アヤニャミ

Csehszlovák . The man

2011-04-16T11:45:00.001+02:00

Sokan sokféleképpen próbálták már életükben megérteni a körülöttük lévő világot, és talán az egész próbálkozás közül mind, a befelé fordulás járt a jobb, nagyobb sikerrel. Anikó néni anyukáját vakon követve Isten felé fordult, és 100, hogy jó neki, hisz ő valami olyat talált meg egészen fiatalon, amit én még nem hogy fiatalon, 30+ -osan sem fedeztem fel.

Soha nem kérdezték meg tőlem, hiszek e Istenben (még Anikó néni sem, aki azért szorgalmasan cipelgetett egy időben a gyülekezetbe), a választ így csak itt, ebben a bejegyzéseben adhatom meg. Hiszek valamiben, ami olyan dolgok mögött van, amit mi nem érthetünk meg és nem érhetünk el. Azt gondolom, ha valamilyen csoda folytán, valamilyen evolúciós csoda folytán elérnénk, csalódnánk. A "csodás biológiai összhatás", melyből a mindenkori élet születik (és mely kicsit sem tökéletes) számomra megengedi feltételezni, hogy ott a még nem kutatott dolgok mögött valami él és virul, és bár tojik ránk, nekünk szeretnünk kell. Ezzel kibékülünk saját forrongó magunkkal is. Ez azonban nem igazi hit.

Mindig a hazafelé irány a legegyenesebb. Azt gondolom, aki ezt megérti, befelé is könnyebben néz hatékonyan. Tudom, milyen ki nem mondott érvek sorakoznak fel ezzel szemben, így gyorsan elmondom, én nem találtam semmit. Nem találtam semmi kibányászhatót, ami már ne lett volna meg odakint. Ám most, hogy látom a belső kavarodásban a rendet, a külső rendet is jobban felismerem, amitől ez a téma most szépen ki is lett merítve:)

A Világ Királya

2011-04-16T11:28:00.002+02:00

-Hétvége van, és unalom a négyzeten. Mi lenne, ha kitalálnánk egy címet, és azt oda is ítélnénk ma valakinek? Világ Királya?

-Okééé. Volna egy ember, aki azt mondaná; "Utálom az angolokat és az amerikaiakat, mert úgy gyarapodnak, hogy szemetek más nemzetekkel. De a meccs még nincs lejátszva, és egyszer még masíroztatom őket.". Aki ezt be tudná váltani, az lenne a világ királya.

-Ennyi?

-Elég rövid.

-Pont érthető.

-Az nem egy pszichopata dirigens lenne?

-Nem.

-Ezt hogy fogom überelni?

-Ne óberkodj, überkedj, hehe!

-Miért van az, hogy amint ilyen a téma, mindjárt német szavakat találunk?

-Tök véletlen.

-Én jövök, kezdhetem?

-Ja.

-Akkor, vannak Föld körül keringő műholdak, melyek időről-időre készítenek egy összhangfelvételt egy adott területről, aztán arra érdemesek kiszűrik belőle a fontosabbat. Ahogy a boltok a kibocsájtott pontgyűjtő kártyákon tárolt infók alapján figyelik a vásárlási szokásokat és -ne kérdezzétek milyen laborok lehetnek ezek-, a levegőbe reagens anyagokat engednek belélegzésre, nyilván hogy még véletlenül se legyünk nyugdíjasok. Ebben a világban az ember hazamegy a munka után. Szereti a feleségét. Hétvégenként edz és a gyerekekkel játszik. Esténként pedig még jobban szereti a feleségét mint nappal. A legkisebb ellenállás felé mozdulás elvén oda menekül szeretteivel, ahol a legkevesebb rossz vár. Akik így élnek, ők mind a Világ Királyai.

-Akkor szerintem meg az lenne a Világ Királya, aki lopkodhatna a boltból, de sosem kapnák rajta, aki állandóan bliccelne, de sosem büntetnék meg, aki jegy nélkül járna koncertre és aki akárhány gombóc fagyit kaphatna a világ minden cukrászdájában rajzolt pénzekért.

-Jó, de te már voltál és csak egy Világ Királya cím van.

-Kár.

-Van egy jóbarátom, akitől egyszer megkérdeztem, szerinte mi a magyarban a legszebb szó. "Anya, szerelem" ilyesmire számítottam. Ő semeddig nem gondolkozott, egyből rávágta, hogy "ingyen". Na ő a Világ Királya.

-A világ lúzere.

-Stop. Azért ezt a kettőt nem kéne összekeverni.

-Végül is jutottunk valamire?

-...

-Tovább unatkozunk:)

Jó Eszter 2

2011-02-20T02:01:00.004+01:00

Sötét éjszaka az Andrássyn tébláboltam részegen. A koncertnek vége volt valahol, hazamenni nem akartam. Az utolsónak megivott üveg bor emléke mint állatmód rám vetődő rossz érzés a zsigereimtől a tarkómig sorra terjed át a szerveimen és reagál úgy, ahogy tud. Félve jegyzem meg a lé nevét, azzal a lendületes óhajjal, hogy mielőbb elfelejtsem. Csak a szinte mindentől független jókedv töretlen, annak ellenére is, hogy nem jutok be HZ-hez folytatni a még a koncert előtt megkezdett alkoholtúrát. Előbb ért haza tudom, a kulcsát, mint varázspálcát kombinálta az ajtóval, majd elaludt és nem kel fel reggelig. Elmegyek onnan.

Az Andrássy út széles sávja, furán, de mégis jobban kivilágított tere a mellékutcák sötétjének végére helyezi magát, inkább végállomás e színek hiányában szenvedő helyen, bár fénye bántó és üres. Ezen jártam én a prédára vadászók kitartó reményével és tényleg vadásztam és tényleg kitartó voltam 1 percig. Egy perc a néptelen úton és feltűnik egy ülő alak az egyik padon. Odalépek hozzá, az Andrássy egyetlen lényéhéz, egy fekete kabátos lányhoz, bár nem láttam sem az arcát, sem az alakját jól. "Szia, leülhetek melléd..." Nem akarok semmit, ezt biztosan mondom. És mondok még valamit: "Ne álmodj róla hogy valamiféle megerőszakolás is lesz." Ha nem itt vagyunk, nem így, akkor is ezt mondom. Ő mit csinál? Megpaskolja szorosan maga mellet a padot. És látom, hogy a lány fiatal és rendkívül szép. Hosszú szabású kabátja izmos combja közepéig ér. Tehát termetre magas - teszek egyszerre két megállapítást, az egyik ugye ez, a másik, hogy még mindig tudok gondolkozni. A lány ezután további csodálkozásra ad okot. Még az én tompa érzékeimmel is jól látom a lány kíváncsi szemét, fel-feltűnő mosolyát, mely félmosoly, de azért mégis csak mosoly.
Már egymás mellett ülve beszélgetünk mikor felteszem magamnak a kérdéseimet. Hogy lesz valaki ilyen nyíltan kíváncsi egy sötét estén? Hely, idő, őbenne kialakult más számára ismeretlen valami, esetleg az ember kell domináljon, melynek vége (mert hisz tényleg nincs tovább) egy kíváncsi szempár rám szegeződése, egy többször felbukkanó mosoly. Mikor mosolyog egy fiatal nő? És most miért enged többet láttatni a lábaiból azzal, hogy kinyújtja maga elé? Hosszú kabátja kétfelé leomlik. Fekete lapszoknya van alatta. Ezzel hatalmas sikereket ér el az általam még érzékelhető valóság elemeivel vívott csatájában. Eléri, hogy minden kiszorított elem helyére ő, mint elem lépjen. Egyik sem szűnik meg közülük míg beszél hozzám. Mikor beszél sokat egy fiatal nő? Látom a lábát, csodálkozom a mosolyát, életerővé, vagy inkább energiává alakítom a kíváncsiságát. Máskülönben elaludnék itt a padon. Fejem akármilyéhez érne, jó lenne. Miss Mistery lesz számomra az igazi rejtély. Jó lenne mellette ébredni később. Többet megtudni mosolyáról, szeme kíváncsiságáról, a teljességgel illetlen mozdulatáról. Ez mind tényleg van, és bár hazamegyek, és bár hazamegy; ez mind tényleg van.

Én tényleg csak úgy szeretném elmondani

2011-02-18T01:49:00.015+01:00

Óra után vagyunk. Onnan érdekes a beszélgetés, hogy meghallottam a következő mondatot: "Nem az a baj az árpád sávval, hogy, hanem...", és azt mondom valahol a "d" és az "s" között: "Semmi." Aztán nincs visszaút, a tanár rám néz, miközben veszem a táskám végig kell mondanom, nem hagyhatom gondolataiba süllyedni a többieket. Még kombinálni támad kedvük. Elmondom az ajtó felé araszolva, hogy: "Onnan csorbult az árpád sávos zászló megítélése, amikor a nyilasok beépítették a saját zászlójukba, és karszalagon is hordták. Nem volt joguk hozzá! Emberi mércével mérve sok év telt el azóta. Az elme nem felejti a kort, az emlékezés tart és én magam személy szerint bárkitől hajlandó vagyok bocsánatot kérni azért hogy a nagyapám egyáltalán létezett 1917-2006 között (Nagyapám határvadász tiszt volt a Felvidéken. Később lehetőségeit kihasználva átkérette magát nyugatabbra. Orosz, majd amerikai fogságba esett.), ha ezzel elnyerhetem a dolog végét. A jelen generációjának feladata lenne, ha értékeit összegzi és azt fontosnak tartja megtisztítani a mocsoktól, hát tegye, és ha felemeli a zászlót, azt mondja, ez Imre királyunk nevéhez fűződik." Elköszönök.

Nem bonyolult: Minden azé, aki először használta. Imre király használta először. Királyi pecséten a többször sávozott pajzsot 1202-ben, azután senkinek semmi joga nem volt új jelentéstartalommal felruházni azt, kivéve a (z Árpád-házi) királyainkat. Fontos feltenni a kérdést. Mi a baj vele? Alig ismerjük milyen király volt. III. Béla elsőszülött fia. Pápapárti. A korban erény. Lázadó öccsével vívott sorozatos harcaiból nem hiányzik a legenda sem. Fegyveresen beavatkozott a Szerbiában folyó belviszályba (1201) és a bolgárok felett aratott győzelme után Bulgária királya címet viseli (1202). Miért nem adjuk vissza ami az övé?*

Vallom, és már egyszer mondtam is, hogy nem a politikusnak, hanem a történésznek kell rendet rakni az emberek fejében. Politikai pártállás nélkül.

Két aprócska gond van ezzel mindössze. A történész valamiért nem vállalja. A politikus valamiért nem engedi. Ez idáig.

*Javítva:)

"Akiböl a NADPH farag újra legényt"

2011-02-07T00:49:00.007+01:00

Béna, mégis muszáj megosztanom veletek. Szóval Halliwell és Asada emberek gondoltak egyet -nem épp' tegnap-, és végül ez irányú kutatásaik eredményeképp összedobták ezt:

Mellékszerepben a Glutation-reduktáz, jelenleg (a Mn-SOD, gúnynevén Mangán-Szuperoxid-dizmutáz mellett) a kedvenc enzimem. Azt kell tudni, hogy nélkülük az eukarióta sejtekben biol. ox. során felhalm. hidrogén-peroxid következtében lenne jó kis sejthalál.

Több ilyet nem írok:)

Nekem tetszö farkasfogak

2011-02-07T00:46:00.006+01:00

Életünk biz. szakaszaiban számot kérünk, számot adunk cselekedeteink és ábrándozásaink összességéről, és ha úgy találjuk, hogy még egálban vannak, azt még jónak találjuk. Legalább is én. Mint nagy "felfedező" és semmi komolyban részt nem vevő elnézegetem a képeket ilyenkor, amiket magam elé vetítek, alku nélkül. Figyelem a múltam és a jelenem egy-egy kockáját vagy kis rövid sorozatokat (az emlék megrövidül a tényleges időhöz képest), érdekeseket vetek össze az egyenesen a jelennel. Figyelem a helyét, mérem a távolságot, nagyon meg akarok tudni valamit. Aztán egy konzervgondolatot nyitok fel melynek lényege és egyben végzete mindössze ennyi: Érdemes babusgatni, gügyögni neki hadd fejlődjön valamivé, vagy hagyni a fenébe, bedobni a sarokba, abban bízva hátha nagyot koppan landoláskor elégtétel gyanánt.

Mit is mondhatnék minderre? Költői kérdés. Nem mondok semmit. Helyette bevillan mi volt télleg.
Egy erős nyári napon levonatoztunk Nagymarosig Réka nevű mit sem sejtő és én. Az ötlet jómagamtól származott , tehát én indulás előtt tudtam, hogy ez egy egész napos lófrálás lesz északon a csajszi viszont nem. Strandpapucs, kisnadrág, trikó felszerelésben, "ha randi, akkor mozi lesz" alapgondolattal készült. Nem készült!:) De azért Visegrád (a cél) még így is bejött neki. Mivel udvarolni utálok, kirándulni viszont nem, a "hej, de szép a hajad" helyett inkább egy szuszra felvittem a hátamon könnyű kis testét a toronytól (ahol elfáradt és nem akart jönni) a várig. Végül körbejártunk arrafelé mindent. Délután 2 helyett este 10-re sem ért haza, de nem panaszkodott. Később, ha nem is ezért a merényletért, de csak kidobott. 2X.

Nos most én meg vagyok annyira pervi, jutok a megállapításra az emlék ezen tömörét figyelve, ha nem is bátorságról, de valamiféle sze... na jó. Tanúságot téve újra megkérdezem. Szépen tudok kérdezni. És ha úgy esik kidobatom magam 3X.

Balett táncos dagadt

2011-01-28T20:56:00.006+01:00

Azt álmodtam, hogy valami lángossütőnél dolgoztam a Balatonon és löktem a népnek a kerek cuccokat, és délutánra együtt fáradtam az étolajjal. Később simán hozzám akart jönni a volt matek tanárnő nem kis riadalmamra.
Ahogy az álom végighömpölygött a szelet űrön nyaldosta kicsit a valóság partjait, mivel felrémlett, hogy tényleg, mostanában arról fantáziálok ébren, hogy minden nőt feleségül kérek, aki valamiben is jobb nálam. Az az álmom (azon kívül, hogy magas, mindig kócos és zöld szemű), hogy jobb matekból. És az álmomban most minden lehetséges kócos, zöld szemű, akit csak el tudok képzelni, azt mondja kórusban és egyre hangosabban egymás emelkedő hangjától, hogy az fontos és az kell. És senki sem tudja, mit szónak majd a kettesemhez: ♪ Mindig pocsék voltam ó matematikából, bébi~! ♪, és attól függően, hogy hozzám jön e a "legmatekosabb" eldúdolom a kettő közül valamelyiket: ♪ Mindig pocsék voltam matematikából, ó bébi~ ~!♪.

Quest

2011-01-28T19:28:00.008+01:00

A sikeres biosz "móka" után a tanárnőm a tanteremből távozóban boldog névnapot kívánt.

Ezt nem szabad elfelejteni, mondom magamnak extra súlykolásképp', mivel hajlamos vagyok semmisnek venni a felém irányuló gesztusokat, néhány perc múlva úgy tekinteni a dologra, mintha semmi sem történt volna. Ez jó gyakorlásnak, mert ha már kijelentettem ott, hogy akkor majd a biosz, (egy hosszú) most(ban) vidáman teljesíthetem is.

Soha ki nem kerülhető nagynéném + kiccsaládja jut az eszembe újfent, akik biztosan akaratukon kívül (vagy a tököm tudja), de jól az értésemre adták egykor egy hosszú, végül azért csak véget érő sorozatban, milyen csodálatosan át lehet nézni bárkin, mert ha valaki beszél hozzád (szüksége van valamire), te meg az "eget nézed", az az és sem akkor, sem máskor nem nagyon lehet mit szépíteni rajta.

Szóval először volt a biosz -mivel először el kell dönteni-, és utána a tanárnő, aki van annyira aranyos, hogy ne tűnjön úgy, itt nagy szenvedések lesznek - és a gondolatmenetem ezen részén tudom irigyelni azokat az arcokat, akinek ez nem egy egyenes vonal, hanem mondjuk kettő, de ők némileg érzéketlenek épületen belül, úgy gondolom, és így véleményben nem is tartoznék hozzájuk egyértelműen. Itt kérek bocsánatot azoktól, akiknek ez egy kicsit kusza:)

Ide tartozónak érzem megemlíteni még, hogy hosszú évekkel ezelőtt elte udvaron nyakon csípés alkalmával óraadó tanárunk, mikor az volt a téma, "Hol vagyok újabban keddenként?" - rákérdezett, majd megjegyezte, hogy "De én úgy emlékszem, hogy ön jó volt.", bólogattam, mert ha a jó, azt jelenti, szépen ülök és figyelek, én tutira jó voltam. De azért ez mégis csak a koreai nyelv (volt), ami mint emlékszem a mellettem ülő lánynak (ő volt a Móni én meg nem voltam eltés) jól ment, nekem kicsit nehezebben. Szerelmes is lettem egyből. Erre még kitérek.

E vegyes ingerek szétválasztását a "régi jó elv" használatával örökké nem lehet. És miként azt már észrevettem, hogy mizantróppá válásomkor sokkal szenzitívebb a kapcsolás, korábbi durva esetekhez képest, amit én egyértelműen a fejlődésemnek tulajdonítok be, ezen a vigyoron túllépve a következő cél is meg van jelölve.

Szünet volt

2011-01-24T09:40:00.021+01:00

Egy szép akármilyen napon, akármelyik évben, de legalább 10 (ez nálam a 20) évvel ezelőtt a Katonában a Szegény Dzsoni és Árnikát néztük, és Nemcsák Károly játszotta az egyik főszerepet. A feladata látszólag rendkívül hálásnak bizonyult, ugyanis a gonosz boszorka három ördögi segítője három fiatal lány volt, akiket Dzsoninak az egyik jelenetben vissza kellett zavarnia az alvilágba. Amikor eljött K nagyjelenete, a három neccbe és más semmibe öltözött ördögcsajszit sorban megragadta a legkülönfélébb helyeken és egymás után letuszkolta a színpad deszkapadlójába épített egyik csapóajtón. A harmadik lánnyal pedig olyannyira kivételezett, hogy a nézőtéren valahol középtájon szemrehányó kurjantás következett: "Ne taperold le a csajt Feri!" Feri pedig, vagyis K, abban a "taperolós" pózban megmerevedett a színpadon.

A történet igaz. Ez akkor jutott eszembe (és nevetek is rajta, ha nincs senki a közelben), amikor szóba került egy beszélgetés alkalmával a színház (csak úgy), hogy nem voltam ki tudja -mert én nem- milyen régen utoljára. Meg minden.., de azért ott volt a 2004. május 26-i Koreai Hagyományos Művészetek Nemzeti Központja Együttesének koreai hagyományos zene & tánc előadása, ami nem volt "színház", de ülni kellett. Nem tudom, hogy írtam-e korábban róla. Kim sonsaengnim szerint 15 évenként ha eljönnek, így elég kevesen hagyták ki az előadást... Mivel a szervezők az előbb említett ~ Nemzeti Központ és a Koreai Közt. volt, neves emberek is a meghívottak közt voltak. Nem bírom nem megemlíteni, hogy a mellettem ülő Móni nevű lánynak (szemüveg nélkül istennő, szemüvegben titkárnő), javasoltam, hogy nyerjen valamit az, aki előbb találja meg a széksorok közt...

- Kit?

- ... "Mégis kit?"

- Göncz Árpádot?

Hogy nekünk mennyire egy rugóra járt az agyunk akkor.

Szóval ott hagytam abba, hogy K a Dzsoni alatt keményen rányúlt a csaj mellére, én meg középtájról eleresztettem... (lebuktam) a kurjantást, ők meg nem jutottak el a csapóajtóig, és oda-vissza voltunk megmerevedve; ők a nézőtér felé, hogy akkor most folytassák? (vagy inkább, ki volt ez a barom?!), én meg a színpad felé, "hogy most meg miért nem folytatják?". Néhány hosszúra nyúlt mp következett, aztán ment minden tovább.

Aham:)

Nyami kalandjai

2009-12-08T19:39:00.019+01:00

2009. december 8. 19:39:51
Egy gonosz tudós mondta egyszer a tévében, hogy a világ úgy szar, ahogy van, és olyan ördögien kacagott hozzá, hogy el kellett takarnom a szemem e szomorúság láttán. Miközben nem láttam semmit a sötétben csak a tenyerem jóleső melegét éreztem, örültem hogy élek, a szó költői értelmében, és közben sem szűnt meg az a rám törő sajnálat, hogy a gonosz tudós vajon miért nem.
Több dolog is eszembe jutott ekkor. Elképzeltem hogy nem így van, hogy én vagyok egyedül, míg a világban élők mind egy-egy őrült tudós, és ezt gondolni, akárhogy is nézzük vicces/értelmetlen volt, hisz még én is tudom, hogy ez sosincs így, még akkor sem ha van, létezik a "pillanatnyi világ", ami furcsa és sebezhető benne minden és mindenki, eszme, életérzés, hit egyaránt, de a világ egyben gazdag is, és észrevehetően az, ezért nem igaz semmi a tudós gondolatából. Hisz ha igaz volna, a világ kísérletezgetéssel lenne tele, és béna kacajtól hangos. A gondolat végén megnyugodtam és a kezemet is elvehettem a szemem elől, hisz egyébként a tévében nem kacagnak észnélkül, tehát ha mindenki normális, csak egyvalaki nem, akkor azért a többség számára még mindig minden rendben, függetlenül attól, hogy én mit gondolok.

Másnap mentoromnak és vigyázómnak beszámoltam a tegnapi tudós gonosz ördögi tervéről, és a segítségét kértem abban, hogyan állítsuk meg őt tervének megvalósításában. De vigyázóm csak kacagott, főleg akkor, amikor az "ördögi terv" résznél tartottam, pedig bőven ki akartam fejteni a véleményem, mekkora felelőtlenség akárkit beszélni hagyni főműsoridőben, és azok mind egy kicsit lököttek, akik nem ismerik fel a média fontosságát és nem vigyáznak eléggé az emberi lelkekre. Legalább este, mamám, ha máskor nem! És mentorom csak kacag közben.
- Azt mondta, hogy "Hahaha, életre hívlak, te ördögi lény, hogy pusztítsd el a világot!", és legalább tíz percig babrált a műszereken, majd valaki egy öregember hangján azt mondta "Parancsod szerint mester", és ekkor rettentően sajnáltam, hogy a szemem takartam el a fülem helyett, de az elérhető maximumra törekedtem, és hirtelen úgy tűnt, a két kéz a szem elé erre inkább elegendő. Kicsit szipogtam is, de nem nagyon... - Ám mentorom elengedi füle mellett a lényeget és nem hallja meg a "szipogós részt", ellenben jót derül az ábrázatomon. Nem adom fel: - De olyan csúnya volt a tudós, mintha legalább műanyagból lenne, és a haja szétállt így.... kétfelé.
Vajon igazat mondott a tudós? Tényleg utálja a világot, amiben ha akarja, ha nem, él, és osztozik az időjáráson, a legtöbb mindenen. Az eső, ami rádesik, csak rád esik, senki másra, mintha mindenkinek saját esőcseppje lenne, és ez a közös, a napsugár, mely arcodba tűz milliónyi másik arcot is elborít, a közös lélegzés egyszer egy lélegzet lesz. - Nem hazudott. Ilyen kinézettel biztosan nem. - mondom és ez már a vége, ahogy elfogynak az érveim. Mentorom és vigyázóm is leáll a nevetéssel. Ahogy az ő arca, az enyém is kipirult, pedig én nem vagyok boldog, amit ért és úgy reagál, ahogy kell. Magához ölel mint egy plussállatot, és a mozdulat minden apró alkotóeleme jólesik. Nem baj hogy nem értem. Nem baj, mert láttam. Hogy jöttek a jók, akik valahogy mindig felbukkannak, és a tudóst végül leszerelték.

Össze lehet terelni, és szét is lehet oszlatni a felhöket

2009-10-18T18:50:00.024+02:00

2009. október 18. 18:50:58
Gyermekkoromban nyertem egy láb szépségversenyen, a második lettem, de ha azt vesszük alapul, hogy a zsűriző tanárok közül egy kivétellel mindenki utált és a 2. helyezett díja überelte az elsőét, akkor érthető miért gondolom azt hogy nyertem. Én nem illegettem magam, mint az első helyezett paprikajancsi nálam legalább 2 (!) fejjel magasabb, 3 évvel idősebb felsős, a két, földbe szúrt rúdra kifeszített lepedő a suli udvaron pedig mindenre jó volt, csak megfelelő takarásra nem, így egyértelműen látni lehetett ki van mögötte. Ha jól emlékszem, emberünk még árnyjátékozott is egy kicsit. A legnagyobb mutatványt asszem mégis én tettem; lángoltam a gyűlölettől, ami biztosan átsütött a vásznon. Talány hány embernek lábadt könnybe a szeme a gyönyörűségtől hogy engem ilyen helyzetben lát, ez csak akkor derült ki, mikor a jutalmazás mértéke (vagyis inkább foka) egyértelműen a javamra dőlt: valamiféle puzzle kontra művészeti album. (A 3. jutalma szóra sem érdemes.)
Akkor hallottam először a globális felmelegedést elkerülendő helyi lehülést okozásról tudósok által. Nekem a szomszédom mondta el; míg álltunk az udvaron mellém került valaki, aki nem is volt osztálytárs, és együtt vihogtunk, hogy nincs is annál szebb meg jobb, mint megfagyni megsülés helyett. A jóképű tavasz tolódott el így kicsit abban az évben. Aznap a kék tornagatyámon átfújt a szél. Ki tudja mennyi köze volt ehhez a tudósoknak.

Később.
Mikor az előző amerikai elnők B, itt volt nyalókázni, én meg a könyvtárban töltöttem a délelőtt jó részét, délután '56 emlékével kapcsolatban beszédet mondott itt-ott. Ezzel egy időben a full jó idő 3 mp alatt vált köddé, és az addig elégnek tartott póló egyszeribe kevés lett.
Attól, hogy elkezdtem fázni nyáron egy olyan napon, amikor ezt semmi nem indokolja (a meteorológia egész hétre jósolt), olyan rossz kedvem támadt, hogy nyerő pozícióból még egy kordonnál vigyázó rendőrjárőrrel is leálltam kardozni a Rákóczi úton majd' 50 méteren. Át akartam jutni a másik oldalra. Közben elsuhant melletünk B konvoja, B-vel, aki mélyen kihajolt a bámész seregnek, és ezerrel integetett, ha a sebességük ezt lehetővé tette számára - vagyis nem integetett egyáltalán.

Nem érdekel, hányadik pont lehetett a listán, hogy B nem akar izzadni Magyarországon az egész v. előtt a kameráknak, és nem izgat ma sem.

Mert.

Cingár kis fagyoskodó lábaimnak bezzeg nem csinálnának jó időt a tudósok.

Három "i"

2009-10-18T13:37:00.014+02:00

2009. október 18. 13:37:50
Ma lepucoltam a WC-t, megműtöttem a makacs rízsszemek miatt szédelgő darálót, és rájöttem, hogy a DVD lejátszó szar. Nem mondhatni hogy jó napom van.

Egy tonna tejbegrízt főztem, kakaón hallgattam Portugal the Man-t, kártyaszerűen szétszórtam a szőnyegen az összes japános cuccomat (amit megtaláltam). Készülök jobb lenni valamiből.

Beterveztem egy új mobilt, nyugdíjaznám a régit. Beterveztem egy új kabátot, minden évben kidobom a régit. Beterveztem egy új táskát, ámulattal nézem a régit. Tíz éves.

Canaan

2009-09-27T19:56:00.011+02:00

2009. szeptember 27. 19:56:27
作日夜のなかアニメイトテレビのカナンアニメーションを終了しました...

Gudbáj

2009-09-22T09:13:00.022+02:00

2009. szeptember 22. 09:13:00
Egy kicsit korábban mentem be a suliba. Mondjuk úgy 2 órával előbb. Még kb. 1 és 3/4 óra van leadni a Noryokushikenre a jelentkezési lapot. Ez az idő végig így fog eltelni. Megszállottan számolom az időt előre, és biztos vagyok benne, hogy minden másodpercet átélek és érteni fogok.
Előkerestem a táskám legaljáról az mp3-asomat. Még rajta van a kis kütyün a Hypnogaja vacsiúj albuma, azt hallgatom.
A zöld színű sötétítő függöny és a zöldre mázolt padok miatt az osztályterem zöldben úszik. Itt a tök üres teremben ülve nem vagyok hajlandó tudomásul venni a nyitott ablakokon beáradni akaró napfényt, ha felnézek az írásból, csak a felrakott székek lábainak erdejét látom. Megpróbálok egyenletesen lélegezni.

