegyver van és nem átallja néha napján használni is.
-Ugye szép a kertünk? - kérdezte amikor felnézett rá, de ebben a percben (meg száz másikban egy-egy nagyon rövid időtartamban) Seichironak nem a kert volt szép. Ahogy elhangzott a kérdés, egyből megjelent előtte a kert és azt össze sem lehetett hasonlítani ennek a lénynek a szépségével - bármikor szó volt erről, és a két szép egymás mellé került összehasonlításra, kivétel nélkül a felesége javára dőlt a mérleg nyelve.
- Igen.
- Ha szép, akkor rendesen gondozom, nem igaz? Ha pedig rendesen gondozom, miért nem adsz hozzá segítséget? Leona magasra emelte a fejét hogy a férjére nézhessen. Még az ilyen segítség is megteszi. - mondta oktatólag és csapott egyet az öklével..." még valami van Leona nagyapjával is, de a lap többi része olvashatatlan, én meg nem emlékszem:)