Mivel túl korán keltem reggel, és eszem ágában sem volt visszaaludni, keletkezett egy kis plusz idő, amit akár értelmesen, akár elpazarolva, de el kellett töltenem. Volt időm a zuhany alatt áztatni magam, és lényegesen lassabban öltöztem fel mint különben szoktam. Pulcsit, a reggeli hideg miatt, kétszer cseréltem. Az egyik túl hidegnek bizonyult, a másik nem illett a hangulatomhoz, végül a kiválasztott harmadikat egyszerűen levettem, mivel időközben elég meleg lett hogy kibírjam pólóban + rám került egy barna csíkos mellény, így ha jobban belegondolok 4X váltottam felsőt. Ezután még mindig volt annyi időm, hogy gyalog induljak el.
11 körül gondoltam bele, hogy tök sok dolgot el tudok intézni kora délutánig, még akkor is, ha mindenhova gyalog megyek. Fél 4-ig bele akartam zsuppolni az időmbe az Alexandrát (valamit olvasnék), az Alapítvány könyvtárszobáját (valamiből tanulnék), és a Károlira is be akartam hajítani magam (valahogy mihamarabb ki akarnám deríteni meddig lehet leadni a "vizsgaizét"). Az Alexandrát végül kapásból kihagytam, és egyből a Károlira mentem tájékozódni, mert a legégetőbb elintézni valónak mégiscsak ezt tartottam.
Határtalan jókedvem ott csesződott el egy szempillantás alatt, amikor kiderült, hogy a leadási határidő a mai nap, azaz szeptember 21. Mikor eljutott a szemem az ajtóra szegezett papírlapon a dátumig, nem gondoltam semmire. Mintha csak az számítana, hogy az imádott Károlin lehetek, és a dátumok, azok a konkrét mindent meghatározó tényezők, kötélen száradó szaros alsógatyák módjára lógnának valami számomra nem túl valós térben.
Aztán valaki a falhoz baszta a dátumokat, hogy azok nyekkenve semmivé váljanak, ám ami engem illet, pánik még sehol. Valahogy átugrott a fejem fölött az idő, míg én egy kis térbuborékban rekedtem a második emelet folyosójának korlátjához dőlve. Szétfolyt és elhagyott az idő.
Ekkor már Chrisszel beszélgettem (aki lány), és nem mertem neki bevallani, hogy ez most rohadtul nem kerek, vagyis hogy itt, most, azonnal nem tudom kifizetni a vizsga díjat.
Részben az imádott Károli térburkának, részben mert én télleg ilyen vagyok, hogy vígan "belebújok" egy ilyenbe, a felismerés okozta rosszkedv nem hatott rám. Még mindig ezen a témán ülve megállapítottuk, hogy ez (az eseményekre nem időben reagálás) megint olyan Ayanamis volt. Igazat kellett adnom neki.

Elhagyva a Károlit megszűnt annak jótékony, bugyuta ölelése... idén decemberben nem nyelvvizsgázom japánból. Üvöltenék legszívesebben!

買売*

2009-07-29T13:41:00.063+02:00

2009. július 29. 13:41:27
アニメの中のトウガが姫宮と出ていっちゃった上で、ウテナは「バイバイ」と言った一言があった。たぶん本当の「bye-bye」を聞こえただが、急に一人になってウテナは売買のことに話そうと思う。全部の事も相変わらずなので幸せになるん感じもいつかはぜひ変わるし... それから、幸せことも悲しいことも、こっちもどっちも大切じゃないかと思う。もう～絶対幸せになることは出鱈目な考え～♪
生きているのは馬鹿なことをするじゃないと『生活物語』の佳境。

またね！

*よく通じるのため二つの漢字がわざわざに取り替えた。

悲しみ

2009-06-12T18:32:00.016+02:00

2009. június 12. 18:32:08
Mélyen gyökerező szomorúság szabadult fel bennem egy este mikor az alváshoz készülődtem. Már a takaró alatt, magától, nem is, inkább a múltból merítve vitt valami bizonytalan végcél felé. Ez a szomorúság olyan mély volt, ami nem jöhetett az emberből, ilyet inkább a polcról vesz le az ember, mint egy fűszertartót, vagy talál az utcán, mint egy elhullajtott 500-ast. Akármelyik történik meg vele (esetleg mindkettő), végül nem tudja mit gondoljon.
Nem akartam teret engedni az efféle gondolatoknak, hát gyorsan útját álltam a folytatásnak. Én, aki magasan a folytatások embere vagyok, függetlenül attól, hogy volt-e egyáltalán előzmény, inkább nem választok semmit és sehogy! Nem várom az alvást, nem kérem az ébrenlétet, nem vagyok fásult, sem beletörődő, legkevésbé ijedt. (A feketeség polgára vagyok?) Továbbra is enyém a jövő.

De sebtében képtelen szomorúságnak elnevezett érzésem nem épp' totális eltűnése nem hagyott nyugodni. Ahogy a sötétség sem szűnt meg lenni, úgy ez is ott volt a közelemben. Képtelen voltára találóbb nevet nem is találhattam volna ki. Se eleje, se vége nem volt ennek, és már az is nehezemre esett, hogy ne gondoljak úgy rá, mint élőlényre. Kénytelen voltam belegondolni, hogy ha ez egy darab (DARAB) belőlem, akkor inkább élő, és többé nem véd meg a fűszertartó biztonsága, sem az elhagyott 500-as lazasága. Egy totálisan képtelen (kép nélküli) éjben én eleven voltam, mint egy kukac, de a szívem, a bensőm néha kövek voltak és nehezen mozogtak. Úgy kellett élnem, hogy közben nem gondolok rá.
Ezen az éjszakán énekesnek képzelem magam. Messze a hírnévtől, sok állami gondozott és néhány intézeti nevelt kisgyereknek játszom egy ismerős, szétesőfélben lévő citerán '88-ban (amikor magam is gyerek vagyok). A 3-as épület alsó szintjén (ez a környék egy domboldal, szóval az ide épített házak alsó szintje sose a legalsó) ismerős (és most nem tudom hogy utált-e) környezetben egy kisfiútól a citeráig és vissza tart a világ, a környezete ismeretlen tartomány. A dalt el lehet játszani rajta:

Slow down my beating heart
A man dreams one day to fly
a man takes a rocket ship into the skies
he lives on a star that's dying in the night
and follows in the trail, the scatter of light
turn it on, turn it on, you turn me on

Slow down my beating heart
Slow down my beating heart ~ és száll a dal.

Ettől elalszom.

Túl felszerelt otthon

2009-05-19T16:50:00.025+02:00

2009. május 19. 16:50:28
A japán nyelv nehézségi foka az egyik véglettől a másikig úgy hullámzik, mint a Duna. Az elején... sincs minden rendben, ott vannak a kanjik, de amikor kanát tanulsz még szerencsésnek is találod mindezt: egy kis kana-értés csak közelebb visz a bonyolultabb jelekhez.
Én sosem használtam romajit, egyszer sem. A kanákat jól megtanultam egy nyáron, mielőtt szeptemberben az első órára mentem volna.

Ugye úgy hullámzik, mint a Duna.
Egy szép tavaszi napon eldöntöttem, hogy fenébe a gimis nyomásra belém adagolt angollal, én inkább valami hasznosabba fektetek. Így elővettem és leporoltam kedvenc közmondásomat; "Ha lúd, legyen kib----tt dagadt!", és felkerestem a Japán Alapítvány irodáját. Akkor az egész még a budai oldalon volt, és akkor az szerintem jobb volt (nekem), míg most az Oktogon szürkéje edzi a helyet. Annyit még a dologhoz, hogy a kezembe nyomták Michiko császárné mesekönyvét, az Először mászom meg a hegyet, vagy valami ilyesmit, és egy kb. 20 oldalas csodát, benne a megtanulandó hiraganákkal és katakanákkal. Tök egyértelmű volt minden.
Egész évben könnyen ment a tanulás, sőt olyannyira flottul nyomtam, hogy plusz kanjikat tanultam, bár ezek télleg' nem voltak valami nehezek, a tanárom, Adrien sensei és férje pedig elindult az őrület rögös útján lefelé... néhány "eltalált" fordításomtól.

A következő év anyagát nem tanultam meg, legalábbis nem éppen a hagyományos módon. Ha létezik (mondjuk igen) valamilyen felépítménye a japán nyelv tanításának (a feltételezés koránt sem debil), akkor a harmadik év anyaga egyszerűen átvette az uralmat az első év anyaga fölött. És kisebb hiánnyal, de innen folytatódott minden. Van ilyen.

Egy kis kitérővel: Balázs a múlthét előtti hét előtt (valamikor) segített elkezdeni felkészülni a decemberi 2kyuu vizsgára, és közben időről-időre azt mondta valamilyen számomra még érthetetlen kifejezésre, hogy ő ezt nem tanulta, csak úgy tudja. És kész.
Felbecsülhetetlen értékű a segítsége (remélem nem olvasod!), ha ő nem lökné a válaszokat a kérdéseimre nem hogy a 2kyuu nem jönne össze idén, de a 3kyuumat is nyugodtan visszaadhatnám, ha lenne kinek.
Szóval azt mondja, hogy ő ezt csak úgy tudja, nekem meg ott és akkor ég a fejem, hogy velem ilyen sose' történik, mert én minden szemét "nowo"-ért és "ninoni"- ért megküzdök keményen, de tévedek. Kicsit hazamegyek elmélázni, és akkor belém vág a felismerés: én sosem tanultam "nagara" -t, "ni~tearu"-t, azt csak úgy tudom:)

Tanulásról egészen addig szó sincs, míg nincs rendszeres oktatás, és ez alól én meg aztán maxira nem vagyok kivétel. Senkit nem érdekel (max ámulatba ejt egy kis időre) ha valaki otthon megtanul jól japánul, és szép csendben letudja a Noryokushiken-es köröket, de azon túl, hogy gyanús ezeknek az otthonoknak a "túlfelszereltsége" (igen, azt akarom mondani, hogy jó neked basszus, mert jó helyen élsz, van állandó netkapcsolatod, és szülők segítségével a tanulás neked olyan természetes, mint a levegővétel), én inkább szebbnek és jobbnak látom beülni az órákra és végigszenvedni mindazt, ami másoknak esetleg csak egy csettintés. No mutter, no lóvé, és még ki tudja mi nincsen, csak lassan eszmélek és még lassabban leltározok. De ha nagyon akarom, és végre eldöntöm, mi akarok lenni, akkor jöhet "wo meguru", "karamiruto", wo kikkake ni" vagy bármi, állom majd a sarat, yesss. És 1kyuu-val a zsebben a japán nyelv már nem is olyan nehéz. És amikor ott leszek decemberben délelőtt a Károlin a 2kyuu-n, tutira találkozni fogok néhány ismerőssel, akik szintén tesztet megoldani jöttek, és ők így együtt 89,9%-ban a felsőoktatásban lenni:)

Jégherceg a színen

2009-03-23T12:53:00.016+01:00

2009. március 23. 12:53:36
Amikor válaszút elé kerültem volt kiút. Eleve tudtam mit gondolok dolgokról, és ha döntenem kellett sosem a gyengécske megadáson nyugvó elhatározást választottam. Szembe pisiltem a széllel. A tini lázadást is korábban kezdtem, nem vártam meg a 14-16 éves kort, azt az időt, amikor legalább némi fogalmat alkothatok (arról, mi az ami nem tetszik a felnőttekben), a szaros, de ámulatba ejtő világukról, én alig voltam 9 amikor belekezdtem. A sors számtalan lehetőséget kínált, mint egy felnyújtott transzparenst, lobogtatta meg az opciók tarka zászlaját. Ekkor, ' 85 körül a föld fölött 1100 cm-re megnyílt egy száj és belekiabált a levegőbe egy rakás kritikát. A környezetem nem adta magát olcsón. Ma sincs ez másként, csak magasabban van a szám, idősebb vagyok, és az évszám 2009.

Résnyire húzott szemmel figyelem mi történik. Már belenyugodtam a döntésembe, sőt nem minden büszkeség nélkül vagyok túl egy nagyon picit nyersre vett tényközlő e-mailen. Jégherceg dekkol mellettem, nézzük az eget az ablakból - fáradt, rossz idő van. Mindkettőnket átjár a szél, szinte érzem, hogy átfúj a testemen, de mikor oldalra nézek, azt látom, hogy ő is átfújhatóvá válik a szélnek, és ettől megszűnik bennem a dologgal kapcsolatban gondolt minden természetfelettiség. Jégherceg végig makacsul nyitva tartja a szemét a szembeszélnek. Csak hallgat egy darabig, és azt hiszem ez az állapot tartós lesz, de mint annyi alkalommal, most is tévedek - volt hozzám szava: "Válaszra bírni úgy kell valakit, ahogy a vékonyka, túl fiatal, de elég magas, ezért megmászhatatlan almafa gyümölcsét szerzed meg. Ha ráversz egy hatalmas nagyot a fa kérgére az öklöddel, csak azt éred el, hogy az ütés fájni fog, majd láthatóan bedagad a kezed, amit elég nehezen magyarázhatsz aztán meg logikusan a barátaidnak, úgy, hogy tartalmazza az igazságmagot, de ne a teljest, hiszen a csapkodást ész nélkül még a VII. ker. valamelyik rossz hírű krimó éppen józan bajnoka sem nézi minden aggodalom nélkül, és csak a koránál jóval fiatalabb bűnöző jutalmaz egy gyanús vállveregetéssel, bocsi."
Ehhez aligha tudtam volna hozzászólni érdemben. Én, aki az igazi Budán nevelkedtem, zöldet mindenképpen többet láttam, mint balhés bajnokot részegen, és noha laktunk a VII. kerületben a korai években, és kocsmákat is látogatok néha HZ barátom unszolására, a dolgot úgy érzem, csak külső szemlélőként nézem. Elgondolkodtat, hogy milyen messze lehetek a "bűnözőktől" is. Attól a koránál jóval fiatalabb fajtánál, aki esetleg megtalálhat, ha nem figyelek oda, de erre sokszor igen csekély esély van (nem zárható ki azonban), vagyis ahol "többé nem vagyok egyedül", az a villamos, busz, az utca meg effélék.., és a vállveregetés, igzából, vagy sem is max itt érhet utol. Szépen belegondoltam, hogy a vállveregetést még elviselném, mint kontaktot, de egy cinkos gyanús vigyor, összekacsintások vállveregetés-féle már kiverné nálam a biztosítékot.
Mégis nehezen értettem, mit jelenthet, milyen kapcsolat köt össze engem a gyerekfával. A gyümölcs lehet egyfajta jutalom, ami elérhető a megfelelő módon a körülmények figyelembevételével - ez utóbbi pedig maga a fiatal fa. De mennyire van szükség gyerekfában gondolkodni, a fenébe is, amikor a szereplői a történetnek majd' tíz éve felnőttnek számítanak? És én még egy kicsit régebb óta. Közöltem vele, majd végignéztem ahogy elgonodolkodik a dolgon, de tudta a választ, azt a teljesen rá jellemző választ kaptam: "Ne üsd, rázdd meg.", majd hátrálni kezdett, úgy tűnt a maga részéről befejezettnek tekintette a beszélgetést. Visszatartottam. Jah, ha felnőttekről van szó, nehezen vehető rá az ember a lehetőségek szélesebb skáláját átgondolva a legmegfelelőbbet alkalmazni - ha van rá lehetőség, a legegyszerűbb a leggyakoribb, és ezt ő is tudta, ezért nem erőltette. Viszont a dolog többé nem érdekel. Haragszom, ha arra gondolok, hogy csak én vagyok képes ennyit agyalni egy seggségen. Észrevenni a maxi hétköznapiságban valami komolyabbat, valamit a bulisabb életért a magány ellen, és a barátság szerintem ez volt... Egy darabig mindenképp.
Jégherceg, aki - miután mégis maradt - időközben belemelegedett, és csak fújta, a magány érzését kezdte szétoszlatni, és nem szóltam erről neki, bár nagyon örültem. Ha elmondom neki, ha megköszönöm, hogy itt van, egyből letagadja, hogy neki bármi köze lenne a bennem kialakult érzéshez. Nem volt ez se hála, se más, a magány sem, mint egy másik ember iránt érzett vágy jelent meg, a sok duma, ahogy fújja, az vidított fel: "...és ebbe az is beletartozik, hogy ha nem vagy éhes, kerüld a fával a kontaktot!"

"Jégherceg...?" Ki ő? Mi az a plusz, amit tud, én meg nem? Mit tudok róla? Az tény hogy, ha járta is rendesen, nehezen végzett el osztályokat a gimiből. Minden hátralevő éve, mint egy hatalmas túltömött pot tartotta őt vissza a beteljesüléstől. A dolog maximumára vágyott, mint sokan, de ha valaki kevesebből akart többet, közben mindegy mekkora befektetés által, akkor az szerintem ő volt az egészen. Ahogy számolta az éveket, minden év után kettőt szabályosan elfelejtett, és ezt a két évet egy újabb év fogta össze, amire viszont jobban emlékezett másoknál, több minden maradt meg a legnagyobb részletességig benne. Szerintem erre rajta kívül senki nem volt képes. Nem csoda, volt valami abban ahogy irányította ezeket az éveket, párat hagyott elszállni, máskor a végtelenségig megragadt benne, és ez mindig háromszázhatvanöt napot jelentett. Ennyi napban megragadni még érthető, de közvetlen ezután "átugorni" másik kétszer annyit, nos, azt nem tudtam milyen lehet... "Te! A forradalmi lelkületű szónokok általában egy csetepatéban érnek szomorú véget." Nem lepődött meg. "Én elkerülöm. Nyolcvan évesen fogok meghalni valahol a névtelen hegyek között. Fejemet beborítja a méteres hó, hátamat egy sziklának vetve előreugró vállammal várom az éppen felkelő Napot." Azt is hozzátette még, hogy a dolog nincs teljesen végiggondolva, de, mint fűzte mindjárt tovább a szót, ki az a bolond, aki az apró részletességig képes megtervezni valamit, amihez, ha itt az idő, bajosan tesz hozzá vagy vesz el bármit is kedve szerint.
- Ejha! Akkor is hosszú távra tervezel. - csicseregtem. Amúgy nincsenek névtelen hegyek, ahogy ezt te is biztosan legalább olyan jól tudod. Nyisd ki az atlaszt, Dél-Amerikától Ázsia belsejéig minden hegynek van neve. Ha nem jelölik, akkor is a helyiek biztosan hívják valahogy. Papalupupipipu, meg ki tudja még mi. Ázsiában milyen nekem extrának hangzó neveket adhatnak a hegyeknek, Chun' ichi?
- Név-te-len.- Phfuú, - fújtam egy nagyot - ennek aztán lehet beszélni. Aztán csak annyit mondtam visszavágásképpen karba tett kézzel: "Esélytelen!" De ezzel még korántsem volt vége.
- Van olyan hegy, aminek a Chun' ichi nevet adták? - kérdezte.
- Talán nincs....
- Akkor van olyan hegy, aminek nincs neve. - mondta, és megelőzve engem, kihajolt az ablakon.
Ránéztem és éreztem hogy meggyőzött. Ez a fickó van hogy az év háromszázhatvanöt napjába ragad további kétszer annyi időre, hát miért ne tudna valami olyat, amit én nem, mert nem érdekel, pedig lehet hogy az a valami épp' azért létezik, mert kevesen törődnek vele... Túl rövid. Ez járt a fejemben. Túlságosan is, de mitől? Rövid, mert hagyjuk elrövidülni. Ha egyszer úgy tennék mint ő, a végén lenne egy naaagy ugrás! Végül is mindenképpen szép dolog játszani a gondolattal, de... De nekem is ugyanazt jelentené az időben ténfergés, szeretném, és vajon ez a felejtésről szól, vagy a részletek megélésének vágyáról? A végkövetkeztetés nem volt a kedvemre való. Először is, az elgondolkodtató dolgokat a legtöbbször a fárasztó kategóriába soroljuk, főleg ha nem mi jövünk rá valamire, hanem valaki mondja el nekünk, és akkor hiába csápol két kézzel, nem ér el vele sokat általában. Ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam párszor. Elfogadni és legyinteni, ez minden amit a megrövidülve hagyott időnkbe zárva megengedünk magunknak, és semmi ugri-bugri! Ha van olyan név, amihez nem tartozik hegy, akkor van olyan hegy, aminek.., forgattam a gondolatot, majd nevetve tettem hozzá: "Ha egyméteres hó lesz a fejeden, akkor esküszöm, megkísérlek ráülni a tetejére:)

"Hogy előreugró vállunkkal mindketten; így fogadjuk ezt az új Napot.

Jégherceg, ahogy továbbra is lóg az ablakban, fél testtel a párkányon kívül, hasával mint egy szárítókötélen átvetett ruha, ráfeszül az ablakkeretre. Kezét, amely élettelenül lóg le, a szél valamilyen ütemre ide-oda himbálja. A mozdulatban pont annyi emberi energia van, amennyi ahhoz kell, hogy a szél fel ne kapja a kezét, és messze ne sodorja a levegőben.
Sajátos relaxációja közben Jégherceg hatalmas, nagy erejű hullámokat lát, amelyek a part felé tartanak, majd egészen közel érve, teljesen elcsitulva egy kisebb emelkedő mögött elvesznek a parti fövenyen. Ide csak a korábbi haragos zúgás lassú sóhaját hallani. Minden zöld körös-körül a homok sárgája között, és ez, és még más színek, mint például a parti sás összehasonlíthatatlanul más színű zöldje, vagy az apró vadvirágok egyszerű fehér, kék színei, egy nagy tarka vászon, amit a széleinél fogva most megemelnek, és a magasban összefogják Jégherceg fölött. Még az egybefolyt színek tompakék vásznán át is jól látni, hogy a távolban sapkátlan hegyek ülnek a horizonton, így, ilyen távolságból megsaccolva magasságuk maximum 2500-3000 méter lehet. Jégherceg szeme csak lassan szokik hozzá a hirtelen erős napsütéshez. Ahol korábban félhomályba borult szoba volt, eltűnt, helyét egy sosem járt tengerpart ismeretlen képe váltja fel, és ahol korábban én beszéltem, most ugyanabból a távolságból gyenge csipogás hallatszik. Valami fiatal madár próbálgathatja a hangját a közeli bokrok közt. Ahogy lassan, majd egyre gyorsulva, és végül teljesen szétfoszlik a kék vászon, a többi szín is a maga jól elkülöníthető helyére kerül vissza. Jól látszik ahogy a parton - amely egyben annak a dombnak is az alja, amelynek tetjén Jégherceg áll -, halászok kötnek ki. A két hajóval kilenc jól megtermett alacsony alak viaskodik.

Ahogy a sekélyesben szétszórt sziklák felé sodródnak, leeresztik a vitorlákat, és miközben megkezdik a kipakolást, csatárláncba állva hatalmas ládákat adogatnak egymásnak...

Mintha csak a háttér kék horizontjáról válnának le, közeledik a part felé két gyenge szerkezetű egyvitorlás...

A kék vizen, amíg a szem ellát, semmi sincs... De Jégherceg tudja, hogy hamarosan emberek szállnak partra, akiket nem ismer, és akiket valahonnan mégis azonosítania kéne az új énje egy darabkájával, de nem teszi meg...

Bármikor bukkannak fel, nem tart majd egyikükkel sem, és semmilyen komoly témáról nem akart beszélni velük. Vajon mikor kezdődik a rémálom? Amikor felnézve az egyik meglát, és társainak int maga mögé; nézzétek, itt van..!, vagy a nő hálószobájában? Annál a nőnél, aki most a háta mögött áll, és válla fölött elnézve már látszik kibontakozni a hajnali nagyváros, a közvilágítás maradéka, a toronyházak, a felüljárók... Hát igen, a szép életből mindig csak egy nagy levegővétel marad.

Mielőtt elköszöntünk volna egymástól, én a becsületes vállveregetés mellett voltam, és mikor a kabátja már rajta volt, egy hosszabbra vett lépéssel elég közel tudtam kerülni hozzá a manőver befejezéséhez, de jókedvűen nevetve kicselezett. Végül erőssen kezet fogtunk. Jó volt a szorítása, éreztem számít valamit neki a másik, akinek a kezét nyújtja. Ekkor utoljára, mielőtt lelép, még meg akartam tudni tőle valamit.- Ahogy élsz... Abban megvan a folytonosság? - repült a kérdés, és először láttam, igazán elkomorodni. "Nem. Nincs meg." mondta, ahogy lassan szétfoszlott előttem a délutánban. Örültem, hogy így tett, a hirtelen eltűnést hozzá nem méltó befejezésnek találtam volna.

波

2009-03-16T13:47:00.010+01:00

2009. március 14. 13:47:48
Nem tudom hogy mikor viccel. Amikor mereven megy előre, senkit és semmit nem lát maga előtt, vagy az is csak egy a napok, az ő napjai közül, amikor olyan nehezen ér át egy pontból a másikba, pedig nagyon siet és van is jól mérhető sebessége; az akkor a célja, vagy viccel... Viccel? Én ilyenkor lihegni látom, amikor senki nem figyel oda. Úgy teszi, hogy szája sarka sem mozdul; ez egy ilyen lihegés, amilyet csak ő tud. Látom ahogy a szél belefúj a hajába, de olyan fura akkor is minden. Fürtjei nem lebbennek úgy meg, mint a filmeken, nem száll fel egy része úgy a magasba elválva a többitől hogy meg kellene fognia bosszúsan, ideges mozdulattal kényszerítenie visszalapulni a helyére. Mégis, vannak ilyen ideges mozdulatai, olykor oda-odakap, talán csak a szélnek. A haja ekkor félhosszú, a füle közepe-aljáig ér, iszonyúan szexi, én azt szerettem: egy nap fogta és ki tudja miért (pedig mondta), talán olyan eredetű bosszúból, amit csak ő értett, levágott a hosszából egy nagy lófaroknyi méretet, és másnap, a randevúnkon úgy hordozta mindenfelé "hajtalan" fejét, mint egy félig átlatszó dobozt, amibe csupa szégyentelen dolgot pakoltak. Ahogy hazaért, az elhatározástól a megvalósításig meglepően kevés idő telt el, mondta, és én az egész eljáráson igen meglepődtem, de nem mondtam semmit. Egy nagy ollót kellett elképzelnem, ahogy durva mozdulattal szinte kettévág valamit a tulajdona közül, és szerintem, bármit is mondott azzal a bizonytalan feszültséggel teli lázadni akaró lazaságával, ezt ő is így élte meg. És ekkor, ebben az időben még jártunk. Nem viccel. Futni látom.
Mikor nem járunk, lesz bátorságom először végiggondolni, ki ő. Csak az egykor erőszakosan átalakított hajstílusára emlékszem, és ha jobban belegondolok talán tényleg ez viszi a prímet, hisz legtöbbször, minden bevezető nélkül, furán-csúnyán nézett rám, amibe jól illeszkedett az az estet is, amikor megbeszéltünk valahol egy találkát, eljött, de egyszerűen elrohant közvetlen mellettem, én meg rohantam utána, miután végre képes voltam mozogni, és azt terveztem, hogy megállítom és nevetek egyet a bambulásán, de jól végig kellett gondolnom míg beértem őt, mert ahogy egy vonalba ért velem, és szinte egymásra néztünk, a csúnyán nézéséből kaptam egy adagot persze. A haját a szakításunk után növeszteni kedte, majd a hosszú tincseket sűrű csigába dauerolta, míg el nem érte azt a formát, amit én általában mocsári szörny style-nak mondok. Arcához, alakjához nem illett ez a mindent eltakaró, nehezen formálható változat. A mozgása is nehezebbé vált, és én arra gondoltam, bár egyszer sem láttam ezután, hogy vajon ezzel a frizurával, ugyanolyan sebességre képes, vagy sem?

Aztán újra megjelenik, és ahogy elrohan mellettem, mozgásában új elemet vélek felfedezni: a megnyúlást. Állunk a villamos- megállóban, és ahogy kikerül engem jobbra, egy másik álldogálót balra, az 'S' alak végén deréktól fölfelé megnyúlni látom; ahogy a motoros dől be az éles kanyarban, lába, csípője közelebb van, törzsét, karját, fejét eltartja. Olyan nehéz lehet ez a mozdulat, hogy hirtelen keletkezik egy kis plusz idő. Ekkor képzeletben leválasztom a "futását" az életéről hogy jobban megértsem, miért azt a sebességet választotta, amit, és hogy van az, hogy egyre jobban utál, pedig nem is találkozunk soha. Most, öt évvel később is ugyanaz a kissé zizi lány maradt, ha más dolgot is szeret azóta, az élete, és vele együtt ő maga sem lehet mára valami teljesen más, idegen, új lény, mint korábban, ahogy sok mindent nem, úgy ezt a leghatározottabban tudom. Azt hiszem... Zizinek, igen zizinek kell lennie, hisz ma ugyanazt a futást "mutatja be", mint bármikor, és ettől az ő állandósága, kizárólagos produkciója eddig az "egy nagy változó irányú, és ebből kifolyólag sebességű futás", ami az ismerőseire ugyanúgy hatással van, mint a saját életére, persze eltérő mértékben, hogy legyen, de jó legyen.
De meddig az ő élete, és mikortól az enyém is? Mert én nem vagyok az ismerőse, legutóbb kb. fél évvel ezelőtt láttam 30, nem 40 kerek másodpercre, s az is két részletben történt. Ezzel együtt is össz' kétszer vagy háromszor bukkant fel a legkülönfélébb helyeken előttem, ugyanolyan gyorsan tűnve el, ugyanolyan hirtelen, valamerre... Élete a sietség nélkül egy fiatal, okos, kawaii lány mindennapjai, és ezért nehéz ezt elképzelnem. Mert nincs ilyen Zsófi, nincs ilyen, sosem láttam! Mint egy sebes tébolyult paripán, ez a lány úgy vágtat a világán át - egyenest bele az enyémbe! Végigvágódik rajta, bejön az egyiken és eltűz a "másik oldalon".
Az a copfos lány, aki most rohant el mellettünk, ő volt a barátnőm, mondom hirtelen HZ barátomnak tegnap az Oktogonon, - akivel olyan érthetetlen és fura dolog miatt szakítottunk, tudod...? (Aham, mondja.) ...a tarló miatt. - és a mondat vége úgy száll a levegőben, mint egy idióta törpe, akinek csúzliból kilőve mutatják meg a repülés szépségét. Jó segge van, mondja közvetlen az "aham" után, és se' haragudni rá, se' cáfolni nem tudom az állítását, hát tök önkéntelenül, ahogy az előbb ő, most én mondom azt, hogy: Ühüm. Tudta, hogy te vagy az?, mereng a témán és ennek a mondanak a vége is lebeg, majd' ugyanúgy, mint az előző, csak ennek az elejére kívánkozik oda az, hogy 'honnan'. Aztán megint az elrohanó alakja után nézek, de már nem látom sehol (ahogy HZ barátom is hiába mereszti tovább a szemét); a lány kilépve a világomból beleveszik a sajátjába.

De nem voltál belé szerelmes?, hangzik el a kérdés egy tegnap előtti beszélgetés részeként Shito-chantól, és én ott félkomikusan, komolyan gondolkodni kezdek rajta. Csak nagy sokára válaszolok neki...

引き続き適当な問題を探している痛のか

2009-03-01T13:48:00.006+01:00

2009. február 29. 13:48:55: nya?

rohadt posta

21:39 hmmm, lehet, hogy nem is vagy a gép előtt...:)

21:40 ...na, akkor csak annyi, hogy míg Shitonak tök királyul megjött hétfőn a noryokushiken eredménye, addig az enyém elkallódott valahol félúton.

21:41 szerintem a posta volt, és az eredmények is ezt támasztják alá.

a megadott címen elérhető vagyok, a Károli egy. feladta ajánlva, szóval...

21:42 vagy ideadják mihamarabb, vagy tombolok!!!

...továb:)))

...és még egy lemaradt "b" :)

21:43 amúgy dögunalom az életem.

21:44 a munka szar, a munkatársak full gáz palik, van egy iszonyú buta öreg nő, aki nem hagy békén a hülyeségeivel, és állandóan nekem magyaráznak mindenféléről

21:45 az x szerszámot ne ide tegyem, ne úgy fogjam, "mi így szoktuk, mi úgy szoktuk" stb

a tököm eldurran...

NEM TUDOM HOGY DÖNTÖTTÉL KISCSILLAG ÜGYBEN

21:46 meg akkor most már nem is kéne magamnak írogatnom... :)))

aloha!

Farkasfogak

2009-01-27T11:05:00.036+01:00

2009. január 27. 11:05:59
"Mit nyithatott ez a nagy fekete kulcs", kérdezem, és noha nagy valószínűséggel tudom a választ (szerintem budi ajtót), azért csak leveszem a falról és felemelem hogy HZ barátom is jól láthassa. Ő erre pislog kettőt és nem szól, várja tőlem a folytatást és én folytatom is. Amikor ezt használhatták még sokkal lassabban folyt az élet, méregetem közben a kezemben tartott kulcsot. A mérete és a súlya is arra enged következtetni, hogy felmelni, használni és letenni is hagytak elég időt maguknak az emberek. Irigykedem még egy kicsit, de csak épphogy, most nincs kedvem a múltba szállni. "A város kulcsa!", jutok végkövetkeztetésre, és pantomimos ügyességgel eljátszom hogy -mintha csak ünnepségen lennénk-, átnyújtom neki. De HZ barátom, aki élete eleje óta tőmondatokat használ, ha ki akarja fejezni magát, azt feleli gyorsan, ez egy sima kapukulcs volt. És bár nem haragszom ezért rá (de ezzel vége a megkezdett mókázásnak), azért csak az jut eszembe, ilyen csalódott lehet egy karddal épphogy kettévágott ember.
Farkasfogakat használ és nem tud róla. HZ barátom (mint sokan mások) mindig belemar a lassulásba, ezzel gyorsabb lépésre ösztökéli azt. És mivel ő is benne él ebben a fokozódó sebességben, aztán rácsodálkozik hogy ez a sebesség nem hagy neki elég időt. Vajon ekkor türelmetlen lesz és topog egy kicsit, míg fogódzót nem talál, hogy az úgy, mint a többieket, ragadja újra magával, vagy ezentúl (mikor felismeri majd - mert ez idáig még nem jött rá) korábban kel fel hajnalban hogy amit a sebesség elvesz tőle, azt ébren töltött órákkal pótolja? Szabadon felhasználható időt kreál az alvás óráiból, és elviseli a fáradtság jeleit az arcán és jelzését a szervezetében. Ekkor, ezekben a szabad óráiban leül és feláll, felemel, használ és letesz tárgyakat olyan sebességgel, ami jó neki, és ekkor megérti, hogy így is lehet, anélkül hogy bármiről lemaradna.
De nincs időm haragudni. Mivel ebben a világban gyorsabban zajlik az élet (én is gyorsabban rontok be a budi ajtón, mint az ősöm), és HZ a barátom, pont azért, mert ugyanúgy élünk, nekem is csatlakoznom kell a "menetéhez". Látom magam előtt a farkast, ahogyan a fogaival a húsba mar -nem kétséges hogy megteszi, csak a módja, ahogyan csinálja az érdekes, az van átvéve szerintem-, nos ugyanúgy én is képes vagyok farkasfogakkal tépni szét a valóság szövetét, az álom szövetét ha kell. Így tépem szét anyám pocsék emlékét, és ebben a soha nem nyugvó rémületben (sebesség ez is?), kettőnk pengejátékában anyámból az ijesztgetés nagymestere lesz, nekem pedig csak a haragos kiáltozó szerepe marad. Ezért irtózom a fokozódó tempótól. Számomra a fokozódó tempó nem az önbeteljesülés felé visz sebesebben, hanem mindent elnyelni kész ember által kreált dologgá válik, melyben az alkotók ugyanúgy forognak tehetetlenül, és csak az marad talpon, csak az a hajcsár, akinek esténként Mammon előtt van térdeplése.
De nagyon elkanyarodtam az eredeti témától. Ha a világon "talpon" maradók fix pontja a pénz, akkor anyám nem lehetett ezeknek a tagja, hisz senkiről sem mondhatom el annyira biztosan, mint róla, hogy megszállottan próbálta figyelmen kívül hagyni a papír fizető eszköz jelentőségét. És noha nem bonyolódott volna cserekereskedelembe csak azért, hogy "normális méretű éhségét" élelmiszerrel csillapítsa, a pénz másodlagossá, sőt harmadlagossá silányítása miatt az élete lassabban folyt, mint a körülötte lévőké. Ezért őt az idő nagyobb részében "meg sem látták". Bár ez így jó volt neki (mint írtam egyszer, sosem panaszkodott), én most mégis szilárdan hiszem, hogy halálában -és azóta- a sebesség megszállottja lett. És ez így nem jó, mert így anyám ugyanúgy nem hisz semmiben (hisz nem következetes "hívő"), de most már mindenki számára világosabban, mint életében, amikor maga számára volt csak teljesen világos a világnézete. Míg élt, mi rokonok próbáltuk megérteni, és csak kapkodtuk és csóváltuk a fejünket a tempóban hogy meglássuk hol lehet a lázadásig lassú szigete, és kerestük, de nem láttuk az idő nagyobb részében, a kisebbik hányadában meg már nem is kerestük. Ez a hiábavalóságból táplálkozó dac vezetett végül oda, hogy anyám egy percig sem magányos élete tragikusan komikus véggel zárult, amit mi nem követhettünk nyomon. Ezzel vége kéne hogy legyen...

Most mégis itt van a sebességével és hadakozik és hadakozásra hív. Ha spontán elkiáltom magam, az azért van, mert, ha alakja nem is, következetlensége továbbra is itt van velem.

ayanyami 0D-s hangja III

2009-01-23T19:20:00.017+01:00

2009. január 23. 19:20:21
Hangulatkép követezik. A téma kb. az elmúlt hetek (nem)történése után kaleidoszkóp szerűen törve - tálalva.
Jó volna úgy élni, hogy abban van ésszerűség, tartalom és néha (nővel vadul létrejött, elmúlt két perverz kapcsolat között) jöhetne valami véletlen. Valami a véletlenből, pontosabban annak a lényege csupán, hisz ha rosszul kívánok (óvakodom is tőle rendesen) a nyers véletlen úgy kijátszhat, hogy akár a nyakamat is szeghetem - véletlen. Ezért vigyázok a kívánságaimmal, inkább olvasok (mindent ami a kezem ügyébe kerül, most szoktam le a TV-nézésről éppen) és főleg sci-fit, persze csak a jobbak közül. És Óe Kenzaburó Futball-lázadás című könyvét is újra elővettem.

Tegnap üres óráimban leültem kitalálni magam. Ez úgy történt, hogy hazajöttem 9 körül a munkából, ez -és az a tény, hogy szabályosan hazazavartak-, vidámabbá tett; ha menni kell, menni kell:) Az ésszerűseg (melyre annyira vágyom) azt kívánta volna tőlem, hogy ne hagyjam magam, szerénykedjek, lépjek egyet hátra és ha kell kérjek, időt, csendet, bármit, de nem ment. Nem szégyellem magam és átgondolni is csak annyira fogom, amennyire tőlem tellik.
Kitalálni magam többnyire japán és/vagy koreai tanulást jelent, jegyzetelést, átírást, új kanjik tanulását, egy kis fordítást a 2007-es Newtype-okból, aztán ebből újabb jegyzetelés lesz és újabb kanjik. De kitalálni más is kell. Én még nem hallottam, de valaki már tutira mondta egyszer, hogy minden amik vagyunk vagy lehetünk kezdettől bennünk van elrejtve, így egyszerre biztatott és intézett támadást az ember fejlődőképessége ellen. Szerintem igaza volt. Ha jobban belegondolunk, másokat is pont annyira szeretünk, mint saját magunkat, ezért nem tanulunk tőlük semmit. Az élettapasztalat ami ránk ragad is negatív töltetű. A jó dolgok bennünk élményként maradnak meg, te már tanultál valamit élményből?
Ezek mentén gondolkoztam rajta, hogy mi lennék és mi lehetek. Felnőtt már vagyok, de -a meséket félretéve- híres, gazdag, okos még nem, és amikor ezeket gondoltam ébredtem rá, hogy ez még mindig ugyanaz a lassússág csak más köntösben.

Munkások felsöbbrendüsége

2009-01-17T15:49:00.009+01:00

2009. január 17. 15:49:37
Aki a cím alapján szocialista restaurációról álmodik, vagy attól tart, az téved, itt nem kapja meg egyiket sem.
Csak vannak a szorgos mindennapok és a talán (BIZTOS) annál is "latexesebb" hétvégék, amelyek úgy épülnek be az életembe, mint ahogy egy pohár víz zuhan bele a vízzel teli kádba.
Realizáció következik; beleél, megmozgat, reggel alig enged felkelni, nem nőnemű, nem(ű), csak hagyja hogy hozzáérj, ha akarod. De akarod? Most már biztos hogy rólam szól ez. Végül nem akarom, azt sem, semmit, csak felkelek, és addig emelem az egyik lábamat a másik elé, míg teljesen meg nem változik a környezet. Az utcán, a villamos megállóban meg már tök mindegy.

Kérek hétvégét, amikor azt sem tudom milyen nap van, és lehet, hogy nem is kellene nagyon mondanom, vagy akarnom, úgyis itt lesz a szombat. Várok, abból még egyszer sem lett baj...

2009年

2008-12-31T23:58:00.008+01:00

2008. december 31. 11:59:34
皆、良いお年を！！

Az annyira nincs

2008-12-21T17:51:00.016+01:00

2008. december 21. 17:51:39
El szeretném dönteni, hogy most akkor van-e értelme blogot vezetni, vagy nincs. Nem ultimátum, nem elhatározás, csak úgy van a döntés igénye és kész. Míg eldöntöm reményeim szerint szépen véget ér ez a mizéria a Karácsony meg az Újév körül.
A szünetben a japános cuccaim átnézésével és rendezésével telt az egyik napom. Nagyon érdekes volt megtalálni az egyik elsős füzetem. Tiszta nosztalgikus hangulatba kerültem a kezdetleges és esetlen hiraganák láttán - azonnal kidobtam a füzetet a szemétbe. Szeretném azt hinni, hogy mindezt csak azért tettem, mert arra a régi anyagra egyáltalán nincs szükségem, de aztán végiggondoltam és rájöttem, hogy a pokolba kívánom az egészet. A nyelvtanulás körüli összes szarakodást, meg hogy igazából már mást nem is kellene komolyan vennem csak ezt. Rájönnék milyen egyszerű képlet rejlik minden álmom mögött, és mivel minden álmom egy és ugyanaz, nem is lenne olyan nehéz...
Aztán a következő pillanatban mindez nem létezik, én meg megyek a fenébe... Ebben pedig se logika, se igazság. Hát csoda így, ha egykettőre tele lesz a szemetes?

Egy másik napon (ez sem volt régen) a CD-imet rendezgettem. Néhányat átírtam DVD-re hogy szorítsak egy kis helyet a ritkán gyarapodó animés gyűjteményemnek. Erre a mentett maire is -amit most lustaságból hanyagul beillesztek ide- ráleltem. Egy Eom Kyon-son nevű koreai lánynak írtam. Barátkozni, levelezni szerettem volna vele, de egy alkalommal, és onnantól kezdve mindig csak azt írta vissza minden új mailre: Ne írjak angolul:) Érdemes megfigyelni a nyevtant és azt a banalitást a szövegben, amivel a "helyzetet" kezelem:)
~~itt volt a szöveg:)~~
És még valami. Elképesztően kira, legjobb fej volt koreai tanárom Kim Bogook, anno mikor azt kérdeztem tőle, vajon a Kyon-son név női név e, csak annyit felelt jó 2 (!) perc hallgatás után, hogy 70%-ban:) Ez elgondolkodtatott. De aztán küldött a lány fényképet.

全然～何?

2008-12-04T16:44:00.008+01:00

2008. december 4. 16:44:21
実は日本に「全然」という言葉は、常に「...ない」という否定の表現と一緒に使われる強調を表わす単語です。ところが、最近、この言葉を若者は「全然、OK!」とか「全然、大丈夫!」というように肯定表現と一緒に使うんです。もちろん、文法的には間違った表現なのですが、実にたくさんの人が、使うようになっています。でも、今夜1時前に「全然、OK」って、どんなOKなんですか？って書いて写真を見た、それはきっとこの写真に全然びっくりしてたんじゃん。

大人になった

2008-12-04T16:42:00.024+01:00

2008. december 4. 16:42:17
Ági leszokott a dohányzásról és átszokott a vizipipázásra a Savaria légió miatt. Azt mondta. És dohányozni téll'eg láttam még 2004 szeptemberében, amikor egyszerre jöttünk ki az Alapítványnak is helyet adó "biznisz centerből" a II. ker. Horváth utcában. Neki sürgősen ott kellett hagynia a szintfelmérőt (?), nekem pedig egyszerűen csak mennem kellett vele. Jó volt ez így. Aztán mikor kiértünk rágyújtott valami fehér do... De ezt már amúgy is leírtam egyszer.
Amiért mégis újra belekezdtem az Ági maga. 5 nappal ezelőtt Érd után a következő kis faluban séta közben a cipőtalp tetejéig esős-vizes utcán azt kérdezte... tudom e hogy néz ki egy vizipipa? Mint egy félkész skótduda, mondtam. Sosem jártam messzebb az igazságtól. Azt mondja ja, van alja, amit tekerni kell, öblös üveg teste félig vizzel tele, valami dohánnyal szórt fóliára kerül a szintén fóliába csomagolt parázs, aztán ez izzik, az meg füstöl tőle, ennyi. És szívni is kell. A vizen átjövő füstöt egy csövön, vagy mi. Skótduda?:) Nem szólt semmit. Azt kérdezte miért hallgattam el hirtelen, miért nem anekdotázgatok tovább. Elmeséltem, hogy emlékszem mindenre, amit együtt csináltunk, nyár, Margitsziget, aug. 20 (zéró, remélem bánta kicsit, a hangja, hangszíne elemezhetetlen mikor mondja), voltam decemberben Kispálon (akkor volt utoljára, mikor engem hívott 2003-ban, de én akkor nem mentem, mert nem voltam biztos magamban, hogy nekem ott kell e most lennem vele), nagy nehezen sikerült rávennem magam egy őszi Conra (kerüli), és még ezerféle, mesélem és hol nevet ezeken, hol nem.

Rick persze egyből rárepült a témára hétfőn:) Semmi nem volt, hűtöttem le. Többet szinte alig tudok elmondani neki, úgy hogy azt meg is hallja. Nem tudok szelektálni, nem tudom mi lehet érdekes, és mi kevésbé az, hisz most nem mesélgetek, hanem elmondom neki, hogy milyen ő (Ági), ha velem van, ha együtt sétálgatunk az esőben egy simán elfelejtettem nevű falucskában ahová vonatoztunk.
Tudod hogy néz ki egy vizipipa, kérdezi.
Miért ez maradt meg bennem? Nevetett egy poénon, erre tisztán emlékszem, meg előtte egy boltban bitangul bevásárolt, mikor bedobtam, hogy akár el is vonatozhatnánk. Zongorázik egy hangszerboltban. Cserébe majd' hátraesek egy sima olli előtt egy Triállal a teszkóban.
Nem is igaz, hogy csak ez az egy kérdés maradt meg bennem! Nem maradt meg semmi! Az van, hogy van ő, és egy távoli pontban ott vagyok én és büszke vagyok, hogy ismerem, hogy nekem ilyen ismerősöm van.

Nyanyanyanyi. Nyanyanya, nyanyanyiii

2008-11-02T20:02:00.017+01:00

2008. november 2. 20:09:59
Három dologtól rettegek nagyon.

Egy. Egy nap arra eszmélek, hogy már nagyon hosszú ideje ragyás (öreg, szürke, ráncos, tépett, lelóg) a pofám, csak eddig nem fogtam fel ésszel. És ekkor nyer értelmet, miért nem buknak rám a csajok.

Kettő. Agyhártyagyulladást kapok egy kullancstól, és hosszú ideig nem veszem észre a tüneteket, csak amikor már súlyos. A betegségtől depi leszek (mivel valami fura dolog folytán azt hiszem halhatatlan vagyok), és elvesztem bizalmamat a világban, ergo befordulok.

Három. Én magam szürkülök el, először cseppfolyós, majd ezt követően gáz halmazállapotúvá válok, és ebben a végtelen szünetben okozok valakinek agyhártyagyulladást. Elkezdődik-megszűnik egyetlen pillanatban, mondjuk 87 és fél év előjáték után.

Hát van annál szívderítőbb, amikor az ember hülyeségeket gondol? Szerintem nincs. Már ha csak a gondolkodásból indulunk ki, minden meg van oldva (bocsátva:) Hadd búcsúzzak kedvenc idézetemmel mára:

"Pálmafák, lakatlan sziget, nincs kirakat, sem sztárok, akik a feleségüket csalják, semmi hírek.
Elutaztam, megtettem mindent, amit a hajótörés látszatáért meg kell hogy ne sántítson.
Papírhajóból csákót, tettem a fejemre, kókuszdióból csinálok hétfogásos vacsorát, és már nem vagyok magányos.
Alkalmi társam pénteken szegődött mellém, ma levakarhatatlan; úgy hívják: hétvége."

Ja, és olvassatok régi ayanyamit. Majd írok, ha valami értelmes is az eszembe jut. Jaj, gondolatok, most miért mindjárt a balta?!

Yasumi?

2008-10-25T17:26:00.007+02:00

2008. október 25. 17:26:40
Ültem -a történet szempontjából teljesen lényegtelen hol- és bámultam kifelé az ablakon az esőbe. Azt mondtam -a megint nem fontos kinek-, hogy jó lenne most máshol lenni. Ez egy teljesen átlagos mondat, millióan elsütötték már ugyanezt egy esős napon, de én tényleg úgy gondoltam, hogy MÁSHOL akarok lenni. Beinteni az esőnek, nyelvet ölteni Budapestre, de ugyanígy magasról leszarni a napsütötte akármelyik népszerű tengerpartot, a bomba testű fürdőruhás nőket, akik egyből kellékei ezeknek a helyeknek.
Faszomat a puncsostálba! Hát miért nem turisztikai célpont a valamelyik (név) sziklás sivatag, ahol barlangokba lehetne behúzódni, tetszés szerint akármelyiket lehetne választani, bemenni és azt mondani, igen, ez az enyém, és most otthonossá teszem a választható felszerelésből, aztán majd hazamegyek, ha akarok. Lenne elektromos áram.

Ültem a történet szempontjából teljesen lényegtelen hol, és bámultam kifelé, míg elmentünk a közértig a VW Transporterrel. Nem esett, nem is volt valami túl jó idő. Átlagos hétköznapon, átlagos gondolatokkal voltam elfoglalva. Elkezdtem gyűjteni, hogy jövő nyáron elhúzhassak valahova nyaralni. Tudod hova mennék most legszívesebben, mondtam a megint nem fontos kinek. Az Urál-hegységbe. Megőrülnék a tengerparti "happy" fejektől.

木の生命、木の心天

2008-10-22T17:54:00.017+02:00

2008. október 22. 17:54:02
Először volt a kép. Már nem is emlékszem, hogy akartam e egyáltalán írni hozzá valamit. Szerintem nem is. Ez a bejegyzés nem rólam szól, a fáról.
Reggel fényképeztem. 7 óra egypár perckor nagyon hideg volt, több pulcsiban magamon próbáltam átvészelni a mínuszközeliséget, több-kevesebb sikerrel. Aztán megláttam a fát. Ekkor felejtettem el először mennyire unom, utálom ezt a szart. Az 5-ös keléseket, a hajnali sziri-szari 21-est, a béna fejeket az utcán, de leginkább a piszok ígéretét, ahogy belépek az építkezésre. Akármelyikre. Mindegyikre. Bármerre voltunk, sosem volt jó. Általánosságban.
Bár egy kicsit le van törve a bal legalsó ága, és annyira kiszolgáltatott látványt nyújt, ez a fa túlél majd engem. Ott voltam az ültetésénél.

Humorforrás

2008-10-20T20:18:00.015+02:00

2008. október 20. 20:18:07
Hamarosan elpályázok. Lelépek. Valahogy megteszem. Ha bezárnak, betöröm az ajtót, kimászok az ablakon, átdiffundálok a küszöb alatt, mindegy. Úgy csinálom, hogy jó legyen. Hogy én nyerjek, amikor jó hangosan hogy a többiek is hallják, azt mondom, kilépek. Irányítani fogok. Szolidan, de tehetségesen. És belevigyorgok -azzal a gusztustalan stílusommal- az alkesz munkatársam képébe, hogy na tessék, (itt indul a szájszélesítés) megtettem, hát nem megmondtam, te tahó majom (itt ér csúcspontjára), most kit fogsz ezután veréssel terrorizálni? (itt még nem tudom mi lesz a vigyorral, de külső tényezők nem jöhetnek szóba), tehetségtelen!

"Minden véget ér egyszer." Úgy üvölt, hogy majd' leesik a hajam. Jah, neki könnyű, ha kézi hangosbeszélője van. Ördögi maszkos fickó ez. Csak úgy lebzsel körülöttem, hol innen duruzsol, hol onnan, a fülemet veszi célba bársonyos hangjával (néha belenyalint szerintem), most meg kiabál. Csak nem azt hiszi, igaza van? De miért ezt mondja? Csak nem vígasztalni akar? Ő? (Vagyis ez én vagyok, csak hogy érthető legyen. Tudjátok a "kisördög") 32 év alatt nem volt hasonló, most meg hogy felnőttem el-tudom-dönteni... Hol az a rohadt hangosbemondód?!, add csak ide, baz', majd én is beleüvöltök a füledbe!!
Végül is mi a bajod, kérdezi, de a hangost -akárhogy csimpaszkodom rajta- azért nem engedi el. Ennyire nem jó fej.
Azt nem neked mondom el, mondom neki. Mert mondani azért kell (csak a blog kedvéért) valamit. Csak hogy tudja mennyire utálom a... a... vereséget. Ez végeredményben az.
A hangosa megszerzéséről letettem, csak a munkahelyi vereségre koncentrálok. Azért mentem oda, pont oda dolgozni HZ barátom invitálására kb. másfél éve, hogy erősödjek, de csak egy bohócot csináltak belőlem. Meglátták bennem a gyengét és egyből rámugrottak, ki kapásból, ki először egy kicsit körbejárt, és amikor biztosra ment, utána. Volt aki elszámította magát, így előfordult, hogy verekedtem is. A nagyja darabja (nem termetre, ez valami más, leírhatatlan negatívuma az embernek) azonban jól mért fel. Velem lehet szórakozni, engem elő lehet venni (mint az ágy alól, a szekrény mögül...), ha unalmas errefelé a 9 munkaóra. Bohócot...
Na, most beleadtam apait, anyait és megszereztem a hangosbeszélőt... Kiabálás indul! "Igen, de azért valami más egyből elkezdődik, nem?!" Khmm... Hát hogyne...

ayanyami 0D-s hangja II

2008-10-11T21:06:00.015+02:00

2008. október 11. 21:35:17
Egy hangos tüsszentéssel kezdődött. Ketten azt mondták, egészségedre, a többiek messzebb voltak, nem hallották. Nem is mondtak semmit.
A szél messzire vitte a hangot, de közben úgy szétszórta. Mindegyik kiszabadult bacilus vitt magával egy hangfoszlányt, némelyikük talán bele is akart harapni a maga darabjába, hátha ehető, aztán rájött, a levegőbe jutva el kellet volna pusztulnia, és úgy is tett, vagy csak én képzelem. Olyat úgyis lehet.

Ócska munkám végzése közben (Amely hétfő-csütörtök időtartamú és idegtépően értelmetlennek érzem az egészet.), koszos és egyre csemperagasztósabb kézzel lógtam az álláson (fizikai értelemben álltam, mentálisan ott se' voltam), és szerintem semmi más nem jutott az eszembe közben, csak annyi, hogy "nem minden vizor, revizor", aminek nem sok értelme van, viszont remekül illett a hangulatomhoz.
Csütörtökön pedig ugye eltüsszentettem magam...

Pénteken délután elcsíptem Ricket a neten. Később telefonált, kérdezte, mit csinálok épp. Általában semmit - válaszoltam, vagyis azt mondtam, netezek, csak kedvem nem sok van hozzá, 'szal mehetünk valamerre.
Nosztalgiakörutat tettünk -ahogy régen Tomó kocsijával is erre kavarogtunk céltalanul-, egészen a budaörsi Teszkóig, bementünk, sört vettünk (én spec később túró rudival kevertem, nagyon ütős anyag:), Rick meg lekapott valami teát a polcról.

Emberek! Elkérték a személyim amikor fizetni akartam!!! A pénztáros néninek -jól megtermett guardian angel-, nem lehetett megmagyarázni, hogy 32 vagyok, nem 12, ő csak látni akart kettőnktől legalább egy személyit. Hát én nem járok személyivel, szóval Rick mutatta (mellesleg neki elhitte, hogy nagykorú), a sör meg az enyém lett.
Volt még Kiscsillag letöltés torrentről, Rick odaengedte Mac-et a gép elé, és ő nem durván, csak 1,5 megával húzta le a nagy semmiből. Munkahelyi szerver, kérem, na úgy könnyű, ha ért hozzá az ember:)

Szombat reggel két tésztaszűrő csapódott a fejemhez ismétlődő egymásutánban. A szemem szikrázott, a fülem sípolt. Egy egész napos piszok szar fejfájással ért véget.

ナニオシーマスクヤ X/fanfiction részlet

2008-10-01T18:35:00.025+02:00

2008. október 01. 18:35:49
Kedves mindenki, ez egy újabb részlet a ficből, és szerintem én leszek a legboldogabb, ha decemberre kész lesz a teljes, úgyhogy (csak) ezt kérjétek tőlem Karira:) 2001-ben írtam egy hosszabb párbeszédet, ami a történetet zárta volna, de akkor több akció nem jutott eszembe, így jegeltem a sztoryt - és jól elrejtettem azt a néhány A/4-es lapot, amelynek egyik oldalán (a másikon japánlecó volt, ez biztos) ott vigyorgott az egész -, de úgy, hogy mára én sem találom a nagy laptömegben, így kénytelen vagyok hinni a tényeknek, a dolog gerince elveszett. Most megy a pótlása...

"Seichiro lezárta képzelgésének azon szakaszát, amelyben rókák és borzok forogtak egymáson vadul, hol körmüket, fogukat vájták egymásba, hol ugyanez nem volt más csak simogatás, és a felfordulásban (groteszk szex volt ez, nem más), a szőrük színe hol vöröses volt, utána meg szürkéssé fakult mindannyiuké.
A tavasz lassan jött el. Még fagyos szelek fújtak az utcasarkokon, de a jóidő eljövetele csak napok kérdése volt. A fű rég kizöldült, a jég rég elolvadt, és Seichiro csak állt kint a házuk előtt, és míg radírozott agyában, a felesége az emeleten kinyitotta, majd becsukta az ablakot a feje felett, majd letrappolt onnan egészen a háta mögé.

Amikor Leona (bocs, aki tudja hogy hívják Seichiro feleségét, árulja el nekem, köszi) először jelezte, hogy szüksége volna egy vadiúj virágládára a kertben, amiben minden az utóbbi időben szobai körülmények közt nevelgetett növénye szépen elférne, a férje a vállát vonogatta mintha csak repülni készülne és egy hirtelen nagy szökkenéssel - ami a felesége szemében felért egy repüléssel -, a házban termett. Gyorsan becsukta az ajtót, felszaladt az emeletre, elhúzta a gyerekek egyik kertre néző ablakát és leszólt, a lent ugyanabban a pózban álló, még mindig türelmesen várakozó feleségének, hogy: "Te folyton csak ugyanezt mondod."
Leona türelmesen, s mintegy szórakozottan vette tudomásul, hogy a férje ezúttal visszafelesel neki. Természetesen ezt csak a gyerekek szobájából és zárt ajtók mögül merte megtenni. Leona sírva fakadt (mert a türelemnek is van határa), és Seichiro után ő is beszaladt a házba. Először a szobaajtót kezdte el verni az emeleten, hogy azonnal engedje be, majd a férje mellét, amiért beengedte. Apró öklöcskéit még azután sem vette le a férjéről miután megnyugodott. Így álltak mozdulatlanul, míg férje engedélyt nem kért, hogy becsukhassa az ablakot, amit ő maga nyitott ki; álltak az ablak előtt a szélben és közben kintről apró puha valamiket szórt be a szél. Seichironak mindez kényelmetlen volt, mert állás közben zavarta, hogy ez az állapot az ablakkal változatlan, és így tettével könnyen előidézője lehet felesége megfázásának.

Leona férje viszonylagos védelmet élvezett a gyerekek szobájában, egy korábbi, hallgatólagos megállapodás értelmében, amire Leona már nem emlékezett, de a férje igen, és ezt a helyzeti előnyét mindig ki is használta. Például többször előfordult, hogy kedve szerint formálgatta az állítólagos megállapodás részleteit, mindig kicsit bővítette a maga javára, és amikor az asszony azzal vádolta meg, hogy igen, mostmár emlékszik, tisztán emlékszik mindenre, és a megállapodásban szó sem volt erről vagy arról a részletről, és a férje igazából becsapja, amikor ilyen nagy szemekkel és beleéléssel hazudozik neki. Különben teljesen felesleges hűhó, mert az egész megállapodás úgyis csak őt védi (tudomása szerint a nagyapja hajszálra ugyanezt csinálta a nagyanyjával), és végülis adja fel, mert szényen amit vele művel. Leona szomorú volt, amiért a férje kezében ilyen erős fegyver van és nem átallja néha napján használni is.
-Ugye szép a kertünk? - kérdezte amikor felnézett rá, de ebben a percben (meg száz másikban egy-egy nagyon rövid időtartamban) Seichironak nem a kert volt szép. Ahogy elhangzott a kérdés, egyből megjelent előtte a kert és azt össze sem lehetett hasonlítani ennek a lénynek a szépségével - bármikor szó volt erről, és a két szép egymás mellé került összehasonlításra, kivétel nélkül a felesége javára dőlt a mérleg nyelve.
- Igen.
- Ha szép, akkor rendesen gondozom, nem igaz? Ha pedig rendesen gondozom, miért nem adsz hozzá segítséget? Leona magasra emelte a fejét hogy a férjére nézhessen. Még az ilyen segítség is megteszi. - mondta oktatólag és csapott egyet az öklével..." még valami van Leona nagyapjával is, de a lap többi része olvashatatlan, én meg nem emlékszem:)

Elöre pajtások!

2008-09-19T14:32:00.020+02:00

2008. szeptember 19. 14:32:11
No, most aztán télleg semmi időm nincs, ugyanis elég jól elszórakoztam a délelőttben, ígyaztán.
Csak röviden, minden szerkesztés nélkül egy pár sort karmolok ide.

A TARTALOMBÓL

--Végérvényesen és örökre felpakoltam magam az iwiw-re (remélem nem bánom meg), így aztán bárki megnézheti ahogy sötétbe burkolózva grimaszolok a Margitszigeten (Van olyan is, amin jól látszom, de az annyira nem jó kép:).

--Megvan a jelentkezési füzetecske a decemberi japó vizsgához (végcél: a Károli, még ki tudja mi módon).

--És Kim Bogook sonsaengnim nem található az ELTE-n (majd kinyomozzuk miért).

Nincs okom panaszra:) Először is, tegnap a munkahelyemen nem volt semmi, ami már önmagában is jó jel egy elkövetkező hétvégéhez. Csütörtökön (ez volt tegnap) meg kellene kapnom a fizum, vagy legalább valamennyit belőle, de ez - estére kiderült -, nem fog összejönni. Ha hamarabb kérdezek rá, előbb derül ki, de szerintem elég jól ismerem a körülményeket ahhoz, hogy csak akkor kérdezzek pénzügyekről, ha teljesen higgadtan fogadom a választ. Hogy nem csak hogy nem körülöttem forog a világ, de a főnököm is feledékeny ember. 5500 forint lesz mindennel együtt a japán nyelvi vizsga, és.... basszus belefutottam a következő fejezetbe:)

No, igen annyi lesz. Tavaly előtt is ennyit kellett fizetni érte, ami jó dolog. Még szerencse, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. Szóval, így elmondhatom, hogy voltam délelőtt a Károliban, föl a harmadikra, be a titkárságra, kopogás és fizetés-távozás. A néni, aki ott volt figyelmeztetett, hogy a leadási határidő jövő hét péntek. Azt mondtam, az jó, mert szerintem csak akkor fogok ráérni (milyen izgi, még megvan a munkám, de erről majd máskor írok:), mire ő, azt azért nem ajánlja, mert mindenki akkor akarja majd leadni. Én pedig úgy döntöttem, akkor inkább leadom hétfőn, mert a sorbanállás nem az erősségem.

Közvetlen utána bementem az Alexandrába egy bizonyos nyelvkönyv miatt, és... volt belőle! De inkább a szépirodalmi rész érdekelt, végig is böngésztem a polcokat. Semmilyen céllal szemeztem a borítókkal, a vége mégis valami új lett. Találtam mégegy olvasható írót. Louis-Ferdinand Céline. Még nem tudom mi lesz, de a stílusa megfogott.

A Károli és az Alexandra között ott az ELTE félúton. Bekanyarodtam az utcáról. Ahogy sokszor tettem 2004-ben, vagy akörül (Feledékeny!) és most is pont ugyanolyan volt minden. A hely, a fíling és nem akartam kimenni innen többé (csak egy diplomával a hónom alatt... lehetőleg a sajátoméval:). A koreait ma máshogy tartják, mint akkor. A terem előtt az ajtón a következőre lettem figyelmes:

"Értesítés!
A koreai nyelvórákat az új tanévtől kezdve külsősök csak hivatalos áthallgatási engedély birtokában látogathatják." És titulus, aki megírta, kinyomtatta.

Milyen hivatalos:) Az áthallgatás helyett nekem kapásból a kihallgatás jutott eszembe: No, magának mi a terve a koreaival? Beszéljen! Elutazgatnánk oda, mi? Iiigeeen? Na, majd adok én neked szexi koreai lányokat, nesze... és a szöveg még további asszociációkkal szolgál:)
Gonosz vagyok. Szerettem volna legalább annyit megtudni, hogy Kim sonsaengnim mely napokon tartja az órákat, csak hogy tudjam, mint régen nosztalgiából, mert időőőőm aaaz, nem lenne mostanság bejárni, de. Mivel tudom, hogy az új tanévtől kezdve nehezebb bejutni, nem csodálkoznék, ha csakazértis. Megpróbálnám.

Korábban sosem tettem volna ilyet, de ma van és a korábban elmúlt. Így feladva minden eszmét Rick barátomtól kértem meghívót az iwiw-re. Még megfogalmazni is fejfájás, de azért lehetséges mindez az elgyengülés, mert a barátaim (egészben ugyan, de) szanaszét vannak a városban, a világban, kinek-kinek épp milyen a kedve:), és újra egy helyen szeretném őket látni. No, de a rendszernek asszem pont épp ez a célja. Hát ott vagyok akkor... おしまい。

Sötétül a kék ég alatt

2008-09-15T16:44:00.002+02:00

2008. szeptember 15. 16:44:09
Ledobta a Nap az ékszíjat. A Földön ettől olyan sötét lett, mint télen szokott lenni, ha a felhők összetorlódnak és zavaros szürke színű tömegük az égen is marad. Úgy történik ez ilyenkor, hogy ahogy jöttek, úgy maradnak is, senki sem szól bele, senki sem kéri számon tőlük jelenlétük okát. Minek is tenné bárki. Ezen a napon korábban, hajnal felé egyetlen felhőt sem lehetett látni az égen, azonban már ekkor szokatlanul sokáig maradt sötét.
Spec. én megszoktam a korán kelést és nyári virradásokon edződött szemem, meg mindenem eléggé barátságtalanul állt hozzá a változáshoz. Kellene ide egy erős spotlámpa. Azt ráirányíthatná az űrből valaki a házra, ahol lakom, majd végigvilágíthatná előttem az utat a munkahelyemig. Aztán eleredt az eső.

Hazamentem. Utána el. Most meg írok valamit.

Jaajjj, de nem a FANFICEMET!!:(

Erödemonstráció a képernyöre

2008-09-13T12:53:00.023+02:00

2008. szeptember 13. 12:53:16
Aznap éjfélkor elmentem fodrászhoz. Pechemre a fodrász is ott volt. Úgy megnyírt, mint egy birkát. Levágott oldalt a hosszából és elölről is nekiállt a ritkító ollóval, pedig csak azt kértem nyírja fel hátul, mert ott már nagyon "focistás" a fazonja. A focistást sem értette, csak miután szépen elmagyaráztam neki, így azt gondolom, nem értett ahhoz, amit csinált. Mikor végre elszabadultam (egyszer lebuzizott) és elhagytam az üzletet, nagyon boldog voltam, úgy megörültem. Felugrottam.

Az utcán egy parkoló autó ablaküvegében megvizsgáltam magam és két dolog körvonalazódott meg akkor:
1, Felnőttnek sem lettem szebb.
2, Ültem a székben és amikor azt mondta, kedvem lett volna behúzni egyet a fodrásznak, aztán itt az utcán azt látom tükröződni, hogy a kép (kissé ugyan torz), tényleg az. Az én hajam. az én énem. Szépen összejöttünk egy autó torzító üvegében.

A zuhany alatt nem gondoltam semmire. Hagytam (sőt akartam) lejönni a hajakat a nyakamról, vállamról. A rosszul felszerelt, ócska zuhanyrózsa össze-vissza szórta a vízsugarat, mindeközben a víz sem volt elég meleg, hát hagytam magam egyre kellemetlenebbül érezni és a hidegülő vizet tovább engedtem csapkodni a fejemen. A félhomályban a zuhanyrózsa ferdén van felcsavarozva a vízcsőre. Ha felkapcsolom a villanyt, akkor is. Nem baj, beleillik a tájba. Minden. Ahogy beborul odakint, grimaszolok a hideg víz alatt.

A világ legmagányosabb embere egyszer csak gondol egyet, és elkezd feltűnősködni. (folyt. köv. nincs elég időm:) Teszi ez nagyon bátortalanul, ide lép, oda lép, de nem képes eltalálni a ritmust. A magyart. No, majd jól odalépnek erre a hűsünknek, az meg nyel egyet hamar.., és odavág, ha túl hamar.
Azt kérdeztem Jéghercegtől (ő akkor kerül elő, ha én tök tanácstalanul érzem magam), ha már így belekezdett ne fogja vissza magát. Nekem elmondhatja, ha van valami bánata, vagy csak dumcsizni akar. Tudja jól... Nos, asszem nem.
Csak ülünk egymással szemben valahol, semmi sör vagy bármi ital, az nem járja egy ilyen helyzetben. Én vagyok.., meg ő és kettőnk közül az egyik igazából nincs is itt. Én azért kérdezem, és ő válaszol: "Semmi extra:) Általánosban a 7.-et a Törökvészi suliban kezdtem, ami szintén a II. kerületben van, csak a "domb tetején". Közben minden maradt a régi, vagyis ugyanúgy intézetben voltam, meg minden. Szerencsére a külső iskolába járás itt - ebben az intiben - is maradt, ami nagyban megkönnyítette a dolgom. Pl. ahogy addig fejlődtem gyerekként, mehetett tovább. Nem lettem felnőttesebb, de felelősségteljesen gondolkodni közben azért elkezdtem.
8-dik után a lehetőségeim beszűkültek egy kicsit. Egyáltalán nem voltam képben, hogy akkor most hova kellene mennem tanulni és egész 8-dik első félévében csak gondolkodtam rajta, végül ezt a nevelők úgy értelmezték, hogy tök hülye vagyok hozzá, és helyettem akartak dönteni. Ebbe persze nem mentem bele és inkább beiratkoztam a Pesti Barnabásba, egy élelmiszer ipari suliba, péknek. Nem volt kedvem hozzá... Péknek lenni nem valami.. khhmm.. vicces. Ahogy 18 lettem, kiiratkoztam a suliból, majd dolgozni kezdtem, ezzel a semmilyen végzettséggel.

Közben anyám meghalt egy krimóban, de akkor már javában hajléktalan volt, szal nem magával, mint inkább velem szúrt ki, azt gondolom. Valami lakás maffiás dologba nyúlt, vagyis azok vetettek szemet anyám könnyen megszerezhető kéglijére és nem telt el sok idő, anyám az utcán találta magát. Az volt a tulajdona, ami rajta volt.
Mondjuk én nem találkoztam vele, ugyanis ezen a téren is minden maradt a régi, tehát amennyire ő foglalkozott velem, engem is pont annyira érdekelt a sorsa. A lakásról - vagyis arról, hogy nincs többé - is úgy szereztem tudomást, hogy a család gondozó - akinek az lett volna a feladata, hogy engem képviseljen jogi ügyekben, míg nem vagyok 18 -, ebéd után a vállamra tette a kezét, és azt mondta: "Attila légy erős, mostantól nincs majd hol laknod."

Intézet után egy utógondozóba mentem lakni. Ez majdnem olyan, mint ha inti lenne, csak valamivel nagyobb a mozgásszabadság. A rendszernek elvileg az lenne a feladata, hogy megértesse a növendékkel, ez már majdnem a 4 betűs élet, és ha valamire akarja vinni, legjobb ha külső helyzetekből merít.
2 év után másik utógondozóba mentem lakni, mert innen egy verekedés miatt elküldtek. Érted, a világ legbékésebb, legmagánakvalóbb embere verekedésbe keveredik. Mondanom sem kell, csak magamat védtem egy agresszor ellen és ez lett belőle. Végül is nem lett nagy baj, viszonylag hamar elfelejtettem az igazságtalanságot (ez sem jellemző rám, de mit tehetnék...), majd rájöttem, hogy tanulni azért kéne, valahol, mondjuk gimiben, mert ekkor még szintén nem tudtam mi akarok (szeretnék) lenni. Megjegyzem, ma sem tudom, de mindegy:)))

Szal' ott tartottam, hogy egy esti gimibe (Szabó Ervin) kezdtem járni péntekenként délután és szombat reggelenként. Ezzel egy időben rájöttem, hogy japánul akarok tanulni és így a délutánjaimból a keddem meg a csütörtököm bánta , ha lúd legyen állati dagadt alapon:)
Marad mellette idő a munkára? Nem nagyon. Nem is mindig jött össze a tanulás mellett. Voltam ekkor jó párszor nagyon éhes, és átjártam a nagymamámhoz enni és nyugiban tanulni. Igazából nem segített ő, mert az egészből nem tudott semmit, sem a sulit, sem azt, hogy majd éhen halok. Csak csodálkozott mikor elfogyott majd' minden a hűtőjéből. Azzal fizettem, hogy mikor magatehetetlenné vált, sokszor vigyáztam rá, amikor a nagynéném nem ért rá. Aztán ő is meghalt. Mármint a nagymamám. Egyedül maradtam.

Sokat tanultam japánul, a gimit is befejeztem, de aztán semmi nem lett. Rájöttem (Meg volt közben egy átalakítás az oktatásban, na az is jól betett nekem!), hogy egyáltalán nem fogok tudni nappalin japánt-történelmet tanulni, és ettől elment a kedvem mindentől. Japán középből tavaly előtt hasaltam el (Ekkor ment életemben az egyik legrosszabbul, mégis ahogy lehetett tartottam magam és a barátaim közül senki nem vett észre semmit, hála égnek!), szal' ment minden, mint a karikacsapás..., csak lefelé:("

" Én ezt nem akartam, hogy elmondd..."

"...Nem iszom, nem drogozom, sosem próbáltam, sőt cigizni sem szoktam (3 próba volt össz, de nem jött be a dolog), és kávét sem iszom, ebből a szempontból nincs gond..., ja, szerencsejáték is null.., mégis ebben a helyzetben egyszerűen leragadtam.
Nincsenek rokonaim. A nagynénémmel nem szívesen találkozom, (rendes, de én nem felejtek; ott hagyott megrohadni egy intézetben, míg ők viszonylag jól éltek). Ezt képtelen vagyok elfelejteni neki, még akkor is, ha tudom, neki nem volt kötelező kivenni és nevelni engem. Egy gyerek akkor sem érdemel ilyen gyerekkort!!
Gimi alatt bejártam az ELTE-re koreait hallgatni, és mondhatom imádtam! A volt tanárom (koreai) a világ legjobb feje, ebben a hitemben engem soha semmi/senki (még maga a tanárom sem fog megingatni, ami némiképp vicces, de élni így is lehet tovább:) Viszont minden jónak vége szakad egyszer (de nem egy jóképű közhellyel:) , szóval az lett, hogy lemaradtam a fejlődésben és nem jártam be többet, most a leckéket (két év anyagát tanulmányozom, de így nagyon nehéz, mert ebben a nyelvben is majd' úgy van, mint az angolban (máshogy írod, mint ahogy ejted), de hatványozottan kell érteni, szal' ezt az angol nehézségi dolgot szorozd be hárommal.., na jó, néggyel, és megkapod a koreai nehézségi szintjét. Nem gáz a dolog (mármint a koreaival), december első vasárnapján megyek japánból vizsgázni (újra).

Most kb. ennyi van. Ez az elmúlt 17? év eseménye dióhélyban (még szerencse, nem?), de a többi, nos, az már csak legenda..."

"Én ezt... nem akartam "hallani"...

ナニオシーマスクヤ X/fanfiction részlet

2008-09-05T11:39:00.013+02:00

2008. szeptember 05. 11:39:27
" - Ha már nem lesz szex, legalább hadd nézzelek meg meztelenül - mondta kissé duzzogva az ágy legszélére húzódó Yuzurihának, aki erre egy rövid időre gondolkodóba esett. A szobában egy fuvallat megemelte a lány fenekét a kanapéról. Nem volt véletlen. Most tutira lelép és az egész ördögi tervemnek lőttek - gondolta végig Nataku. De tévedett. Ebben a lány benne volt.
A lány teste szorosan simult a levegőhöz. Ami körülbelül azt jelentette, hogy Yuzurihának, Nataku szerint sokkal vékonyabbnak és törékenyebbnek kellett volna lennie. Így látta álmában néhányszor, aztán gonoszka terve formálása közben; amikor folytogatta a lány gyengécske ujjakkal nyúlt a keze után és nem tudott mit kezdeni vele. Szinte megemelte őt a földről. A fekete háttér előtt, amely teljesen körbefonta őket az erős szorítás végül célt ért.
Zavaró körülményként volt jelen, hogy ez a lány, nem az a lány volt, akit Nataku álmában Yuzurihának teremtett meg, ez a lány itt - lánymércével mérve-, majdnem izmos volt. A bőre olyan feszes volt, hogy majd' szétdurrant. Csupa finom, apró izom mozgatta minden porcikáját lábfejétől a csuklójáig. A tapintó idegvégződései kecses ujjakat értek el; élmény volt nézi ahogy a poharáért nyúl, aztán leteszi. Sem a kezén, sem a lábán nem festette a körmöket.
Mikor Yuzuriha megfogta a polója alját, és elkezdte megemelni, pattanásig feszült teste nem árult el semmilyen izgalmat. Teste mozgatórugói, ez a megannyi nyugodt izomszál olyanná varázsolta alakját, mintha szakavatott mesterek keze nyomán született legtökéletesebb öntőformábó lépett volna elő. És ezekkel a hajlékony izmokkal mozgatott karjával a világ legtermészetesebb módján bújt ki a polójából. Mire a melltartó és a szoknya is lekerült a földre, Natakunak komolyan el kellett gondolkodnia ördögről, Istenről, akárkiről.

Yuzuriha szégyenlős volt, még így majd' húsz éves korára is. Ha nem így lett volna, már rég Nataku-kal hempereg a paplan alatt egymásba csavarodva, és nem az ágy szélén gubbaszt elveszve. Az este alatt többször is visszautasította az ajánlatokat - legyenek azok a fiú részéről bármilyen ártatlanok -, és ez hamarosan rányomta a bélyegét mindkettejük hangulatára. Csönd ugyan nem lett a szobában, de a korábban oly bátor téma határozottan kezdett más, szánalmasabb irányt venni. A nevetések is halkultak. Yuzurihának tetszett a fiú és csak az alkalomra várt, amivel innen, az ágy széléről, megmentheti a helyzetet. Szexelni szégyenlős volt vele, de meztelennek lenni előtte ebben a helyzetben nem lehetett számára akadály. Most, hogy Inuki a testében volt, és minden izmát, meg az erejének egy részét átadta neki, nem csak a melle, tőle függetlenül, az önbizalma is megnőtt.
Csodálatosan feszes hasat kapott az állattól. Apró anyajegyek voltak a köldöke körül. Alig néhány, jellegzetes elrendezésben. Amikor állt, nem tűnt fel senkinek, de amint fekvő helyzetbe került, Nataku látta mint emelkedik-süllyed a lány hasa, lesz nagyon lapos és feszes, majd kicsi, domború, kerek és rajta az anyajegyek mozgása teljesen különállónak tetszett. Nehezen tudta levenni róla a szemét. Van úgy, hogy a női testben egyszerre nem fog meg az egész, hanem annak csak egy részlete ragadja meg a szemet, elkerülendő (és ezt tudni kell), a teljesség fölött való átsiklást. A részletek a fontosak - így okoskodott - , abból lesz egész s fordítva talán nem is működik, olyan, aki meg tudja oldani fordított folyamatban, ember, nincs is. Ekkor Nataku (bátran kijelenthetjük), egy nagyon hosszú pillanatig elveszett ebben az egyik feltárt részletben. Elő sem került többé."

KNSZ - Izé

2008-08-03T17:19:00.013+02:00

2008. augusztus 03. 17:19:41
Még most is itt csengnek a boltos szavai a fülemben. Fél kézzel port töröl, fél szemmel számolgatja a mozdulata nyomán szanaszét szálló apró porszemeket, a másik szemével engem mustrál, a szabad kezét (mozog a kar, a csukló és a mutatóújj is) meg fenyegetésre használja. "Találd ki végre magad. Rakd össze a dolgokat hogy szét tudd választani, vagy bánom is én. A KNSZ egy védjegy, olyan márka ez, mely megengedi, hogy szabadon használhass oda csak nagyon ritkán illő kifejezéseket akár egy mondaton belül is. Mozgat és megfigyel, használd hát becsülettel. Ja, és menj ki a napra. Sétálj, utazz BKV-n, láss embereket. Ne éjszaka közlekedj!" Még most is itt cseng... még most is cseng a fülem tőle. Milyen rég is volt legutoljára. Közel hajolt és belekiabált a fülembe. "Írj valamit, találj ki valamit, mert tönkre megyek. (Ha valaki esetleg értené, nem megbolondulok, csak tönkre megyek, de tényleg. Nyanyami) Akarok predátorkodni a boltom előtt, rávenni embereket Nintendo DS-ezésre. Elveszíteni szeretném a fogadást, másokat látni betérni ide. Tudod te hányan jönnek be? Csak egy fő! És az is te vagy."

Engem miért számol bele, én nem veszek semmit.

"Mivel itt semmi sem eladó nehéz is lenne. Ő inkább olyan alternatív te. De ezt neked jobban kell tudnod nálam..."

Szóval mégsem én vagyok. Tud rólam?

"Tud is meg nem is. Mivel te írod a történetet, te tudsz róla, akiről írod, az nem tud semmit."

Találkozhatok vele?

"Minek?!"

Jó, de legalább azt szeretném tudni, hol él.

"Minek?!"

Gondolom külön kasszán vagyunk:) Szeretnék kölcsön kérni tőle.

Még mindig itt cseng a fülem ahogy belépek. Én nem a boltos vagyok és a vendég sem. Az író vagyok, most először. A rejtőzködő. Enyém a Cobra bárónő ('84-es G.I. Joe) és még számos más itt. Ugyanúgy itt vannak, ahogy mindig; a boltost látom ahogy port töröl (előbb-utóbb tüdőembóliát kap ez a szegény:), számol és... itt van. Azt mondja. "Akkor mégiscsak újraéled a KNSZ?" És ide lép, oda lép. Nem topog, járkál. Apró mozdulatokat tesz irányokba. Talán csak nem a port kerülgeti? De igen. Hullámzik a teste, kígyózik. És azt mondja. "Nekem elmondhatod, ha valami zavar." Erre egy papírlapot nyújtok át neki.

A lakótársam hagyta az asztalomon még a múlt héten valamikor. Azt írja lelép, ami még önmagában egy ünnep, de az gáz, hogy levelet hagyott hátra. Miii? Fel akarja olvasni?! Hé hé, ne vegyen olyan mély levegőt!

"Csáó Attila
Én a mai nap kiköltöztem ebből a kuplerájból.
Kössz a normális társaságodat.
További sok sikert az életben és a mihamarabbi kiköltözést innen.
az ujságot itt hagyom neked TV. alátétnek. fogad meg a tanácsom nem bánod meg.
Üdv T
Ui.: Bocs, hogy a füzetedbe irtam
és a Krisztiánon (hajdsd) verd le a pénzt.
Ja és egy jó tanács igy utólag.
Próbálj meg változtatni a viselkedéseden
és a külsődön ha csajokat akarsz felszedni
és nem akarod, hogy megverjenek, mert néha
nagyon idegesítő tudsz lenni. És igen benned van
ahiba a külsőd és a viselkedésed. A csajozás miatt!! Haha! Mit nem lehet ezen érteni? De ki ez a barom?"

Nem is tudom, nem ismerem az embereket. De nem tépi össze, kérem.

"Dehogynem! No, akkor még találkozunk. Úgy érzem nem is olyan sokára:)" Port töröl, számol, én pedig kimegyek. A napra. Biztosan 100 °C fok van idekint.

Nanio símaszkja X/fanfiction by Ayanami

2008-07-26T13:49:00.009+02:00

2008. július 26. 13:49:00
"Mi ez itt? Hullik a toll, hullik az égből a toll?!" Azt hittem ez többé nem fordulhat elő.
Míg Japánban voltam, a másoknak fontos nekem mégis kellemetlen dolgok fura mód estek egybe a cseresznyevirágzás idejével a városban, és mindenfelől hullot rám, ahogy fújta a szél felém a szirmokat. Elegem lett. Tokiko néném házába, vidékre is egyfajta menekülés vitt. Volt köze a virágszirmokhoz, nem volna értelme tagadni. Az utazás, amit "menekülés" hajt és a Sakura látványa, a belőlük gerjedő utálat, mint üzemenyag. Erre mondta Tokiko néni (Kamui anyjának húga), hogy minden bizonnyal ez a világ hézagja, amin keresztül be lehet pillantani annak a Valakinek az alsógatyája mögé.
Szívás, gondolom ez alatt ezt értette, ha valakiből ennyi ki tud váltani ilyen szélsőséges érzelmeket, de sosem fejtette ki bővebben igazából mire gondolt, és talán kedve sem lett volna hozzá, hogy belefogjon. Ha valaki kérdezi talán a "tehetsége" sem segítette volna a válaszadásban. Tudom jól így lenne - gondolta és nézegette unokaöccsét, ha már beszélni nem tudott vele.
- Azért, mert rózsaszín?
- Nem azért.
És többet nem tudott kihúzni belőle. Csak ültek a verandán vagy feküdtek ugyanitt késő délutánonként, és míg a Nap egy naplementében észrevétlenül ment le a hátuk mögött, snapszeroztak és egyik kézzel a kártyát, másik kézzel a snapszot forgatták. Ha Kamui nála járt, Tokiko néni még erre is rá tudta venni."

Müfater, megyek utánad

2008-06-07T22:28:00.039+02:00

2008. június 07. 17:43:20
"Szeretném ha tudnátok, hogy írni csak úgy tudok, ha kapok levegőt."

Az történt, amit vártam... Ami benne ólálkodik a levegőben, együtt szívom be a porral azt az édes éltető oxigént. Édes, de nem az ízétől, mert olyan, hogy "levegő íze" nincs, ezt Földiként jól tudom, az az édes benne (Úrég, emberre használatos jelzővel látok el egy rakás atomot!), ahogy leplez, bújtat és meggyilkol. Közvetett módon, persze.
Azt a "légköri furcsaságot" eszeli ki az ember, amiben amúgy is él, de az az építkezésen és kerítésen túl van, felhígulva van jelen, szóval az ember odakint lélegezve csak szolídan "ég, ahogy szokott", itt meg (Olyan kár, hogy a kerítések igazából nem a határ.) dúsan, lüktetve van jelen és öli. Ez a sok por. Szinte él. Nevet adok neki, jól megutálom utána. Míg dolgozom él, aztán nem sokáig, amikor abbahagyom.

Egy kicsit visszalépek az időben. Reggel van. 7 óra. Nincs tájleírás, Budán vagyunk, mindenki tudja hogy néz ki Buda. A brigád kocsival érkezik, én kések egy kicsit, villamossal jöttem. Kiszállnak, leszállok, gyalogolunk. Ahová tartunk az pont úgy néz ki, mint én: zöld fák közt egy építkezés. Beállványozott ház a zöldben, tégláig levert vakolat.
3. nap. Már harmadszorra látom reggel ezt a házat, harmadszorra vagyok "vakolatlevert téglaház, járókerettel a nyakamig" (a tető ugyebár nincs beállványozva máshol sem). Nem érdekel biztosan és nem fogalmazok meg akkor eféle hasonlatokat, mikor csatlakozom a többiekhez, csak később jövök rá, hogy lehet így is. Nézhetek ki így is. Lehetek téglaház járókerettel, bottal meg/vagy egymillió mással még, a cerkámat is megtámaszthatja valami képzeletben létrejött crash a házzal!!, lehetek jelen egyszerre két helyen, mehetek saját magam felé (dolgozni!), élhetek egyre közelebb a körémépített élettelen én és a valós én - ordít a reggelből lett mondat végére a kerdőjel, de nekem épp az elmém és csak játszom. Játszom, mert játszani tudok. Ez élenkít, úgy hat rám, mint a koffein (a koffein biztosan jól hatna rám), és így reggel 7 órakor, elkésve, az élenkítő hatás bekövetkeztének biztos tudatával lehetek ház, ha akarok. Az a ház, amelyik nem szorul mankóra.

Tovább ugrok hátra az időben. Unalomig lerágott szülő-nem szülő kapcsolat záróepizódját látom harmadmagammal. Már megtörtént minden, amit csak ki lehet itt találni, valamikor előtte sokkal már itt volt a nagymama (nekem az, anyámnak az anyja) "rendet rakni" , nagymamásan fenyegetőzni, még előtte szegénynek (meg nekem) be kellett kukucskálni az ablakon, mert hiába jöttünk el, az ajtó zárva volt és az ajtó mögött lévők közül (fityisz) senkinek esze ágában sem volt őt beereszteni. Nem mintha féltek volna, bár bizonyára "félhettek, ha úgy vesszük"...vagyis, ez érdekes lesz:) Ha valakit kínoznak, az látszik annak az arcán, ugye? A kínzás rádköszön a kíntól grimaszba torzult arcon. De van még egy esemény, ami közben az arc, ha csak azt nézzük és semmi mást, pont úgy néz ki, mintha kínlódna, na ők ekkor pontosan azt csinálták, nekem meg kint azt kiabállta a nagymamám, hogy takard el a szemed!, de hát mit csinálnak mégis? Aztán addig kopogott, míg ki nem nézett valaki az ablakon, és az a kócosnak tűnő ablakban lógó nőnemű valaki hangosan összecsapta a kezét és azt mondta bele a gangos ház levegőjébe, hogy: "Csaba, te vagy az?!" Erre én: "Nem talált, ő az unokatesóm lenne, második próbálkozás nincs." (Sóhaj. Hát igen, ő az anyám.) A nagymama ekkorra már full mérges volt az emberre.
Ez három egymás után következő esemény története. És ez a harmadik már nem volt vicces egy kicsit sem. A szereplők majdnem ugyanazok, a felállás nem. Itt van anyám, itt van az ő embere, akivel együtt "járt a kínban" egy (talán) másik életben, a nagymamám helyett HZ a jóbarát van itt és én. Az ember haldoklik, nem most hal meg és nem itt, máshol és máskor, de megteszi. Akárhány éve segédmunkás egymás után következő építkezéseken, veri a vakolatot, vágja a téglát, szívja teli tüdőből. Falfehér, ahogy fekszik az ágyban, meglátogatni jöttünk őt, aszott és lehetelvékony, ahogy ma magam előtt látom és HZ is ugyanazt látja, akár nem is kellett volna hogy elteljen 15 év. Ma volt, jah, igen, ma...
Ha a kép vált, minden visszakerül a kezdeti reggel 7 órába. Ha átöltözöm miután beérek, eszem valamit reggelire, ha szembejön utána (és jön) a főnököm, azt mondja: "Délelőtt a Krisztiánnal elmegyek egy másik munkára, ketten lesztek itt és neked, míg vissza nem jövünk tudod mit kellene addig megcsinálni..?"

Neked most dolgod van. Szánalmas leszel a magad szemében (meg egy kicsit büszke), és amíg a feladatot csinálod körbe fogsz nézni, vizslatod majd az embereket, vajon ők is ugyanolyan szánalmasnak találják mindezt, de ők munkások, itt dolgoznak és mellesleg nem látnak bele a fejedbe. Nem vagy érdekes. Akkor (megkönnyebbült sohaj), mert kötelező, újra beindítom a vágógépet. Sebesen felpörög a korong és folytatom a munkát. Abban reménykedek, hogy még sokszor kerülök a kerítésen kívülre a felhígult por szférájába, hogy lassan égjek el oxigént majszolva, hogy ez a kerítéseken innen egy éven belül nem szolgálja majd a fejlődésemet, nem lesz érdekes számomra, csak halálos, és ha az, akkor váltok, mert végsősoron csak az a fontos, hogy nekem ne legyen kötelező felkiálltanom a végén: Műfater, megyek utánad.

Pofozzatok fel bajszos angyalok

2008-05-20T13:48:00.017+02:00

2008. május 20. 13:48:32
Én a 3-as buszon megpróbálok bejutni a civilizációba. Délután van, valamiféle fél 4-et mutat az órám, aztán jön a busz. Utazásom során- és ezegyszer egy nagy utazássá avanzsál az egész 3-as busz túra- be a Belvárosba az életem soha nem látott egyszerűségében vegyül el az elmém minden valaha létrejött gondolatával. Ülök az egyik egyes ülésen, és azt nézen, ahogy a szélvédő gumikeretet kapott ablak lesz a természetre; csak zöld fák az úton kétoldalt, benne házak az elredezetlenbe vegyülve, minden szanaszét, és az érzés, amit sugallnak minden csak nem evilági.., nem úgy, mint az "igazi Budán", ahol van a természet, mint alap, aztán minden üres helyre lehet építkezni... Ezt itt nagyon utálom, "azt" ott jobban szeretem.
Amúgy piszkosul süt a nap, igazi nyár ez kérem, és az utazás ezen a nyavajás 3-ason közel 40 percig tart. Hogy az unalom minnél nagyobb jelét mutassam (de senkinek ám, inkább csak hogy egy kicsit lekössem magam, mielőtt felrobbanok) a jobb kezem mutató és középső ujjával szórakozom, mégpedig úgy, hogy e két ujjammal "V" betűt formázok a szám felett. A bajszomat vakarom meg így, le és fel, aképpen valahogy, ahogy Pompom hintázik az ágon. Fel és le. Orr és száj, és vissza.

A buszon eltöltött kényszerű 40 perc más gonoszságokra is képes. Pl. felelevenít bennen olyan régi történeteket, amelyek az emlékek szemetesládájában vannak jó ideje. Én tényleg azt gondolom, azoknak ott kellene maradniuk végleg elfeledve, vagy a jótékony homályba burkolózva, azonban a hosszú buszozás gonosz velem. Nem is értem miért nem felejtettem el ezeket a régi dolgokat, hisz közben annyi év telt már el. Úgy telt el, hogy közben többször emlékeztem rájuk, mint nem.

A csajomnak igazi migrénje volt és rendszeresen járt orvoshoz. Sajnáltam őt, mert még nagyon fiatal volt, és el tudtam képzelni milyen szar lehet, ha valakinek állandóan fáj a feje. Tiniszerelem volt, szal először semmi szex, csak kézenfogva nyargaltunk mindenfelé a városban. Ha volt pénzünk elköltöttük, ha nem, csak dekkoltunk valamelyik padon az Andrássyn. Egyik alkalommal én is elkísértem őt. A lány bement és a szokásos vizsgálat után kérdezett valamit a doktornőtől. Jó, hát akkor megviszgálom alul is, tolja le a naciját - mondta. A csajom levette. Odanézett a körzetis dokinő és további vizsgálat nélkül azt kérdezte: "Elnézést, maga hány éves?"
Maga hány éves, maga hány, hát pont olyan idős, hogy miután végzett kijöjjön és elmondja nekem mi volt odabent. Elnézést, de maga hány éves, miközben pont annyi idős most (+ pár perc míg bent volt), mint mielőtt belépett a rendelőbe. Akkor belegondoltam, hova tünhet olyan hosszú időre mindig, amikor a "kutyát viszi ki sétáltatni". Pont annyi idős már, hogy olyanokat csináljon sutyiba, amivel engem jobban öregít, mint ahogy ő maga öregszik egyébként rendesen. Bár nem hallotta senki amit mondott, égett a fejem, belső égéssel. Akkor végül azt mondtam: "Áá, mindegy. Ha végeztél is, menjünk haza, a szájtépés is csak egy ideig a stílusom..."

Nesze neked 40 perc unalmas utazás, bebebeeeee.

Jó Eszter

2008-04-20T16:43:00.013+02:00

2008. április 20. 17:43:20
Nem tudod, hogy hogy találkozott apám az anyámmal, szerettem volna egyszer megkérdezni a nagynéném, de folyton elfelejtettem amikor átmentem hozzá. Nem útközben kopott ki az agyamból, hanem nem volt ott a kérdés, gondolat, kíváncsiság, szemétkedés.., semmi. Nem is jutott máskor sem eszembe és az sem mellékes, hogy ha előkerült, úgy merült fel a bú tengeréből (na jó, tavából:), mintha kötelező lett volna csak ott és csak akkor amikor. Untam. De érdekelt is. Már azt is eldöntöttem magamban, mindegy mit felelne a nagynéném, ha feltenném neki, erre a kérdésre nem tudja a választ. Nem eléggé erőlködne hozzá, hogy elfogadható válasz szülessen belőle. Akkor odafordulok, és azt mondom: "Mindegy. Csak úgy nem akarok járni, ahogy ő. Most sem azt tudom milyen nőt kell (lehet) elvenni, hanem csak azt, milyet nem!" Jól megkoreografált beszélgetés lenne.., hehe. A többit nem mondanám el neki, ahogy szinte senkinek sem.
Rick barátomnak elmeséltem hetykén, mert akkor éjjel nem csak az a lány volt, volt egy Kispál koncert kerettörténet, minden varázsával, ahogy azt csak hetykén, derűsen lehet előadni. Tehát ha nem lett volna koncert, nem mondok semmit. Eszternek hívták és rendkívül izmos lába volt. Megmutatta. Leültünk egy padra a Feneketlen-tónál, azt mondta fáradt, meg hideg is volt, de szerintem időt akart nyerni, hátha észhez térek és jobban megfigyelem őt. Ha nem számítjuk, hogy úgy be voltam rúgva, mint a csacsi, elég jól figyeltem. Alig egy órája találkoztunk (max. másfél, de kettő semmiképp sem), sokat beszéltem összefüggően és ő hallgatott engem, sokat beszélt és én hallgattam őt. Azelőtt soha nem láttuk egymást és ő óvva intett tőle, hogy ha most elválunk a hajnalban, vagyis ha nem megyek fel hozzá, bizosan soha többé nem találkozunk így. Aztán leült a padra és a hosszú kabátja alól előbukkant megfeszített előrenyújtott lába. Szoknya volt rajta. Azt hiszem mégsem figyeltem eléggé.
Hazament. Én is vissza HZ barátomhoz tovább bohóckodni, iszogatni. Noha a koncert már korábban véget ért és végig ott voltam rajta, így a kerettörténet sem a helyes kifejezés, azért így emlékszem mégis. Aznap napközben full másnaposan a halálomon egy őrült tempójú Kispál koncert úszott lila ködben és mellette Eszter állt nyugodtan, és én bármikor kimehettem hozzá pihenni.

A többi jön magától

2008-04-20T16:18:00.013+02:00

2008. április 20. 17:19:44
Zavaró, hogy mostanában nem gondolkodom "az élet nagy dolgain", vagy valamin, ami minden bizonnyal érdekelne és érdekel is, ezért jól összeszedett gondoltokat építek fel egésszé. Ha végzek, szépen kezet rázok magammal (és egy minimális egészséges mosoly is lenne), majd elegáns- de valójában, "kívülről" nézve egészen fura -szemhunyorítással zárnám a kész gondolat-mű fölött. Mellett. Mindegy, valahol ott. Közel hozzám (végülis az enyém), de jól megfigyelhető távolban (kell az a hunyorítás is), vagyis az érdekes szférában, a kritikai hunyorítást túlélő életrevaló közegben. Mozgás is simán lehetne belőle, de ez mellékszál.

Ez most nincs.

Csütörtökön dolgoztam utoljára a héten. Össz' 2 napot. Kellett volna csinálnom valamit e két napon, de nem volt feladat, hát csak viccelgettem a főnökömmel unalom ellen olyan dolgokkal, amit csak én értettem. Az egész olyan természetesre sikerült, hogy senki sem lett ideges. A szünetekben portyára indultam a cukrászdában, ilyen céllal háromszor. A cukrászdás lányok süteménnyel kínáltak mindkétszer, ami enyhén szólva meglepett. Korábban nem tapasztaltaam ilyen odafigyelést tőlük. Az egy év alatt amit itt töltöttünk mi voltunk az "ezek", vagy ha úgy jobban hangzik a "munkások", az is mindegy volt, ha egyedül álltam ott, élt és virult náluk a többesszám. Szóval utolsó nap összességében nagyon kedvesek voltak velem. 4-kor pedig befagyiztam pimaszul (mert harista is vagyok:), de munkatársamat így sem tudtam túlszárnyalni; 2 gombóccal lemaradtam mögötte.
Sok minden cikázik át az agyamon. Hogy mi lesz most. Hogyan, hol és milyen gyorsan helyezkedek el, mielőtt elfogy az a kevés lé, ami a (tört)fizuból maradt. A budatétényi szobát kifizettem, pedig sokat gondolkodtam rajta hogy legyen.
Míg az mp4-emet töltöttem még egy kicsit bújtam ezeket a gondolatokat, túrtam benne egy mélyebb gondolatért, de ilyen most nem került elő. Ez azt jelenti, lesz, ami lesz. Nem rágódom rajta. Hétvége lévén várhat minden hétfőig.

Baszd meg!

2008-04-12T18:01:00.014+02:00

2008. április 12. 18:01:10
Addig nem indulok el, amíg nem tudom hova (akarok menni).
Szüntelen ott van a város a szememben. Egy város, ami talán nem is létezik. Oda el akarok jutni. Akkor is, és főleg akkor, amikor a budatétényi sivárságban a szoba mélyén a négy fal összecsúszik körülöttem.
Addig nem indulok el. Ha kitaláltam, mi értelme van elindulni, lesz elindulás.

A falakon egyetlen kép sincs. Csak a barna színű könnyű tavaszi kabátom lóg egy szögön. Rajtam van a farmergatyám.
A szobában 2 emeletes ágy, mindegyiken én alszom. Szerdán az alsókkal kezdem, vasárnap reggel egy felső fekhelyen ébredek fel. Pólót, pulcsit vettem fel. Az Azzaro deo kontaktba lép a hónom aljával. Zsiii-zsuu.
Megbolondulok. Nincs olyan könyv nálam, amit ne olvastam volna legalább kétszer (ki). Alig van némi fény. Ócska fehér "ufólámpa" sziri-szarizik a mennyezeten.
A falakon egyetlen kép sem lóg. A kabátom sem. Eltűntem benne. Innen.
El!

Nincs semmi,
azon kívül ami van.
Jéghegynek lenni, fejjel falnak menni,
az semmi.
Az van, ha van olyan - rohan.

Nincs semmi.
Minden mögött semmi van.
Egyben elindulni, egyben megérkezni,
így lenni,
ha van olyan, az - céltalan.

ささやき

2008-03-28T19:41:00.011+01:00

2008. március 27. 19:42:07
Lalala... az van, hogy itt a Raspberry Heaven szövege magyarul, szinte semmilyen segítséget nem használtam... Na jó, a kanjigyüjteményesem kinyitottam párszor. A refrént sok helyen simán hozzáragasztottam a következő sorhoz, de ez indokolt volt. A "sasayaki"-ról azt sem tudtam mi a manó, a neten néztem utána...

Szárnya van a szívnek
Elmondja mit súg a lélek
Most, szél kapja fel

A lélek hozzád vezető csillag
Kérlek feltétlenül fogadd (el)
Szerelem lesz, ez a kulcs a jövőbe

Az ablakból gyengéd hívó hang
A szerelem látomása, és
Még messze van ugyan (a szerelem), viszont
Hiszek a holnapban
Hiszek benned

Málna menyország - nem leszel egyedül
Megígérem - menyország

Málna menyország - édes könnyek
Mosolyogj újra az édenben

Málna menyország - eléd jövő kedves menyországálom
Málna menyország!
Visszatérek hozzád
Az éden virágainak hullása napján
Veled ketten, ketten egymásba szeretünk

Ja persze. Hogy is lehetne halálról beszélni, mikor ez itt szerelem a köbön. No de nekem senki ne mondja, hogy a szerelem nem egy kis halál. Már a Quimby is elénekelte egy számban és ott is (majdnem) önnálló mondat volt. Amúgy nem csak a szerelem halál, a "szerelmetlenség" is az. Most épp kinek/minek higgyek? Nem mintha lenne valaki a láthatáron...

Demó

2008-03-28T18:20:00.012+01:00

2008. március 27. 18:20:42
Találkoztam a nagynénémmel. Bementem a boltba, ahol dolgozik.
Ez már önmagában is nagy szó, azt hiszem megéri beszélni róla. Olyan régóta fontolgatom hogy szakítok a rokonságom maradékával (érdeklődés hiányára, nem is, inkább érdektelenségre hivatkozva), hogy az elmúlt egy év tök mentes volt a kapcsolatkereséstől. Igen, minden újabb találkozás valójában csak kapcsolatfelvétel! Semmilyen beszélgetések, 2 unokatesó, egy béna kutya.., lehet, hogy én állok rosszul a dolgokhoz?
Szóval ott voltam és vidáman ujságolta, hogy 3 igennel voksolt a népszavazáson. Minden tekintetben butaság volt tőle; azt még megértem, ha a kórházi napidíj meg a vizitdíj dolgában dönt, de mi köze a képzési hozzájáruláshoz? Ez jutott eszembe először, hiszen. Felnőtt fia és lánya van. Null unokája. Meg aztán.
Megrögzött demokrata a nagynéném, akinek mindegy milyen, csak demokrácia legyen, ez lehet az egyetlen magyarázat. Olyan sokáig érezte magát félreállítva hogy most mindenhol ott akar lenni. A reklám ezúttal piros, fehér, zöld és ez tetszik neki. Végül csak annyit mondtam, ez nem ilyen egyszerű. Örültem, hogy végre nem én vagyok terítéken...

Pár macska menekülése

2008-03-28T18:18:00.006+01:00

2008. március 27. 18:18:08
HZ lényege (a lényegi lénye, amit én látok belőle), ha megközelítőleg el kéne találnom, az enyészet. Szó sincs róla, hogy HZ esetleg rohadna. Fürdik, ruhát mos, ápolja a fogait, hogy az utcára való kilépéskor (mely egyben a megjelenése is a világban), makulátlan külsővel vágjon neki a feladatainak. (Akik esetleg nem tudnák fontos megemlítenem, hogy építkezéseken nagyon kemény műköves munkát végez - amitől a hét hat napján, a nap 10 órájában koszos.)
Ezek szerint HZ-nek feladatai is vannak, amit ellát, és biztosan jól csinálja, ha lakásából a tv alól nem hiányzik a dvd lejátszó, festmények a falról, drága ruhák a szekrényből. Tartalmas ételt eszik, ki nem hagyva az ízeket, körbeveszi magát mindennel aminek jelentőséget tulajdonít, és ha egy áhított dolog elérésében nagyobb nehézségek mutatkoznak, totál tudatosan, dacból és nem értelemből, a következő szavakkal értelmezi és nyugtázza egyben: "Köcsögök!". És aztán megszerzi azt. HZ az enyészet része lesz majd egy rövid időre (tudjátok, elmúlás, jaj! meghalok, stb), és addig is az e felé haladás jellemzi útját, ami viszont mégis teljesen más. Mert itt a lényeg! HZ nem tudja miért mondja/mondaná egy adott esetben azt, hogy köcsögök, valami teljesen más elemi helyett, amelyet még így sem az értelem fényesít, mert ugye az "elemi" sosem az volt, amihez tonna szám kellettek a könyvek.
A kitérő talán segít megérteni milyen életet is él az az ember, akinek útja ezt a tartalmat követi, és míg életében nem hallott az "enyészetről" hűen ott mutatkozik mellette (keveset olvas, de azt jól kibetűzi, megrágja és mert nem érti, belőle miért nem lehet Alain Delon, Phaedra, Don Juan vagy Surda (egyik sem tetszik neki, de ez utóbbit mindenképpen megnézi a tv-ben), közben olyan dolgok jutnak vagy maradnak (esetleg keletkeznek) neki, amelyekért keményen megdolgozott így vagy úgy. Annyira nincs különbség más lényegi ember és az enyészet embere között, hogy szerencsés esetben az egész (én magam sem tudnék jobb és pontosabb megközelítést találni) csak "pár macska menekülése"; egy rövid futás előre, és aztán vissza mindenhez ugyanúgy!

まぼろし幼い幽霊

2008-03-25T17:05:00.014+01:00

2008. március 25. 17:05:11
日々にどんどんつまらないってきた。生活は、僕のそばに出てイッチャウので全然分からないんだ。なぜゴ生活のほうへ目を曲がって「さあ、今すぐだ、一、二、三、凝視よ」ともうなにもいけないの、これことをしかたんだけどと想うだ。

Fogalmam sincs mit akartam ezzel mondani.
Ami a nyelvtant illeti, lehetnek benne hibák, ami azért fordulhat elő, mert egyszerre több dolgot akarok néhány mondatba belesűríteni magyarmód. Ez a stílusom. Amúgy life is beautiful, munka helyett sokat olvasok és a könyvtár (ha olvasójegyet szertnék váltani), ezévben 6 rongyba kerül:)

あんたら近所

2008-03-21T13:01:00.023+01:00

2008. március 21. 13:01:55
こんにちは。僕はElenaさんにサイトのリンクを送信したからありがとう。さっき、ハンガリー語のサイトに色々んなインフォメーションがあって、驚きましたが、残念では、ロシア語のサイトは読んでいけないなあ。ではがんばります。"Turan"のことにもちろん聞いたことがあったが、ハンガリーの高校はエイジアの歴史が『日本史の明治時代のほかに』あまり教えませんで、そして興味が違うと少しできますから、みませんでした。
昨日、ブタペストの祭があった、ブタペストの五区は未来の町だ。二つ好きなハンガリーのロックバンドもいました。ビールをたくさん飲んだし、今まで、まだ頭が痛ったし、気持悪い。
Elenaさんはどんな音楽が好きですか。ではお返事を待っています。

花火公園

2008-03-21T11:36:00.010+01:00

2008. március 21. 11:36:04
Aztán míg a farmergatyám száradt a radiátoron, Raspberry Heaven-t másoltam hallás után, tudod, azt amelyik úgy kezdődik, hogy ココロに羽を持って伝えて胸のささやき今、風にのって～♪ és végiggondoltam mi volna, ha ez az a "kokoro" lenne, amelyik bennem is ugyanúgy, no és tök véletlenül én is ugyanarra gondolok (amelyikre a szöveg, érted?:), az ritka dolog volna, paradox módon talán már bele is kezdtem mielőtt egyáltalán elmagyaráznám mi ez, nos akkor biztosan valami szörnyűség történne, pl. elkezdeném elmondani. (A 伝える elmondanit jelent.)
Node nézzük úgy, hogy mégsem, foglalkozzunk azzal, hogy elkezdeNÉM (de nem), elmondani (azt amikor a "kokoro" "beszél", anyám ennyi idézőjel!), így ha az nem is menne, inkább elkezdeném énekelni a dalt. Mert a Raspberry Heaven egy dal. És ha a világot nem is ölelném át (ahhoz túlságosan utálom, plusz nem mondtam, hogy ennek a dalnak nincs némiképp köze a halálhoz, és így ugye...), azért biztosan megcsókolnék valakit ha hagyná.

Aztán semmit sem csináltam, semmit, mert ez egy olyan nap volt (a tegnapi), amikor semmit nem csinálni nem hogy lehetett, de szinte kellett. Én megadtam magam, sodródtam egy időt faló térben a forró levegőjű null O2 tartalmú szobámban, kint sütött a nap, láttam és voltam is kint és haragudtam mindenkire. De tv-t azt nem néztem otthon, álmos voltam és egy pulcsival több volt rajtam.

砂助て？

2008-03-21T11:03:00.017+01:00

2008. március 21. 11:03:17
Hogy az érdeklődést fenntartsa, azt mondja, hogy bla bla blaa.., elmélyülten szuggerál a szemével, amitől ő korábban fárad el, mint én, pedig biza én is nézem az ővét. A szemezéssel együtt jár, hogy. Komolyan beszél. A legkomolyabban mondja, hogy fogalma sincs mi lesz. Óvatos becsléseiből két hét kényszerpihi körvonala születik meg.
Komolyan figyelek. Nem lesz "sunasukete?" (tessék, itt van romajivel a cím:), ami két hónapja a munka definíciója, az a feladat, ami pont semmi.
Azt kérdezem, az hogyan lehet, hogy maga vagyok a mozgás, az életembe mégis aljas módon egyre jobban belopózik a semmi. Elfoglalja a gondolataimat, rátelepszik a szabadidőmre, és most a munkám veszi célba, és talál.
Holnaptól nincs mozgás, pedig igazából mindet utálom (ami sunasukete), és ha a "mentsdahomokot" (mint fogalom, és mint tényleges mozgás:) szar, abból egyenesen következik, hogy szar az egész, én mégsem dobbantok. A remek alkalom remeg. Suna sukenai.

Kedvem lenne biciklire pattanni és átkerekezni Oroszországon, meglátogatni Elenát Ulan-Udeben, eljutni Koreáig, de mindegy, hogy erre vagy valami más nagyszabásúra gondolok, a budatétényi szobát ebben a hónapban is ki kell fizetni.

達人でしょう

2008-03-16T17:11:00.010+01:00

2008. március 16. 17:11:42
悲せずにのしています、
落ち下りて青色の空、
全部のことによっての逆

ああっ！いけない。ごめんなさい、次のは。。。

今夜、一緒いるまま、
コレいいチャンス、あまり、
あなたほかのほうするなのに

ナニーッ！！（笑）

Pedometer. És Tomó Írországban sem hunyja le mindkét szemét, bár a két dolognak semmi köze egymáshoz

2008-02-25T12:52:00.019+01:00

2008. február 25. 12:52:30
A vasárnapom úgy indult, mint a többi ezer előtte. Végigzongoráztam a mobilomon minden szóba jöhető telefonszámot, felhívtam HZ-t, nem vette fel, aztán Ricket is megcsörgettem, nem vette fel, de ő végül sokadszorra mégis...
Nézegettük a csajokat az utcán, benéztünk minden kirakatba és az egyik ilyen bebámulás alkalmával a Lengyel Intézet kiállítóterméből meztelen lányok egész alakos fotói néztek vissza ránk egy lepedőről. Mindegyik a "saját" lepedőjéről. Rick barátom kiváncsian betekintett a másik ablakon is, orra majdnem koppant az ablaküvegen. Azt hitte rosszul lát.

Én csak egy mp-re néztem oda, ez idő alatt suhant át az agyamon, hogy vonzónak találom őket és félelmetesnek (ez utóbbinak később este a szobámban, miközben a sötétben újra eszembe jutottak, megpróbáltam elaludni, és Depeche Mode zenéje úszott a levegőben, és arra a lepedőlányra gondoltam, amelyiknek már volt fanszőrzete és akkor megértettem, hogy előbb-utóbb menthetetlenül meg fogok halni.
Nem tudom pontosan mi összefüggés van a kinőtt szőr és a halálom közt, de talán az idő maga lehet az. Hogy előbb én patkolok el, aztán amelyiken már kinőtt a szőr és végül a csupasz lányok, akik időközben szintén kiszőrösödtek alul.

Shiranai namae tomo Írországból mail-bombázásokba kezdett. Középpontban a tartozásom áll őfelé. Lógok neki 36e-vel - régi albis tartozás ez - és azt szeretné, ha mostmár tényleg mielőbb megadnám. Az "idők kezdete óta" tartozni nem szép dolog, tudom jól, és tudod, ha a pénzzel együtt feltaláltak a pénzzel való tartozást is, és ha én egy szegény európai vevő (fogyasztó) vagyok, akkor Tomó minden bizonnyal föníciai.
Ezt elmondtam Ricknek (nem ezekkel a szavakkal), erre ő csak annyit mondott, hogy mindent tud és a töke tele van. Állítólag Tomó (ugyanezzel) egyfolytában gyilkol.

Ahogy elnézegeti a lepedőlányokat (mármint Rick, időközben visszakanyarodtam az eredeti témához:)) a pedofília jut eszébe szerintem. Az ahogy a 13-14 éves-forma lányok meztelen fotói a lepedőn, a lepedők a falon lógnak egy forgalmas sugárút kiállítótermében.
Mit is mondhatnék (mert mondanom kell valamit belső késztetésből, plusz ha megint nem írok semmit, akkor minek van blogom, szóval...), azt ismeritek, vagyis ismeritek azt a képzőművészeti stílust amikor az alkotónak is jelen kell lennie, vagyis nem árt ha ott van hogy a kiállított művét (lehet bármi, kép, festmény, kreálmány, stb) jobban meg lehessen érteni? Jó.
Szóval szerintem a lepedőlányok önmagukban nem sugároznak pedofíliát, hiszen, ha nem akarom nem nézegetem őket, és kész. Nekem egyfajta ped-o-meter jutott eszembe (a saját intelligenciád méri) vagyis minnél tovább nézed, annál fogékonyabb vagy a dologra. A lányok furán néznek le a falról, valamelyik kihívó pózban fekszik, mintha hívogatnának és úgy fekszenek, hogy marad hely a lepedőn mellettük.
Ennyi, hát ezt gondoltam este, és ettől egy kicsit betojtam. Nagyon kicsit.

Február volt, jó idö...

2008-02-11T13:07:00.018+01:00

2008. február 11. 12:28:57
14:43
Rick: Hello! Na mi a pálya? Hétvégén ráérek.
ayanyami: te meg hogyan is....?:) hétvégén?
Rick: aha
14:44
ayanyami: szombat?
Rick: szerintem ok
ayanyami: vasárnap korán haza szeretnék menni a hétfő miatt
Rick: oké
ayanyami: megvan a mobilszámom?
14:45
Rick: elküldted egy korábbi levélben,
ayanyami: igen.
Rick: 30/8~~-~~~~
ayanyami: csak azért, mert azt írtad, hogy telefonáltál, de nem kaptam üzenetet a telómra másik, régebbi számra gyanakodtam
Rick: csak melóból tudlak hívni, de oda csak szerdán megyek vissza
ayanyami: jó neked:) Z írt mailt
14:47
Rick: az új kártyámon elméletileg van még búnusz, de csak este 10 után lehet használni mit írt?
ayanyami: semmit
Rick: az nem sok...
ayanyami: kérdezte hogy vagyok, csak ennyit, most írom a választ
Rick: ok április elején jön haza kb 1 hétre
14:48
ayanyami: az jó. majd összefuthatnánk vele
Rick: képzeld, lehet, hogy lesz barátnője!
ayanyami: az akiről már szó volt?
Rick: van idehaza egy csaj, aki rá van kattanva
ayanyami: ki-be ugrálsz, tudod?
Rick: ?? mi?
14:49
ayanyami: a kezelőfelület szerint hol be, hol kilépsz
Rick: vicces, nem csinálok semmit
ayanyami: de ha ott nem látszik semmi, nekem mindegy nem zavar be, pedig azt hittem kidob éppen, vagy ilyesmi. akkor ez az a lány,akiről már beszéltél?
Rick: aha egyébként más oka is van az ünneplésnek
ayanyami: mi?
14:51
Rick: T elintézte közvetett módon, hogy FP eltűnjön a süllyesztőben. 1 hülyével kevesebb. :)
ayanyami: részletezd kérlek:)
14:52
Rick: kicsit hosszú, de a lényeg, az, hogy T meghívta a műsorába P-t, és ott elkezdtek beszélni a cigányokról és a zsidókról. Erre P elkezdte szidni a cigányokat. Meg a zsidókat, Sieg Heil-ezett, Éltette H-t
ayanyami: t vélreményét többé-kevésbé ismerem, de mit szólt a témához p öcsi?
14:53
Rick: Meg Sz-t, kart lendített.
ayanyami: ennek a fickónak fogalma sincs semmiről elég nagy fajankó volt
Rick: Erre kibaszták P-t az összes tévéből és újságból.
ayanyami: remélem él a multidő:)
Rick: Úgy tűnik, igen. De a cigányokat nem ok nélkül szidta, elmesélte, hogy többször átverték és kirabolták.
ayanyami: ahogy szokták, nem ujdonság elég csak rossz helyen végimenni az utcán és kész, volt tárca nincs tárca
Rick: Egyébként tudta, hogy ki az a H és önszántából dícsérte.
ayanyami: aztán ott a 4-es 6-os villamos is igazi zsebmetsző paradicsom
Rick: az
ayanyami: vajon kik ügyködhetnek ott?
Rick: Itt a videó P szerepléséről. Nagyon komoly.
ayanyami: h-t mindenki "ismeri"
Rick: jah
ayanyami: megy:) ez az olaj amit termelunk...?)
Rick: nagyon vicces
14:58
ayanyami: nem tudta ki az a szálasi szegényt tényleg jól beugratták
Rick: jah, de nézd végig
ayanyami: buta volt
Rick: mondja a cigókról a szöveget magától
14:59
ayanyami: mindenki cigányozik, csak utána mondja amit az emberek általában van az egész műsorban azért egy nagy adag rosszindulat is
15:00
Rick: lehet, de P nem fog hiányozni senkinek
15:01
ayanyami: ez igaz. azért lehetett volna másképp is...
Rick: pl: ?
ayanyami: idealizmus, nem fontos
Rick: mondjuk magától leléphetett volna
15:03
ayanyami: tényleg van mit megvédeni azoktól akiknek egy csomó dolog nem fontos, de ezt a harcot nem csak nekünk, meg nem most egy élet alatt kell megvivni ő választotta a szereplést, szóval magától lépett le ha van gógyija utánanéz hova mehet és hova nem beszélni
15:04
Rick: de szerintem nem tudta, mit csinál
ayanyami: ez alatt nem azt értem, hogy a bgy-ba nem kellett volna interjút adnia csak hát... nem tudta mit csinal
15:05
Rick: persze később azt állította, amikor kiderűlt, hogy ezt nem nézi jó szemmel a média, hogy kényszerítették de ez nem igaz
ayanyami: sületlenség, gondolom senki sem hitt neki.. no, akkor p kilőve végül is van mit ünnepelni egy hülyével kevesebb:)
Rick: éljen!
ayanyami: jah. most mit csinálsz? otthon vagy? vagy az albiban
Rick: az albiban vagyok, hamarosan majd megyek a postára
ayanyami: csekkek? mostanság mindenki ezzel jön:)
Rick: nem, fel kell adnom egy könyvet
ayanyami: milyet?
Rick: Otrantói ütközet
15:09
ayanyami: saját kiadás vagy...
Rick: egy fickó rendelte meg, nem, nem sajt. saját
ayanyami: ezekhez a könyvekhez nem nagyon lehet hozzájutni. én mindig magyar történelem vagy II vh-t találok mindenhol
Rick: pedig van belőle
ayanyami: a magyar történelem alatt minden más fut csak az első vh nem
Rick: alexandrában lehet kapni
ayanyami: jó, de te voltál egyetemista én meg nem:) hool?
Rick: Alexandra Könyváruház bármelyikbe bemész, van belőle
ayanyami: jó azt tudom, de ott ma most van ilyen témájú könyv?
Rick: igen
ayanyami: akkor benézek, az egyetlen előnye annak, hogy az építőiparban dolgozom, hogy van lóvém
Rick: ez nem elhanyagolható szempont.
ayanyami: nem az, bár ha olvastad a mailt, amit nemrég írtam, akkor megtudhattad, hogy eléggé ott akarom hagyni
Rick: igen és van már kilátás másra?
ayanyami: egyéb minden más szar, csak a fizu jó. nincs másik. nem kerestem még szeptemberben vagy októberben szeretnék felmondani előbb azért nem, mert nem lenne értelme még bírom, szóval inkább gyüjteni kellene valamennyit, és csak aztán lelépni
Rick: ez jó elgondolás
15:15
ayanyami: ugye, csak az a gáz, ami ott megy az emberek elég khmmm.... szarok de legalább illenek az elképzelt légkörhöz, hehe:)
Rick: hangtompító kéne rájuk :)
ayanyami: honnan tudod? hangosak
Rick: mondtad
ayanyami: ja:) elfelejtettem az egyik tag egyfolytában italra kér pénzt a másik még tovább megy, ő mindjárt engem akar kiküldeni hogy a saját pénzemből vegyek
Rick: röhely
ayanyami: igen, de ott tényleg ez megy és ők ott mind nagyon boldogok. ez pedig számomra hihetetlen, mert én azt látom csak hogyan pusztulnak
Rick: nem tudják mit csinálnak
ayanyami: de tudják csak nekik ez így jó. nyugi, én sem értem de nem is akarom, ezért megyek el. ott vagy?
Rick: igen és mire gondoltál? hova mennél szívesen?
ayanyami: irodába az inkább nekem való dumálni jól tudok és egymillió feladat van amit ezzel a végzettséggel is el tudok látni
Rick: remélem sikerül találni
15:22
ayanyami: csak ezt az "irodában" nem biztos hogy így gondolják jaj, már tényleg lépni kéne csak az a fránya érettségi meg lenne
Rick: sulival mi a helyzet?
15:23
ayanyami: csak azt sikerült megdumálnom még tavaly a főnökömmel, hogy péntekenként elenged délután kettőkor, így van egy fél órám beérni a gimibe. ez persze nekem egyszer sem sikerült, állandóan elkéstem, meg rossz kedvvel mentem be átöltözni és megfürdeni sem volt időm...
Rick: nem lehet megbeszélni vele, hogy előbb engedjen el?
15:25
ayanyami: nem nagyon hiszek a sikerben ugyanis per fő után fizetnek neki
Rick: ja igen, mondtad
ayanyami: vagyis ahányszor bent vagy dolgozni annyi fix napi bért kap utánunk. ha valaki egy nap nem megy be, az egy fix napi összeggel neki is kevesebb így érdekelt abban, hogy olyan munkásai legyenek, akik minden nap bejárnak
Rick: logikus, csak nagyon kötött rendszer
15:27
ayanyami: én pedig pénteken egyáltalán nem akarok dolgozni úgy menne, de másképp nem hiszem és elég ritka rendszer is csak a vállalkozónak éri meg
Rick: :(
ayanyami: van a fő építésvezető, aki az egészet levezeti, valami nagy vállalkozóféle, nos ő kibulizza ezt a fizetési rendszert és szépen felveszi a nagy lét 17.000 ft jár mindenki után naponta mindegy milyen beosztásban van, csak az alkalmazotta legyen így aztán lehet élni, nem?:) no, akkor megyek egyébként most szombaton jó egész nap
15:32
Rick: oksa
ayanyami: de előtte telefonálok, hogy mikor és hol, ok?
Rick: oké addig is minden jót!
ayanyami: neked is Hali
15:33
Rick: Csaó!

Felmentés kilenc "testnevelés" óra alól

2008-02-11T12:07:00.005+01:00

2008. február 11. 12:07:00
A legtöbb dolog az életemben úgy kezdődik, hogy mire eljutok odáig, hogy megtudom, "No, ez itt a valaminek a kezdete...", rendszerint már javában benne vagyok a sűrűjében. Így élem a mindennapjaimat. Előre szólok, nincs értelme.
Egy kicsit nem történik semmi - vagy lesz ez a "semmi" valaminek a kezdete - , vagy majd jól történik valami, amit egyáltalán nem akartam, és még csak tudni se' róla, és mégis ott vagyok, mert egyszer valaki úgy döntött, hogy ott legyek, szóval ha már így alakult mégsem lesz semmi kifogásom, (ezt meg én döntöttem el) - megtudom, megértem, felfogom. Duzzogok. És hogy elkerüljem a további váratlanul kezdést, legyen szó szinte akármiről, mintegy az ördögi kört nyakam köré csavarva (legyen jó közel) nem csinálok semmit.

A legtöbb dolog az életemben egy passzal kezdődik. Valami felelős izé lepasszolja azt a gondolatot, amivel minden váratlan dolog elkezdődik (valakinek bámulatos módon jól megy a passz, nekem nem), mert ez (a passz) eltűnik valahol, csak néhány mandiner emlékeztet rá mekkora király erejű lökés volt az - oda a semmibe. Így minden kényelmes multidő. Igen, de kinek?

Úgy szoktam elbaszni a passzot, ahogy a segédmunkás káromkodik vagy a keserűjét vedeli munkába menet reggelente. Ez egy igen egyszerű múlt idejű igével kifejezhető: eltünt! Ahogy elpárolog, ahogy annihilál, ahogy egyszerűen kifejezhető... és a legkevésbé sem elfogadható! Az a legszarabb.
Szóval vágyom én a jól sikerült passzra, ma amikor a horoszkópom is azt írta "ha lépni akar most tegye...", de tenni és lépni egy napon, egyszerre, egy időben nagyon emlékeztet a semmit követő nemkivánatos valaminek a kezdetére. Azt meg ugye amúgy is, egy baszott passzal ugyanúgy elérem.

És hogy akkor hova igyekszem? Ha mindenki előre hajt, csak az alkoholisták meg az igazi lúzerek hagynak veszni hagyni maguk körül mindent? Ha az, akinek csak egy kicsit is fontos levizsgázni, felkészülni, becsajozni, elmenekülni, helytállni, az a part ahova én is tartozom, és mégsem vagyok ott, de majd elárulja helyettem valaki, hogy az igazi cél helyett mely irányba mentem - ez van, egy másik valaki/valami már eldöntötte: Én a növényi életem egy következő fokára vágyom.

昔々ばなし

2007-12-29T14:02:00.014+01:00

2007. december 29. 14:02:35
Valahol talán tényleg van egy olyan hely, amely elveszik az érzések tengerében, ahol félelem nélkül szárnyalhat a képzelet messzi hegyek felől érkező sasokkal a távoli kékség felé, mely víz és lég egyaránt lehet.

Ha a halak hasonképpen a sasokkal szárnyra kapnak és röpíti őket a szél, ahogy előbb a magasban most ugyanúgy a mélyben.

A kettő határvonala vagyok - látok!

Szemkápráztató szép kék és tágas a mély, sosemvolt halak játnak élénk ügyességgel más élőlények elől. Ezek aligha halak. Csak úsznak, úsznak fura vaskos és hosszú végtagjaikkal, és mivel csak mímelik az úszást lassan haladnak.

És akik most jönnek felém - üdvözölve, miközben szivélyes mosoly játszik édes dallamot arcukon - nem ismerem, hát ott hagyom őket: testvéreim a tengerek népe és én velük örülök bánatukon, hogy annyira különböznek tőlem. Táncot járnának, ha farkúszóik helyett lábuk lenne és akkor kézenfogva hívnának engem, és én mennék miközben mondják "omedetou".

Egy fura kísértés vagyok - hallok!

Szél, morajlását hozza felém... A kristály vizű kékségben még együtt úszom a halakkal, keringőt járunk örvény peremén - egyre sebesebben - és ha kell csatázunk a mélyben vizilényekkel.
Aztán egyszer ebből a világból is elég. Majd az a fura-kék örvény, mely a hátán a mélybe lökött minket most a magasba tör, és én a hátán ülök most is, mint jó lovas és, hogy a kedves vizilényekkel-e vagy nélkülük, újra fent vagyok - nem tudom.
A halak sasokká válnak mind kik velem jöttek, más lények baglyokká, az éj nappallá és én újra fenn vagyok - tudom.

Szarudahiko* vagyok - érzek!

Nincs hangom, attól megfosztott vagyok, szólásra képtelen, érzéseimet ki nem mondhatom, csak érzek, érzek - megfulladok. Természetellenes állapot, a magas ég és a mély tenger kivetett magából, most mégis a szárazon érzem idegennek magam a valóságtól. És mintha a testem is ugyanígy gondolná ösztönösen ugyanazt reagálja. Pedig ide tartozom testben, és lélekben is eddig jutottam. Az élet nem azért van, hogy küzdjünk érte, hanem hogy küzdjünk helyette, és ha e gondolatoktól végül magasra szállunk, mi még nem tévedünk el, a helyes utat járjuk. Szárnyaszegetten, úszók nélkül, fura vastag végtagjainkal hadonászva, kétlábon, a magunk útját járva. A Föld meg úgy forog, ahogy akar, nekünk így is tetszik. Jó az, ha az ember érzi hova tartozik. Ha éppenséggel egy kék búra alá, akkor oda.

Ember vagyok - beszélek!

- Miért éppen én? Miért éppen én vagyok ember?

*A japán mitológiában jártasak itt fellelhetnek némi zavart, de megnyugtathatom őket nincs zavar:) Csak meg kell kérdezni engem. ayanyami.gmail

Föld hívja... újra

2007-08-01T19:16:00.001+02:00

2007. augusztus 1. 19:16:28
Ahammm, asszem ráérek valamikor a HÉTVÉGÉN uhhh, szóval a vasárnap eddig betáblázatlannak tűnik, de még nem tudom biztosan mi lesz:) Ugyanis akkor... és így tovább augusztusban. Nos. Miért is van az, hogy egyszer csak úgy döntök törlöm az egész korábbi bejegyzést, hogy aztán létrehozva valami határozottan kevesebbet helyette szépen hátradőljek tarkóra tett kézzel nevetve valamin, amit túlzás nélkül csak én értek (és ha még más is lenne a szobában most csak nézne, de ugye mások csak úgy nem jönnek be szobákba szerencsé(m)re:) és vége.

Ugye hogy határozottan kevesebb? Nem tudom, hogy igazából szoktál e olvasni, vagy most csak úgy idetaláltál, de megmagyarázom. Röviden... Legközelebb.

終わったらここから出るや

2007-07-22T11:57:00.003+02:00

2007. július 23. 11:57:19
建物を建ることやびっくりしてたんじゃんこのまま、知らん何の月までに仕事あるよ。土曜日から金曜日まで日中で2人かわりに働いている。労働者達は実働時間をはたらく終わったら、酒店で｢もういっぱいくれ！」と言う、そしてビールを早いにたくさん飲んだし、すぐ帰り出す。飲み過ぎるな。でもかんけあるかえヤツラ毎日これをすることができるか、出来ないのか。この風に出来ないのさ、当然だ。

僕はここで働いてるだけではへん、ここに住んでいるのも大変まずいだね。いいえ、大変まずいじゃん。悲しい事よ。
眠ることができず、夜中には窓に入り大身な虫が戦って悪夢を見ることかったも、急に目を閉して起きた。あそこ虫の王、たく！夢の中ではイロイロなことが込めるよね。僕はもうやめる。どうして家がないんだ?

まず

2007-07-07T16:02:00.002+02:00

2007. július 7. 16:02:32
誰かが日中でiPod風新にせものmp4プレイヤーをパクられてしまったが、何もしなかったんだ。パラダイスキスのopを聞くコトがしたいと誰かでも僕から何でもパクられしちゃうねぇぜ、だから最近これこと言うのに新mp4プレイヤーを探すること、オーバーと意味だ！

3

2007-07-07T15:13:00.003+02:00

2007. július 7. 15:13:57
A szerelem defektes csónakját faragom. Egy faékből készítettem el a munkahelyemen; olyan kis durván faragott féléből, amivel errefelé az ajtókat vagy az ablakokat szokták rögzíteni a mesterek a segédmunkásaikkal - késő estig itt voltak akkor, amikor beállították az összeset a szinteken, a kisebbeket kevesebb ékkel, a nagyobb teraszajtókat értelemszerűen többel több helyen rögzítve, és mikor végeztek az egészet kinyomták purhabbal. Aztán elmentek (egy napos munka volt), és az ékeket (később) én szedtem ki.
A kőműves vakolt, és 3 méteres élbeállító léceket cipelt egyik emeletről a másikra, aztán kimászott az ablakon hogy kívülről szögelje fel azokat. Nem segítettem a munkáját. A szerelem defektes csónakját faragtam fából.
Különben úgy kell durva faéket faragni, hogy fogod a kincstári baltát és suhintós mozdulattal lehasítassz egy bármekkorát valami kezed ügyébe kerülő deszkából...

Faragás közben azon filóztam, hogy miért ugyanott száll le az összes jó nő a 3-asról ahol. Nincs ott semmi, csak néhány (5, esetleg 8) ház kapaszkodik fel a lejtőn, meg valami tízemeletes véletlenül oda pottyantva, és hát ott lakni, abban az egy árva panelban minden fullos lánynak kicsit bizarr jelenet, ha elképzelem, de nem megy, nem merem:)
Láttam a Móriczon azt a lányt is, akinek írtam egy mailt egy társkereső oldalon. Megismert. Felszállt a 3-asra és ugyanott szállt le, mint a társai. Meg sem lepődtem rajta, tudjátok néha tényleg az az érzésem, ha egy lány nagyon megtetszik, de bebukok, akkor kapok még egy esélyt, amolyan pót-pót félét; összefutok vele valami lehetetlen helyen, aztán jól kezjek vele (nem a lánnyal, a helyzettel:) amit akarok. Hát persze, hogy egyszer sem tudtam sikerre vinni a dolgot. Amúgy sem szólítok le nőt az utcán. Az a nagy harci helyzet, hogy így neveltek, szóval ha akarnám sem menne a dolog. De ez így van nagyon rendben. Ha össze-vissza viselkednék egy nap végleg nem tudnám megmondani, hogy melyik viselkedés ayanyami és melyik Attila, gondoltam, és mire a gondolat végére jutottam késznek tekintettem a csónakot.

Szóval? Kész vagyok, mi legyen vele? Még nem tudom, de már határoztam: kidobom a faékeket. Itt az udvaron elfér. Elég nagy a konténer, és a sittszállító a kamionjával minden másnap üres konténert hoz és a telit elviszi...

引っこし ayanyami - Utazás A-ból B-be

2007-07-03T19:32:00.004+02:00

2007. július 3. 21:20:29
...Sőt az is baresz (baresz, ez jó:) lesz, ha mostantól nem töltök el egyetlen percet sem kicsiny blogomban fogalmazással, tehát úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha leírom "online" ami eszembe jut, aztán majd ha megöregszem (és jobb esetben én olvasom vissza) foghatom a fejem miatta. A sok süketelés miatt.
No, először is, mostantól többet utazom otthon-munkahely útvonalon, mint eddig valaha, aminek kapcsán eszembe jutott egy teljesen új fejezetet nyitni neki. A neve 引っこし ayanyami lett, nem nagy meglepetésre:)

Utazás a-ból bé-be, azon a semmilyen útvonalon, át a fél városon Újpestről Tétényig a 3-ason a rengeteg nővel. Észrevettem, hogy mind ugyanott száll le, a jó nők mind ugyanott szállnak le buszról... Jobb dolgom nincs, a nőket bámulom.

Lázadás nörészröl?

2007-06-29T23:19:00.005+02:00

2007. június 29. 23:19:27

Az a vicces, hogy most tök jól meg tudom mutatni, hogy éppen melyik animét nézem:)
Nálam az egyik legnagyobb best az Utena. A zenéje kapásból kiüt 30 másik animét a fenébe. A történetet is lehet szeretni, ellenben az újak azon széles csoportjával, amelyek már-már élvezhetetlenek.

Csendes-ülös HZ

2007-06-23T21:54:00.005+02:00

2007. június 23. 21:54:03
A jó kis Múzeumok éjszakáján éppen haza készülök menni. HZ-vel Kispál-on voltunk, ez a csendes-ülős féle volt, sok "meglepivel" (pl. marhára nem adták elő a nagyobb számokat), csak lötyögtek ők is, meg a megszokott hangszerek is, meg hegedültek a háttérben, de azért jó volt. Mint minden Kispál, ha akarod, ha élvezed ahogyan csak tudod.
HZ-nek nem minden percben tetszett, hogy ott ücsörög a Petőfi Irodalmi Múzeum belső udvarán; sört könyörgött és kapott a sörsátorok alatt a pultos csajoktól - potom 800 forintért kettőt. Ahogyan csak azt tudják csinálni... a pénzzel a sörrel.
No, nem éppen berúgtunk vagy valami, csak az érzés közelsége csapott meg engem:)
Ittunk rum ízűre és névre keresztelt whiskeyt (általam - meg mertem volna esküdni az első korty után, hogy ez valójában fehér rum, csak sárgán), sört dobozból és csapoltak is nekünk lét, mint említettem elfogadhatatlanul magas áron, aztán elmaradt, és mert beterveztük csak fortyogok most rendesen miatta, a Terror Házába mért látogatásunk, meg minden... Bánom.

A koncerten elöttem ült egy iszonyatosan szép lány, zöld felsőben. Szép volt az arca, vékony a teste, és a modora... Istennő, nekem mindig ilyen a stílusom, téged nézlek, csak ne haragudj meg rám miatta. Szép és szép és kész. Megtehettem, hogy lefényképezem őt. Most van róla egy, HZ nem könnyen kezelhető Motoroláján, és ott is marad, a helyzet ugyanis az, hogy nem nagyon kommunikál a PC-vel, óhhh! Most bizosan meghalok.
Kérlek, ha valaha véletlenül ide tévednél, és magadra ismersz, ne légy szégyenlős, írj nekem, szeretlek.
Most pedig megyek haza sörözni tovább, meg még valahova. Igen. Oda.

誰も来ない湖に猿達がいる

2007-06-17T19:59:00.006+02:00

2007. június 17. 18:20:42
Élni muszáj, meghalni kötelező. Az előbbihez ígéret, az utóbbihoz szerződés köt. Rájöttem a fontos dolgok felfedezésének fontosságára. Túl sok időt pazarolok el nyugtalankodni.

Mert itt van ez a kis "történés", mint egy újszülött kezdi (ki hitte volna:), folytatja sután nyúlva mindenhez, aztán méretesebbek jönnek és belenő. A felsírástól elnémulásig - így agyal - legyen az tartalmas, hosszú és egyeneséből (én egyenesnek képzelem) úgy meredezzenek a nők, mint a sündisznó tüskéje. Bocs:)
Nincs olyan, hogy nem ígéred meg a hátadat melengető napfényben, a holdfényben szerelmes ölelésnél, egy buli előtt, egy vizsga alatt, egy randi után. Figyeled a sorrendet? Nem figyeled. Pedig fontos. (Első felfedezés.) Léted kezdetével (ez biztosan nem a születésed napja) pedig - ismerve a "végét" - nincs nyilvánvalóbb, mint hogy ez egy szerződés, a pecsét rajta a test, szöveg nincs, csak érzések garmada. Én is megígértem ezerszer, és ha a halálra gondoltam, csak azért tettem, mert ismerem azt a bizonyos "végét". Ez ad lehetőséget gondolkodni ezekről, és ha elcsépelt, csak annak az, aki nem tudja, hogy a test minden pillanatban látható akar maradni az elmében és nem csak eszköz pl. a kéz, hogy megfogjunk vele egy poharat, és ha nem így képzeled a mondat mindjárt változik és így szól: "Az elején élni muszáj, a végén meghalni kötelező.", és ez gyanús a végtelenségig, mert a fene tudja hová helyezi az időkorlátot. És mindenképpen arra gyanakszol, hogy közelebbre, mert ez mélyen akkor is benne van a mondatban... Felcserélni már nem is merem, csak a teljesség kedvéért mégis: "Élni kötelező, meghalni muszáj." Brrr, felejtsük el!
Szóval nem hagyhatom, hogy rémképekként ugráljanak szemem előtt, ahogy ad egy receptet az élet egy szarul felállított diagnózisra. Bassza meg!

38

2007-06-17T19:02:00.005+02:00

2007. június 17. 19:02:47
"Úgy viselkednek, mint a gyerekek." Pedig a helyzet annyira változatlan, hogy ez meg sem történhetne. Ó, az a hely, a hely ó, az aztán nagyon ott van! Mert ez egy hely, a bűvös 38, a természetellenesen szélesre tervezett műbőr ágyak minibirodalma 9x. És mind foglalt, elfoglalják a létezésre éhes emberek. Jönnek. Hangosak, amitől kabinnyomás uralkodik el a fülben. Hangulatával az egész egy tengeralattjáró túlméretezett kabinjának érzetét adja vissza. (Voltam tengeralattjáróban, szóval tudom. ayanyami) Lenyomja a felszegett fejed és csak nevetsz, és beszélsz hülyeségeket, mert TE vagy az, a 38 közül az egyik. Te-nek maradni könnyű. Ezek 37-en, nézi Jégherceg valamennyit, talán soha nem voltak gyerekek.

Decemberben, amikor Jégherceg itt hagyta az egészet és lelépett megkeresni amerika, talán még a szél is ugyanígy fújt (mint ma, amikor írom) téllel teli agyának, és erre úgy jött rá, mielőtt megkérdeznétek, hogy a tél az tél, ha hidegen fúj a szél, és leszarta a magas és alacsony légköri nyomásokat (melynek vizsgálatával be lehetne neki bizonyítani, hogy nem úgy fújt), hogy téllel teli agya júniusban nyárral legyen teli és legyen kedve, csak legyen neki, amikor a szerelem messzire elkerüli, akkor is legyen kedve legalább a napra kiülni sütkérezni. Hallgatni. "Na gyertek szerelmesek, na rajta, rajta, játszuk el, hogy van pokol, nem én vagyok az ördög, csak a magyar hangja, rendezte vér és alkohol." (Quimby)

Jégherceg nem én vagyok (ezért nem beszél sohasem magában). Nála magányosabb lényről azonban semmiképp nem tudok - és ha elmúlik, nem is akarok. Együtt él vele az az állat, amely a kudarcaiból táplálkozik, de kegyetlen. Nem vesz el, hanem büntet, minden egyes kudarcért újabb megrághatatlan gondolattal készteti szégyenkezésre ezt a 30 éves pókot, akinek második szereplése a 38, a természetellenesen szélesre tervezett műbőr ágyak minibirodalmában több, mint elég. Elég? - kérdezhetnénk kegyetlenkedéségünk csúcspontján és én meg is teszem. Megkérdezem tőle miért magányos folyton.
- Tudod, volt az a Réka nevű nőm. Egyszer azt mondja a telefonba, persze menjünk el holnap egész napra kettesben, bejárjuk a környező hegyeket, nevetünk a napon, széllel takarózunk a domboldalon, bárányfelhők alatt a birkanyáj, de azért még ma délután is találkozhatunk. Odamegyek és erre közli (ja, bekésett rendesen), hogy gondolkozott és inkább hagyjuk abba.
- És te mit mondtál neki?
- Én? Erre?! Szabad ország. Csá!

Félelmetes, ahogy Jégherceg magánya a koponyája mögött kezdődik és tör utat először láthatatlanul, aztán ugyanúgy láthatatlanul, csak elemibb erővel az elviselhetelenség felé. Azért ismerem Jégherceget, mert ez a mindent elviselés annyira hasonlatossá teszi velem. Lehet hogy Jégherceg magánya az én humorérzékem? Együtt voltunk akkor.
Sokáig. "Elzárva éltünk és jó volt."

Japánba utazó ayanyami

2007-06-07T15:59:00.005+02:00

2007. június 7. 15:58:21
A kb. 2 éve nem használt (valahogy mégis rongyos) füzetem legutolsó lapján fedeztem fel, beszorulva a "megtámad" és a "beleesik" kanjik közé (valahol félúton:) Mindjárt megtetszett a dolog blogra való volta, nyomban ide is hajítottam. Boldogultok a japánnal? Ha nem, itt a cucc magyarul:
Egyszer ayanyami azt álmodta, hogy Japánba utazik, ezért felszállt egy gépre, hogy elvezesse azt. Álmában változatos varázslatos dolgok történtek, jókedvű volt. (Érzelmileg visszaadhatatlan mondat, sajnálom.)
Japán felé a repülőgépen ócska marhasültet evett, azt gondolta, hogy nagyon szereti (azt a lányt), majd meghalt. Hát igen, (és itt jön az elmaradhatatlan tanulság) a látható álmok csak az álmokban láthatók.

Más most nincs. Különben meg bírok aludni, akkor is ha beesik az ablakon minden hajnalban a... Nyami? Eső!

天国じゃない

2007-06-07T11:37:00.007+02:00

2007. június 1. 11:37:33
Jégherceg korábban soha nem fogalmazott volna meg hasonlót, még azon a kanyarokkal sűrűn átszőtt útján sem, amin kezdettől fogva járt; mintha neki előre el lett volna rendelve ez az út, és a nehézségi szintje (közel az elviselhetetlenség határához), ha néha alsóbb értékre szökkent nem volt igazi, csak becsapta az az ilyenkor semmivel sem könnyebben elviselhető humorérzéke.*
Szóval ő mindezt kihagyta volna azzal a buta derűvel (amivel egyébként korábban a pszichológusa** mondta: "humorérzék"), aztán csak élt - mint eddig -, és ez elég volt neki, hogy egy soha meg nem határozható napon (Minden nap egy új kis random gondolatszeletke csapódott a másikhoz.) azt gondolja: " Nem mennyország ". Nem teljesen értette mit is takar ez valójában. Volt egy kép - kiforrottsága ellen küzdött, azt nem akarta elfogadni -, teljessége vibrációt okozott a lelkében, kb. úgy, mint ahogy valami ellen harcolunk fizikálisan. Többet aligha tudott volna hozzágondolni. A harc nem éltette, az élet nem bírta rávenni a harcra.
Nem volt doktor sem (a vér látványát nem bírta), de azt tudta, hogy (alkalomadtán) a tapasztalat ejtette lelki sebek külsőleg is meglátszanak. Egy XIX. századi orvos (még volt gyermekágyi láz), állítólag meg tudta mondani a külső stílusjegyek alapján, hogy ki a bűnöző, gonosz, stb. Azt állította a belső vonások külsőleg is megjelennek. - Szatíráll, meg ilyenek? Meglehet. Csak nem tartozik ide. - és gondolata messzebbre ennél nem ment.
Korábban Rickkel beszélt róla, mint érdekességet említette meg, és megállapították hogy igaz, és bólogattak hozzá. A bűnözőt le kell tudni buktatni, akkor is ha éppen nem csinál semmit. Vajon tényleg ez az értelme? Ma kapott egy levelet a VI. kerületi rendőrkapitányságtól. Azt gondolta bűnöző, és hitte ezt egy kiegyenlítetlen T-mobil csekk miatt. Érdekes hogy mire gondol miközben kibontja a borítékot. Az áll benne, hogy megtalálták a pénztárcáját pénzzel és minden iratával együtt, értemehet.
Meg tudja állni hogy ne higgye magát bűnözőnek? Csak mert az élete harcra hívja, hogy ha megy, levágja mint egy állatot? Harcolhat és közben a stílusjegyek külsőleg is megjelennek. A tükör nem ezt mutatta. Most kezdett el először komolyan gondolkozni azon, hogy lecsal 10 évet a korából. Nem mennyország, de akkor micsoda? - mondta a tükörképének, de nem neki szólt. A válasz ott kavargott valahol a random gondolatszeletkék sokaságában. Egyszer úgyis össze fog állni mondattá.

* Ezt a blogot énekelni kell.

**Egyszer egy pszichológusnál jártam kíváncsiságból, és elmondtam neki, hogy kb. mi a bajom, mi az amiért felkerestem. Hogy mielőbb lerázzon, azt mondta: Ahhoz ahogy én élek kell egy kis humorérzék. Gondolom feltétlenül.
Néha tényleg szomorú minden. Ilyenkor tollat ragadok (ha nincs a közelben gép) hogy lejegyezzem, és legtöbbször (kivéve amikor simán túllövök rajta), sikerül eltalálnom a hangulatom. Ugyanazt adom vissza, amit érzek, gondolok valamiről, magamról, esetleg másokról.
Ez sem ritka. Mármint, hogy másokról véleményt formálok. Akaratlan:) Csak úgy jön. Régebben sem volt ez másként. Az órák közti szünetben, vagy a szépemlékű hűvösvölgyi tágas kertjében bolyongva sem a játék (mint színtiszta maga) kötött le, mint inkább az, hogy ki hol - és mit játszik. Milyenek a gyerekek játék közben, és hogy ez a tevékenységük mennyiben befolyásolja őket, vagyis hogyan állnak hozzá. És a többiekhez. Ilyenkor. Bámulás közben úgy éreztem sosem lesz igazi barátom. A saját fogalmaim szerint így lett. Nem lett.
Különben meg volt, csak nem vettem észre... Sosem a humorérzékemre gondolok, amikor körbenézek és azt látom magam körül amit. A psichológusi igaz csak részben az, részben semmit sem ér. Mint annyi minden, ha ráfogják, hogy esetleg fontos lehet. Kinek lehet fontos? És melyik része lehet az? Teszem fel a kérdést azonnal. Mert ha azt mondanák a helyzetemre, hogy itt valami nagyon fontos dolog (van) készül nem hinném el....

日本を旅するアヤニャミ

2007-06-06T13:00:00.001+02:00

2007. június 6. 13:00:00
アヤニャミが運転する飛行機に乗って日本を旅する夢を見た。夢の中ではイロイロな不思議なことがおこるから楽しいよね。
日本を飛行機で旅する時には古びたビーフステーキを食べ、とても愛していると思った死んだ。見えた夢のことは夢の中で見えただけだ。

Sunshine, görlök, szatíró ayanyami, és ami még kell.., meg ami nem

2007-05-29T14:09:00.004+02:00

2007. május 29. 14:09:21
A perverzitás teljes tudatában kijelenthetem, hogy a kedvencem. Imádom. Ma ügyes-bajos dolgaim miatt végigvágtattam Budapest különböző pontjain és.

Néztem a lányokat a lenge ruháikban, a megfelelő helyeken testhez tapadt farmerban igyekvőket, azokat, akik leültem mellém a buszon, a száz üres hely közül a mellettem lévőt választó 25 év körülieket a metrón, (ahol nem kaphatott el a kaller, mert ügyes voltam) és ma még a túlvidám "kisiskolásokat" is, perzse szigorúan csak a lányokat, akik számomra eléggé értelmetlennek tűnő hangos röhögcséléssel beszéltek mindenféléről osztálytársnőikkel a villamoson (az 50-esre negyed órát vártam), és máshol.
Pedig ma az égvilágon nincs semmi. Se névnapom, se évforduló, még egy árva emléknap sincs, ami miatt most itt ömlenghetnékem támadhatna. Csak itt a nyár. Egyszer ezt is meg kell énekelni ♪dicono che non so trovare un fiore e che non ho mai niente da regalare!♪ , és énekelnék is olasz szerelmes dalokat a meseszép ismeretlen nőknek (is), ha tudnék akár egyet is, ha érdekelne meg minden.

Szóval imádom (itt tartottam). A lányokat amikor futnak felém az utcán:) Ilyenkor teljesen mindegy kihez rohan, a palija várja és ott áll a hátam mögött, vagy csak a busz után fut, nem izgatom magam. Megállok és nézem a lányt, mint valami gyönyörűséget, ahogy hullámzik a melle, dülöngél jobbra-balra és kicsit kipirosodik a tempótól és attól, hogy nem tudja mire vélni a hirtelen jött figyelmet. Majdnem addig nézem, amíg el nem megy mellettem és csak akkor hagyom hirtelen abba, minimális késéssel ugyan, ha érzem, hogy kényelmetlen neki. Majd.., még leszek ennél nagyobb hős/hülye is és akkor egyre magabiztosabban állok majd egyre közelebb a képzeletbeli (de azért eléggé mértani) tengelyhez, ami ilyenkor szerintem összeköt bennünket, és én találtam ki, vagyis majdnem elé állok pofátlanul, ó de elé állok majd! Majd...

Hogy neki, a lánynak, milyen élménye van/lesz közben, azt nem tudom. Remélem nem a gázspréért kotorászik a retiküljében.

Tényleg, retikül, vagy ridikül?:)

KNSZ - 이것사이에서아무를도팔매한합니까?

2007-05-21T18:36:00.007+02:00

2007. május 21. 18:36:54
Tudom, hogy ezt már olvastátok, de befejezem a KNSZ-t és muszáj adóznom e történet előtt, azzal, hogy összefoglalom a lényeget, és itt közlöm kisebb átírásokkal. A kronológiai sorrendet is felrúgtam miatta. Amit a free-n a 2 év alatt dédelgettem, foltozgattam, koránt sem a teljes, ami bennem megfogalmazódott az alatt az idő alatt amíg írtam, és a szünetekben, amikor nem. Sokat gondolkodtam mi legyen a lényege, de ami összeállt bennem, az már ez elejétől nagyon nekem szólt, és tudtam, hogy senki sem fogja érteni, hacsak nem írom meg érthetőbben. Aztán rájöttem, ha érthetőbbé teszem, akkor pont a lényeget teszem tönkre. Nekem szól, ez a fő ereje, és gondolom az a legjobb, ha ez így marad, így olvassátok.

Bejött, megállt, mire ő azt mondta:
"Megnyitotta kapuit a Kicsinységek néma szakboltja minisivatag. Azt hiszem, átrendezem a boltot olyan fáraósra." - meresztette a szemét az ajtóban megálló, porfelhőbe burkolt alakra, amitől egykettőre telement a szeme porral. "Annak ellenére, hogy az egész úgy ahogy van nem érdekel, ide rakok egy mini piramist, ne! Oda egy aprócska oázist vizzel, pálmával, géppisztolyos buszrobbantóval. A többit még meglátjuk. Sírrablók, igen, például sírrablók is kellenek. Nem atlétikabajnok copfos nőre gondoltam nagy dudákkal, még bazibb pisztollyal, neeem. Inkább idióta, kalapos, rosszul öltözött figurát ostorral? Ez meg hogy jutott eszébe? Tevekaraván! Az kell ide. Egyik por alá temetett polctól a másikig cipelhetnék a cuccokat, miközben rajtuk ütne a copfos nő vagy a maga ostoros embere. Zseni vagyok. Hát nem remek! Maga egyébként kicsoda? Talán ha kiállna a porfelhőből..."

Később mindketten aprócska szfinxet faragtak szappanból. A boltos kiskése biztosan szaladt a nehezen alakítható anyagon, és közben azt mormogta, hogy elég könnyen megállapítható, hogy katasztrófa történik. - Csak körül kell itt nézni mindjárt látni lehet a lényeget, így is derékig vagyunk a homokban. Szlovák határőr a bokrosban, fíling. (Korábban írtam ilyesmit. Nincs meg.)
お客さん: ...
店者: Azt hiszem lehet érteni... Olvasta?
お客さん: Igen olvastam, de nem értem. Unalmas és szar. Nem értem milyen bankkártya, milyen szaltó a Deákon. És hogy jön ide a szlovák határőr?
店者: Igen? Én is kérdezhetném, hogy hogy jön ide ez a sok por!
お客さん: Egyszerű.
店者: Ha! Most jön valami keleti bölcselet arról, hogy "néha ki kell söpörni a port". Kösz, most nem. Mindenkiben ott vannak a rejtett képességek, és elő is lehet csalogatni őket. Én pl. ha nagyon akarok a lábujjaimmal is tudok "fuck"-ot mutatni:)

Vagy máskor, amikor azt mondta, és ez korábban volt, de így mindent jobban lehet érteni:
Nyílt az ajtó. A boltos egy kézmozdulattal lesöpörte a kintről széllel beszálló, pulton megtelepedett port, és elnyomott hozzá egy tüsszentést. Ezután a fejét leszegve tartotta még másfél óráig. A környezete színes, de mindíg egyszínű, változó térré olvadva várta hogy újra összeálljon előtte. Olvasott. Csak miután befejezte nézett fel, hogy nagy kerek szemekkel állapítsa meg: valaki bejött a boltjába valamikor. Körbenézett. Vékony porréteg, (lesöpörve) szabad szemmel úgy 3000 megkülönböztethető darab a milliárnyi kavargó szürke tömegben, ha így hirtelen ránézünk és egy ember.
お客さん: Mit olvasott? - kérdezi.
店者: Amikor a humorérzék kevésnek bizonyul, jön a sírhatnék.
お客さん: Mit?
店者: Ez a címe, amit az előbb mondtam. - azzal a közelebb oldalazó koránt sem ismeretlen ember orra alá dugta a lapokat. Az belebambult és azt mondta: Aha. Semmi többet.
Rég nem járt erre, próbálkozott a boltos valamivel. A csendet csak addig szerette, amíg annak létrejöttében, úgy gondolta, nincs semmi köze. Ez viszont az ő boltja, és amúgy is, már várta ezt az embert piszkosul, hát miért ne mondana neki valamit. Nem hiányzott neki, inkább csak várta, hogy jöjjön, hogy aztán itt legyen és később elmenjen. Azt akarta hogy emberekhez legyen köze. És most hogy ez a vágya ismét teljesült beszélni kezdett.
店者: Emberek jönnek mennek a boltom előtt, de betérni... aligha akarnak. Ha eszembe jut kinézek az ablakon, hogy lássam őket elrohanni. Néhányan benéznek, de szerintem csak erre fordítják a fejüket semmi több. Rohannak. Bár az is lehet, hogy inkább csak én állok, de nagyon.
お客さん: Tudják egyáltalán mit árul idebent?
店者: Nem valószínű.
お客さん: Nos akkor fel van adva a lecke, hajrá!
店者: Menjek ki és kérdezzem meg tőlük? Ugyan, ahhoz születni kell, kiállni a bolt elé és skubizni az embereket. Betérnek, nem térnek? Mások megteszik, a boltjuk elé állnak, csak azt nem veszik észre hogy ilyenkor nem tud oda senki bemenni. Így is lehet üzletet vezetni?Az ember erre nem szólt semmit, inkább körbe nézett hátha felleli az újdonságokat. És amikor nem sikerült rátalálnia, visszafordult.
お客さん: Behoztak mostanában valamit?
店者: Úgy érti él e még a tag, hahaha - naná! Most él csak igazán. Itt volt, itt volt, meséljek...? Különben meg az alsó polcokon találja amit keres. Friss az anyag!:) Ott jobbra. Lejebb!
お客さん: Itt csak két könyvszekrény van. Az egyiken semmi sincs. A másik polcai vagy töröttek vagy hiányoznak. Az alsó is..., azzal körbenéz hogy visszaforduljon és közvetlen mögötte a boltos kaján vigyorával találkozik.
店者: ...Csak az alsó polcon van valami:) - nézze. Erre megint a romokat kezdi nézni és az alsó polcon (tiszta és rendezett!) valóban ott talál néhány tárgyat (összerakható 200 yenes animefigura automatából, Japánból, egy Konrad Lorenz könyv, egy Sega token stb.), és a kézzel teleírt lapokat.
お客さん: Mi ez, láthatatlan bútor? Nézzük mit ír: " Azt hiszem a közel jövőben a szombatot gyásznappá nevezem ki. Hiányoznak azok a dolgok, amiket korábban magaménak tudhattam, csak voltak és én nem tudtam, hogy szeretem, de egész biztosan szerettem, hisz most hiányzik. Életem része volt. Most csak az van ami szinte hirtelen, a semmiből, vagyis egyfajta háttéranyagból lesz, teremtődik. Bábúvá válok és tűket döfködnek belém. Büdös vagyok. Nem telefonálok. Tartozom pénzzel. Ugyan miért van az, hogy hisznek bennem? Vagy nem bennem hisznek, hanem hisznek csak úgy, és azt hiszem nekem szól, mikor én állok elöttük... Nem, azt hiszem kivárnak a barátaim. Hogy legyen időm a régi mederbe visszaterelnem az életem. Most nem lenne jó meghalni. "
お客さん: Ezt akarta elmesélni? Ezek nagyon kemény sorok.
店者: Ezek pedig játékok ismertetői. (Gyerek vagyok, bár ezt nem én mondtam először:)
お客さん: Nem semmi...
店者: Untatják? Nem szereti?
お客さん: Sosem próbáltam.
店者: Na látja, vannak dolgok, amik nem foglalkoztatják. És miért? Mert egész egyszerűen nem teszi meg. Nem játszik játékkal, és én nem állok ki a boltom elé predátorkodni.
お客さん: Ez azért nem ugyanaz...
店者: De lehetne:) A látható és láthatatlan dolgok miatt.
お客さん: Miattuk?
店者: Minden amit teszünk hatással van ránk vagy a környezetünkre, igaz? Ha felszállok a buszra, az el fog vinni valahova, ami azt eredményezi hogy már nem ott vagyok ahol az előbb. És ha ugyanott jár egy ismerős, akkor találkozik velem, vagyis látható vagyok.
お客さん: Ettől lesz valaki látható?
店者: Vagy láthatatlan. Mert mindkettő egy időben zajlik. Én akkor nem állok ki, amikor nem próbálja ki.
お客さん: Most megfogtam! Ezek szerint, ha én játszom valamelyik játékkal, akkor ugyanabban az időben, kiáll a boltja elé hogy lássák.
店者: Elméletileg így is lehetne... az életünk azonban nem produkál ilyen csodát.
お客さん: Pedig megteszem, és akkor kiáll a bolt elé:) De most mennem kell. Legközelebb ott áll majd a bolt előtt, hahaha!
A boltos a távozó ember után néz. Hosszú ideje nem csinált ilyet, ettől a mozdulata rutintalan és eredeti. Az eredetiség még produkál csodát.
店者: A legközelebb produkció ugyan, de nem csoda, egyáltalán nem...

Később, egy teljesen jelentéktelen napon megint nyílt az ajtó:
A boltos egy kézmozdulattal lesöpörte a kintről beszálló pulton megtelepedett port, és köhhintett hozzá.
店者: Jöjjön.
お客さん: Ma is nyitva vannak?
店者: Mindig! Minden nap, egészen lefekvésig. - válaszolta a boltos és kifújta az orrát.
お客さん: Már jártam itt korábban, akkor azonban.. hát, épp csak benéztem. Most megint körbenéznék.
店者: Természetesen. Mindenkit szívesen látok. - mondta a boltos és húzott egy kisértetiesen ugyanolyan félkört a kezével a pulton. A szomszédból hangos beszéd zaja ütötte meg a fülét. Lakások voltak a bolt közelében, sokszemélyes, és sokan is laktak benne, és az egyik lakásban a konyha (néha friss csirke illata csapja meg az orrot) a zajokból ítélve itt - zsivajával - amolyan nagyszínpad inkább, és az hallatszik most onnan át, hogy: ...a kutya nem golyóálló..!, aztán zagyva viaskodás és csend.
店者: De, egy kutya golyóálló. - mondja a csendben mintegy magának a boltos, és befelé nevet képtelen gondolatán.
お客さん: Igen, a golyóálló kutya biztosan. - nevetett az ember, és visszatette 'ayanyami: Ha nem látsz semmit, nézd meg mégegyszer' című írását. (Már nincs meg ez sem.)
お客さん: Tudja, a világirodalom. Egy kalap szar. És ahol erre rájöttek, ott regény helyett blogot írnak inkább ugyanarról. Az élet egy szopóág, nyíííí. - és tenyéréllel egy ívet húzott lefelé a levegőben.
店者: Nem tehetek róla. Most ez megy, de igazán. Van egy fickó, az ő rövid történeteit veszem át. Én nem tudok jobbat írni, és nekem tetszik is.
お客さん: És? Veszik, ezeket?
店者: Nem.
お客さん: Szomorú.
店者: Itt semmi nem eladó. És tudja, furcsán is veszik ezeket a dolgokat. Mármint ahogy ragaszkodom mindenhez. Nézze, egy '84-es GI Joe, azt hiszem ez a bárónő, nagyon ritka, aztán ez a kopott deszkáspóló, vagy ott az a Kenzaburó regény fénymásolata. Csak írnak róla, de olyan mintha léteznének itt a boltban. Így együtt szépek. Vagy ez a srác, aki időközönként bejön az írásaival... Rájöttem, hogy együtt alkotják a boltot; a régi tárgyak, az írások, ha nem lennének nem lenne bolt, nem lennék én sem. Az hogy vannak, teszi lehetővé, hogy itt legyen a bolt, hogy itt legyek én is, és hogy be tudnak jönni ide mások. Az a varázsa, hogy megismerteti valaki más gondolatát. Itt megfoghatja ezt a lapátot. Tessék. Leírták hozzá a használati utasítást. Itt meg. Megtudhatja, hogy vöröses futószőnyeg-szerűség van a Margitszigeten (mosoly) és megismerhet néhány halottat, még abból a korból mikor még éltek és elszúrtak valamit. Élőket, akik szenvednek, nevetnek vagy csak lélegeznek. Érti?
お客さん: És akik bejönnek szembesülnek ezzel, amivel én is? Itt semmi sem eladó. Mit szoktak ilyenkor kérdezni?
店者: Ugyanazt. 이것사이에서아무를도팔매한합니까?... ehh, vagyis ezek közül nem ad el semmit? És én azt felelem, így van, és mégis hazavihet innen valamit...
Az ember egyszerűen nem tud mit kezdeni a boltossal. Sok neki amit lát, ritka szeme nem szereti a sűrű emberi jelenetet, neki ennél kevesebb is elég. A világ könyörtelenül le tudja egyszerűsíteni a gondolatot. Megtörli a homlokát, a történet véget ér.
お客さん: Na jó, hogy van koreaiul, az hogy Kicsinységek néma szakboltja?
店者: 소소한일의벙어리의전상곰.
お客さん: Északon talán... No, kapja be:) - mondja. És elmegy.

Szezonnyitó a Japán Alpokban

2007-05-16T21:33:00.002+02:00

2007. május 16. 21:33:14
Április 17-ével teljesen megnyitották a Toyama és Nagano Prefekturán átmenő Tateyama-Kurobe hegyi utat. Bár azt hiszem, hogy ez így nem teljesen pontos, de nem vagyok japán, ezért belefér. Szóval. Az útlezárás a miatt vált szükségessé, mert a heves tél miatt az autóúton hosszában egy 14 méter magas masszív hófal képződött. Tavaly ugyanez a hómagasság 19 méter volt. A hóba szépen fúrtak egy széles járatot:), így a hétvégén a Kamikochi üdölőhely is megnyitotta kapuit a 2007-es szezonra. Gondoltam szólok:)

ayanyami 0 (nulla) D-s hangja

2007-05-15T12:16:00.008+02:00

2007. május 15. 12:16:20
Nagy költeményekre van szükség. Arra, hogy csak úgy dőljenek belőlünk, mint a hülyeség, összeegyeztethetetlenül másképp azzal, inkább úgy en perfecte magamagától. Szóljon egy idő után, szóljon mindenféléről, de ne szóljon senkinek. Különben hogy mondhatnánk el a történeteinket, hogy ne hülyeség legyen (De dőljön úgy belőlünk. Dőljön úgy!), hanem perfekció (?) a hang által (már előzőleg meg lehet sejteni) utólag kilapított térben. A hang nulla D-s. Tényleg, tényleg... na mi jutott eszembe? Nem kell bevezető, ide kapcsolódik.

Az élményeink 3D-sek, ez vitathatatlan, ugye? - ott van a történés, és ott vagyok én is, még abban az esetben is ha éppen bealszom vagy elfordulok, és így lemaradok a lényegről, de mihelyt máshova helyeződik ez a kis történés, megszűnök térbeli lenni, leszek helyette egy ágyára ledőlt papírlap, egy sarokba állított papírlap, aki akkor kaphat ezután némi formát, ha szóba hozzák valahol a (a történés szerint fontos) 3D-ben.

Ami pedig eszembe jutott az a következő: Én azt gondolom, hogy a képzelőerő által megjeleníthető valami max. 2D-s - azt még el tudod képzelni hogy néz ki szemből, de ha "oldalra fordul", akkor csak azt tudod elképzelni, hogy néz ki oldalról. A hang pedig sehány D-s, a mutogatásnak most nincs szerepe. (A mutogatás ömnagában 3D, és tönkrevágná az elméletem - hadd álmodjak végre, hadd álmodjak!*)

Az utólag, hang által visszaadott történet pont olyan, mintha ott lettél volna, de a történés csúcspontján félrefordulva lemaradnál a lényegről...

Best of ayanyami 2

2007-05-12T17:27:00.010+02:00

2005-2007 freeblog.hu
Impian terakhir
Hideg szél verdeste az ablaktáblákat mikor hajnalban felkeltem. Bekopogott az ablakon nagy lapát kezet formálva és beverte az üveget. Milliónyi szilánk fröccsent szét a szobában, beleállt a falba, kilyukasztotta a bőröm, megsértett valóság -, felsértett álomszövetet, csak hogy mögéje kukucskálhasson nyelvet öltve, tartózkodón, fitymálva és méregetve, sajátosan elutasítón, sajátosan szenvedélyesen, ahogy csak az olyanok találkozhatnak mint én, a hajnalban ébredő még 5 perc alvásért könyörgő tompaság, és a hajnalból ébredő, fantázia elixírt valóságba öntő férfit kereső nőalak. Első augusztusi hajnalkék színű bikini takarta hajlékony testét.
Matt fejjel "Te meg ki a fasz vagy!" - ot kiáltottam, de csak csendes sírás volt a válasz. Az első augusztusi hajnalkék háttér előtt eleredt az eső.

----------

Most azt teszem amit a szomszéd bácsi a múltkor elém pattanva a gangon előadott: összerakom a dolgokat, hogy szét tudjam választani. Ez a mondat félelmetesen értelmetlen tud lenni, de lehet egy nagyszabású gondolat előidézője is. Az alap értelme a következő:
Végig kell gondolnod, hogy egy adott cselekvéskészletből egy adott feladat megoldásához mi fontos és mi nem. Válaszd ki a fontost, hagyd el a többit: avagy ne végezz felesleges munkát!
Ennél bonyolultabb (de nem lehetetlen) a következő értelmezés:
Vannak a "szanaszét hullott dolgok" csak arra várva, hogy "felszedegessék" őket. Ezek egy része látható ( tudom mi az a kémia), míg a többi láthatatlan (sose hallottam a myopathiáról), ennyi. Külön-külön felszedegetni és értékelni őket nagyon nehéz és körülményes feladat - nincs mindig viszonyításai alap. Például, ha a felszedegetett dolgokat (kettőt vettünk fel) a szerint válogatjuk szét, hogy egy adott feladathoz HASZNOS e vagy sem, mondjuk a LELKESEDÉS (és akkor ez most tök konkrét), a válasz: attól függ! Köszi. Egyetlen megoldás, ha felszedjük az összes láthatót, és ezeket szétszórjuk igen és nem kategóriákba a szerint, hogy fontosak, érdekesek, hasznosak, jók e vagy sem, és mivel itt az egyetlen viszonyítási alap az erkölcs, amit amúgy is szépen belénk nevelnek, az egyén mindenképp jól jár.
Tehát miután összeraktam és szétszedtem a következő megállapításra jutottam: a lelkesedés hasznos, de ez idő szerint nem kifizetődő...

----------

Jégherceget mostanában sem kérdezik a barátai tulajdonképpen semmiről. Ez egy tartós állapot, amiről fogalma sincs hol kezdődött, és amibe pont az előbbi miatt többé-kevésbé beletörődött. Ám azon időszakokban, amikor a kevésbé beletörődés Jégherceget sörrel a kézben találja, egy sor gondolatoknak ad helyet, amiből szépen föl lehet építeni a következő elméletet. Az emberek nem szeretnek barátokat szerezni, mert képtelenek azt (állapot) megtartani, ezért teljesen mindegy, hogy klasszikus értelemben vannak e barátai vagy nincsenek, mert a megfelelő pillanatban mindig elő lehet rángatni egy-két alakot (ú, nem fogjátok érteni), akivel aztán a legnagyobb egyetértésben barátnak hívhatják egymást.Még ha ez így nem is akkora fun.

----------

Ha a világ valamilyen láthatatlan (nevezzük erőnek) miatt időközönként fejreáll - gondolta Jégherceg, - abból a kavarodásból szólal meg egy mobiltelefon, szól bele egy régi barát és nem kérdez - vagdalkozik a kérdésekkel, hogy szarul valódi válaszokat kapjon, egyszerűen csak azt mondja, gyere át ebédre egy fél óra múlva, és kész.A többi időben a barátok, ha találkozik velük, úgy kezdik, melózol e, mert én melózom, és hiába dolgozik, olyan nagy kedve van ilyenkor Jéghercegnek azt mondani, hogy én meg nem melózom, és semmi különbség sincs a két állítás között, mert mindkettő a munkával áll kapcsolatban (benne van a mondatban a "meló" szó), és mindkettő tagadása csak a munkának, de nem teszi. Azt mondja: Aha!

----------

Jéghercegnek nincsen családja. Egy intézmény kertjének talajából, a fű közül nőtt ki, mint egy mitológiai esemény modern szintézise, és ezt leginkább az elmúlt évek növényi-forma életével bizonyította. Mármint a fű közül való kinövést. Egyesek, hogy bizonyítsák az ellenkezőjét rámutattak néhány vicces emberre és azt mondták, ők a rokonai. Az évek alatt azonban semmiféle benyomást nem tettek rá ezek az emberek; értkelte igyekezetüket, összehasonlította más emberek egymásra találásából fakadó lelkesedéssel, ragaszkodással, odaadással, kereste ugyanazt a spirit-et, amit megtalált másoknál, de tőle távol és maximum csak sprite-ot talált a hűtőben, ha náluk, a vicces embereknél járt rokonlátogatóba (fordítva sosem történt, ők nem jöttek el), és mérges lett az összeredmény láttán. Aztán tartózkodó (leginkább távol) lett, majd hűvösen helyzetfeletti, így elmondhatjuk, hogy Jégherceg és rokonkapcsolat: disconnect.

----------

Nap nap után Jégherceg azon a természetellenesen szélesre "tervezett" fekete műbőr ágyon ébredt - amire este lehajtotta a fejét -, a csoda elmaradt: Várt egy időn kívüli, testet nem öltő, pénzt nem teremtő, ígéretet nem tevő csodát, ami elmaradt; rövid életű volt a valóságban, örök érvényű az elmében (pajkoskodott is Jégherceggel rendesen), és noha semmi köze nem volt semmihez (dehát hogyan létezhetett mégis?), betűket vonultatott fel, ezek egy könyv* lapjairól ugráltak le, rendezett olvasható sorba tömörültek, így: "Az örökkévalóság csak egy kurta másodperc; itt van, aztán hopp!, elillan, alig futja egy tréfára.", és Jégherceg úgy érzi, ez a tréfa ő; minden további másodperc, amit "tréfaként" itt(?) tölt megkérdőjelezi, nevetségessé teszi mindazt ami ő, és elsősorban nem anyag. "A test nem szellemi, mégis olyan szellemes." - mondta valaki, aki öreg volt, sokat látott, és elfelejtette hozzátenni, hogy mindez csak kívülről nézve helytálló, tehát nem volt igaza. El is felejtették gyorsan, úgysem létezett soha.
A műbőr kényelmetlen volt és nyirkos, testre tapadt farmerban, öregedő, riadt madárként eszeveszetten kereste reggel - a reggelt. És az jött.

A folyamatosan kopó szürkületben elalszanak a kandelláberek, hajdan elaludt emberek kopott téligumi arccal igyekeznek az utcán célok felé - azóta sem ébredtek fel: az álmok kora lejárt, a könyvek kora lejárt, nem tudnak örülni semminek. Nincs senki, aki a nap folyamán kezet szorítana velük. A kommunikáció az ifjú bölcsészek egymás közti sajátjává törvényesül. Jégherceg így látja, arca tükör: ugyanazt a mintát mutatja mint azok az arcok, akik belenéznek. Jelentéktelen, a valóság rovására, és a reggelben a frissen szunnyadó kandelláberek alatt ugyanazt az öreget kérdezi valaki: Voltál már szerelmes? Hahahahaha, az öreg mestert kérdezed?! Hetente kétszer és ünnepnapokon még egyszer még ma is, de csak ha nem fúj a szél. Tudod, a frizurám.., és Jégherceg ezen egyáltalán nem nevet, mert tudja mi történne vele akkor. Hideg.

----------

Most nagyon nem csinál semmit, amikor kell, úgy merít hogy emlékezik. Ez sokszor elégnek bizonyult, ám az idővel kopott képeket, szövegeket, fogalmakat már nem olyan könnyű visszakönyörögni érdemi használatba. Az emlékek nem mindig szépek. - találgatja a leheletni zavar okát. (Jaj, hogy ez mennyire ide tartozik!) Aki nem képes két eltérő kép között különbséget tenni, vagy csak felületesen a sajátja, vagy nagyon is az.
Az utóbbi okozott komolyabb gondokat Jéghercegnek, míg az előbbit szinte nem is ismerte. Hogy szerencsés e mindez? Vagy ennek semmi köze a szerencséhez, hisz emlékezni csak a biológusnak képesség (gondolja J.), a többinek természetes, mint a levegővétel? Jégherceg megfelel, ha kell: a képességet csiszolni kell, a levegővételhez hasonlított emlékezést lehet (nagyobb számban áll fenn a lehetőség) hanyagolni. Meg van rá az esély, hogy megteszed. Jéghercegnek vannak papírjai is. Úgy használja mint az agyát; adatokat tárol rajtuk/bennük, ami megkönnyíti a dolgát. Ma mindenképpen - úgy ahogy máskor -, de vasárnap ennek semmi jelentősége nem lesz. - gondolja, és a jegyzeteit maga mellé teszi a széken. 3kyuu tesztek. (Japán hármas szintű nyelvvizsga) Meg fogja tudni csinálni.

----------

Szeptember egy napjának délutánján 1 db ayanyami írja Jégherceg történetét a Hajós utcában alig néhány karnyújtásnyira az Operától. Az eredmény 2 elnyámnyogott snickers és 2 sor az A/4-esen. (Ez a kettő az:)Az egyik üres csokipapírt szorongatom és az jár a fejemben, hogy mi legyen: Jégherceg vagy ayanyami? kinek a történetét folytassam. Jégherceg olyan, mint otthon a szennyestartóban a ruha; elkülöníted, mert büdös, gyűrött, vagy csak rég volt mosva, de azért így is a tied, ayanyami... nos, ő egy unalmas pofa, akinek szeptember egy napjának (14) délutánján a Hajós utca egyik kopott barna padja nyomja a hátsóját, miközben eldönti ez róla fog szólni. Legalábbis...

Aug. 20-án találkoztam utoljára Shiranai namae tomóval. Akkor az extrákkal "megpakolt" tüzijáték miatt nem volt lehetőségem túl sokat beszélni vele, egészen pontosan szinte semmit nem mondtam neki a zűrzavar előtt néhány megjegyzésen kívül, ami a tüzijátékra és közvetlen környezetére vonatkozott - vagyis nem tudom hogy van most és mit csinál. Előtte Balázzsal és a barátnőjével (Shitóval) megnéztük az új albiját, és szag az volt, ahogy előtte figyelmeztetett is minket, és aztán jól körbenéztünk és mindhármunknak az volt a véleménye, hogy semmiféle "Alone in the Dark" nem érvényes, és hahaha; a ház, ha nem is túl világos a belső udvara (Shito és én a gangon) a hangulata - ez a polgári szerénység - az mindenképpen bájos. Elérzékenyültünk. Én nyolc évig laktam ilyen helyen. A többiek is valameddig. Tomó kertesházban lakik M. városban.

Balázs 6-tól 20-ig Japánban van. (A dátum megközelítőleges.) Ő ugyanis (nem mondta) sikeres 1kyuu nyelvvizsgát tett tavaly. Az Alapítvány (Japán Alapítvány, az Oktogonhoz közel, X utca, elfelejtettem a nevét) ilyenkor a legjobbat megrángatja egy kicsit, hogy lebeg tőle a haja jobbra (Tokyo), libben a ruhája csücske balra (Nara), kb. 100 embert mutatnak be neked hirtelen, és eltelik 2 hét úgy, hogy nem vettél semmit, ami itthon nincs. Ja de, levegőt. Japán levegőt:) Egyszer megnéztem a 2 hetes ösztöndíjasok programját... khmm... nekem sűrűnek tűnt. Én akkor mikor elgutóbb beszéltem vele megfogadtam, protokollprogram helyett lelépnék valami bárba inni, a többi, az ismerkedős rész, jönne magától, és tudom, hogy nem erről szól, de így lenne jó akkor is:)

Rick (a nagynéném szavaival élve) eltűnt a képből. Dolgozik valahol, és ha minden igaz a ph.D. írással van (lesz) elfoglalva. Kínos, de rég nem beszéltünk.

----------

Augusztus 20.
Az egész úgy indult, hogy jó előre megbeszéltük telefonon, hogy kimegyünk megnézni az idei tüzijátékot, és majd keresünk olyan helyet, ahol senki sincs, ahol jól végig tudjuk nézni az egészet zavartalanul. Shito, Tomó, aki nem tömegpárti:), Balázs és én 19:45-kor a Lánchídnál kötöttünk ki. Itt akkora volt a tömeg, hogy csak a fűre tudtunk leülni, közelebb csak tolakodva jutottunk volna, aztán jókat derültünk, hogy ez, ahol helyett találtunk, pont nem olyan hely, ahol senki sincs. Balázs bedobta a kezdés előtt pár perccel, hogy akár át is mehetnénk Budára a tömeg elől. Kilenc óra után aztán elkezdődött. A pesti oldalon sokkal keményebben csapott le a vihar, amin nagyot dobott, hogy teljesen váratlanul jött (a tüzijáték előtt én háttal ültem a rakpartnak, semmit nem láttam; mert azt mondták, előtte villámlott, hátul viszont nincs szemem és senki sem szólt, gondolom senki nem vette észre). Amikor egy kis szellő után a keményebb szél a tüzijáték röpködő darabjait, fullasztó füsttel együtt a képünkbe szórta, Shiranai namae tomótól még poénosan meg is kérdeztem a fokozódó zajban, hogy ez is a show része e. Elfeketedett az ég, a szél is felerősödött, de ekkor még nem vettük komolyan. Shitonak mondtam, hogy ezt kéne lefilmezni, ahogy menekülnek az emberek egy kis gyenge eső elől, hehehe. Lefilmeztük. Balázzsal szórakoztunk a kamera előtt, hogy itt állunk Bejrútban, ahol tüzérségi rakétákkal lövik a várost, óriási a káosz, teljes az őrület, mindenki menekül, a hátunk mögött a tüzijáték fényében pedig valóban menekülőre fogták a dolgot az emberek. Az én barátaim nagyon félősek, vagy valami, mert nem nézve semerre (lemaradtam, és nem vártak meg) beszaladtak a tömeggel a legszűkebb utcába. Én néhány 10 métert mentem hátra az utcában (Tomó háta - az egyetlen tájékozódási pont - beleolvadt a háttérbe), amikor a szél hátbafújt - figyeltem ahogy a vízcseppek vízszintesen repülnek mellettem a levegőben, koppannak a házfalon, hátakon, az embereket pedig falhoz préseli a szél. Ekkor gyorsan kitakarodtam onnan, mert úgy éreztem a lökdösődő, sikoltozó tömegnél jobb a tök kihalt tér. A tüzijátékot nem fújták le. Pukkantak a színes gömbök és más formák, a szél korbácsolta az alagútból (2-es villamos vonala) előmerészkedőket. Páran így is végigbulizták az egészet. Ezt tettem én is.
Tény, hogy nem volt akkora pánik, mint írta azt a másnapi újság. (Csak az ingyenes Metrót néztem, de ezt sem túl érdeklődően.) Semmi hiszti, meg menekülés nem lett volna, legalább is nem így emlékeznének vissza akik ott voltak, ha nem lett volna a pánikszerű sikítozás nőrészről. Aláfestő zene nélkül a legvadabb horror (elsősorban filmre gondolok) is vígjáték.

----------

Biztosan nem véletlen az én pensumos diákmunkás státuszom. Nem arról van szó, hogy nagy erő kell bemenni egy diákszövetkezethez, és most azt próbálom meg nagy titokban eláűrulni, hogy mindenki hős, aki ezt megteszi, hanem az időzítés. Az itt a valami. Meg az, hogy ez adolog kizárólag rólam szól. Mintha a dolgok között lenne valami előre megragadt átfedés (a múltból a jelenbe mutat), ami az életünk során megtörtént dolgokat az elviselhetőség szintjéig igazítja helyre. Nem túlzok. Azért nem érezzük az elviselhetetlent egy kényes helyzetben, mert dolgozik az "előre megragadt átfedés":) Nem tudom elképzelni, hogy ne lett volna bárki, aki ne mondta volna valamikor, hogy de jó hogy így vagy úgy történt, egy korábbi ez és ez miatt valami. Ha tudatos, akkor ezt hívom előrelátásnak, ha nem, "előre megragadt átfedés"-nek. Úgy éreztem szerencsém van a pensummal, hiszen bármikor bemehetek és megmondhatom nekik, hogy ez (valamiért) nem tetszik, és köszönöm szépen. Aztán jöhet valami (mindenképpen) jobb:)" Ma is hasonló gondolatokkal eltelve rohangáltam a sorok közt amikor alkalmi munkatársam végre levált a polcról (tetején korábban már felfedeztem egy kakas nyalókát), amin eddig támaszkodott széles-jó munkakedvből:
- Szerinted miért kell dolgozni?
- Pénz miatt..? - próbálkoztam.
- Ádám és Éva miatt. Nekik nem volt jó a minden, az alma is kellett.
Hát persze, hogy nem értettem egyet!
- Nem volt minden... (a technológiára, a jövő űrben utazó emberére gondoltam)
- A létfenntartáshoz minden.
- Jó, de nem vagyunk állatok.
- Akkor csak dolgozz!
- Jó, nem kellett dolgozniuk, de egész nap manát (a mana poén!) zabáltak. Tudod az milyen? Mintha mindig ugyanazt, mondjuk tökfőzeléket ennél.
- ...
- Vannak akiknek így sem kell dolgozniuk és még manát sem kell enni... vagy tökfőzeléket:)
- Hát ez az!
- Ezzel azt akartam mondani, hogy a paradicsom (...nagy "pé"?:) itt van az orrod előtt, csak tenni kell érte. - mondtam és alkalmi munkatársam nem fűzött hozzá semmit csak csendben lelépett. Mint kiderült végleg. Az ebédszünetben fogta a táskáját és ment. Délután egyedül találtam magam, és ez zavart is meg nem is, de egyáltalán nem lepett meg. Amit eddig ketten csináltunk a munka hősével, az most teljesen rám maradt. Bosszankodtam miatta és többször megjegyeztem x és y néninek, hogy ez mekkora kiszúrás, ugyanakkor többé nem tartoztam magyarázattal egyetlen mondatomért sem egy olyan valakinek, akinek a helyzetmegoldó képessége nulla. Amikor végeztünk odalihegtem egy "Na ma is jól megizzasztottatok se****jek!"-et és bosszúból lenyúltam a kakas nyalókát.

----------

3kyuu
Helló Balázs! Ahogy mailben ígértem, itt folytatom a sztorizgatást. Szóval most már tudod. Megvolt az a jó kis japán hármas teszt. És idén semmi trükk!:) Tudtam, ha nem megyek el legközelebb agyonvágsz, ezért jól az eszembe véstem előtte, hogy ezúttal mindenképp ott kell lennem:) Az eredményt szerintem ne kérdezd, mármint a tesztét, hiszen úgyis azt mondanám (mivel egyáltalán nem tudom mi van, és a végén senkivel sem erről beszéltem), hogy 85% fölöttire sikerült, azt meg ugye már együtt közösen sem hinnénk el, nemhogy külön-külön:) Azér' elmondom hogy volt.
Reggel kilenckor még könyvvel a kezemben egykedvűen üldögéltem a metrón. Mentem két kört az újpesti végállomástól a kőbányaiig és vissza. A következő félúton (szerencsémre) a Kálvinon le tudtam szállni, ugyanis ez volt az egyetlen megálló, ahol - miután beállt a szerelvény -, nem mondták be a hangosba, hogy vasárnap ide vagy oda, ellenőrök vigyázzák a kijutást. Ez a bérlet história egyszer még kikészít, én mondom. Már legalább öt éve lököm boldog-boldogtalannak, hogy a bérlet árát bele kéne építeni az adóba, és akkor nem kellene külön megvenni mindenkinek minden hónapban. Annyi lenne a sorbanállásnak! Nem kell nézni a debil ellenőrök fejét! Az idelátogató külföldieknek pedig Welcome!* Ennél jobb országimázst (ehh!) ki sem lehetne találni. Szóval a felszínen hideg volt, ahogy az a decemberhez illik, és nyoma sem volt a héten a TV-ben beígért a télhez képest enyhe időnek - amivel viszont számoltam. Biztosan rossz tv csatornát nézek.
A metróból kijövet amúgyis jéghideg kabátom hideg jéggé fagyott rajtam, és már csak egy kis szél hiányzott volna a tutihoz, hogy jól beadjam a kulcsot aznapra. Szánalmas látvány, mennyire meg tudok fagyni mihelyt 9°C alá kúszik; a kezem mozdulatlanul lóg mellettem, a számat meg mintha kifestették volna, olyan lila. Plusz kilenc fokban.Na jó, az egyetem még mindig király hely. Ahogy el lehet tévedni benne, az mesés:) Elötte várakozva, a szél feltámadásának esélyét latolgatva döntöttem úgy, egy percet sem várok fél tizenegyig odakint, hanem bemegyek egy kicsit (mintegy programként) eltévedni. Arra számítottam, hogy első leszek, de nem, a szervezőknek ugyanis egy órával korábban ott kellett lenniük, és már amúgy sem volt üres, hanem lelkes japánosokkal teli, akik égnek a vizsgaközeliségtől. Irtó nagy kuss. A bejáratnál táblára kifüggesztett papírlapok igazítanak el. Az első emeleten nincs olyan pad, amire a reg. számom lenne ragasztva, hát tovább keresek. Így kell eltéveszteni a termet:) A másodikon megvan, így minden a helyére kerül, csak én nem. A terem közti teremben, a kis -, meg a nagyfolyosó között "ipiapacs", lefoglalom egy életre a működő, meleget árasztó gázkonvektort. Nem sokkal később stewardess Mina is megérkezik. Mikor megkérdezem, azt válaszolja, hogy szerinte neki nem fog sikerülni a dolog, csak benézett, hogy tudja, mégis mire számíthat legközelebb. Remélem nem így lesz. Ennél azért nagyobb a tét.
Miközben én és a gázkonvektor egy boldog család vagyunk, kitalálom, hogy megkeresem Christ egy emelettel feljebb. Az egy emelettel feljebb jól példálozza a vizsgaszinteket is: amíg én egy emelettel lejebbről érkező "vendégmunkásként" vigyorgok, addig itt a harmadikon csak holtsápadt arcokat lehet látni. Christ könnyű boldoggá tenni. Ceruza-szépségversenyt tartunk, amiben én veszítek (lerágott, arany végű, lila testű megrágott hegyű ceruzát vittem, míg nála egy ezüst színű volt, teleírva hiraganával, hangullal, meg még ki tudja.., és nem tudtam elcsórni tőle). A szünetekben pedig (egy kivételével) végig a nyakán lógtam.

Beszélgettünk az időről. Arról amelyik telik és nem amelyik változik. Chris nevetve mindja, hogy 19 éves, elmúlt tizennégy, tizenhat és tizennyolc. Ezen rendesen megint elcsodálkozom. Van olyan hogy egy, de néha két teljes év is kimarad a kerek egészből. - válaszolom, mert én úgy emlékszem (és így a két év nekem egy), hogy tavaly volt 3kyuun és nem tavaly előtt. "De ugye tudod, hogy te is meg fogsz öregedni?" Tudom.** - mondom neki, és az elfekre gondolok.***Ezután visszamentem a terembe, ahol szinte azonnal elkezdték mondani a szabályokat, meg hogy hogyan kell helyesen kitölteni a vizsgalapokat. Rendes ceruzát is kaptam hogy ne kelljen a lerágott végűvel vesződnöm. Mielőtt elkezdődött jókedvűen hátrafordultam Minához, és mevetve felmutattam neki a hüvelykujjam. Ekkor történt, hogy válaszul azt suttogta vissza, hogy がんばれ:), és ez olyan erős érzelmi töltet volt ott abban a pillanatban, ami szerintem nagyon ritka érzés. Mina ízig-vérig nő. Az utolsó porcikájáig, és én miután visszafordulok, a vizsga végéig - plusz még egy rövid időre -, azonnal belészeretek...

* Ingyenes.
** Vajon én csak simán öregszem és ettől egyre hülyébb vagyok, vagy az idő tényleg elmegy mellettem? Azt hiszem most még igen, elmegy, mert úgy érzem az idő fölött járok, aztán (később) minden fölgyorsul és beér, majd lehagy engem, érzem:)
*** Ha én elf lennék, akik 300 évig élnek, akkor az éveim száma, plusz az az ovodás fejem és hangom alapján, megítélés szerint pont jó korban lennék. Vagyis embernek túl gyerekes vagyok.

----------

Tehát szombaton hajnalban keltem. Legalább félóránként a szürke-töksötétben rálestem az órára a falon és miután nagy nehezen kivettem a mutatókat visszaalaudtam. Emlékszem, hogy minden visszaalvásban volt valami reményvesztettség, ami így utólag visszagondolva igaz is... (...) Így álomba borulni elég siralmas.A szombat ezek után nagy meglepetésre a vártnál gyorsabban telt el, és az este maradékában és éjjel a szürke-töksötétben ezúttal a reményvesztettség sem tért vissza.

----------

Kár hogy Ági rászokott a dohányzásra. Nem láttam pöfékelni, de rágyújtani igen, és ez önmagában elegendő, hogy háznyi méretű lángokat és füstöt képzeljek a feje köré, amit lelkes tűzoltók kis csapata olt locsolótömlővel.Tavaly* az Alapítványnál szintfelmérő alatt (előtt) vigyorogva odajött és letelepedett a székem mellé a szőnyegre. Akkor már legalább két éve nem láttuk egymást. No telefon, mail, fax, akármi.
Szintfelmérő lesz - modta az egyik tanár és elmagyarázta, hogy ez mit jelent pontosan.(Mivel nem indult - megfelelő számú jelentkező híján - egyetlen komoly haladó csoport sem, a teszt színvonala egy nagy nulla volt; néhány kana, pár egyszerű mondat, semmi több.)
Felszólításra, hogy mindenki foglalja el a helyét a padoknál, Ági elindult a legtávolabbi felé, én, amíg előttem ment jól megbámultam a fenekét. Észrevette, és én úgy láttam kicsit mérges is volt emiatt. Azt hiszem nem tetszett neki.A teszt, mint mondtam, teljesen alapszintű volt, szóval aki japánul akar tanulni:), de esetleg hallott valamiféle beugró nyelvtudásról, ami neki nincs meg, ne viszakozzon. Pár kana és némi szókincs, ennyi.
Ági két éve tanul(t) japánul (+animés múlt), ennek ellenére megizzadt kicsit, aztán mikor megunta kijelentette, hogy neki programja van és menni fog. Gyorsan írtam még valamit, aztán kötelességtudóan eltűntettem a tollamat a táskámban: Ágival mindig együtt hagyjuk el az Alapítvány könyvtárszobáját. Jópár éves hagyomány, ez is része a kapcsolatunknak. Amikor kiértünk rágyújtott valami fehér dobozból, és én arra gondoltam, hogy életében volt egy rövid időszak, amikor már nőiesen öltözött, épp nem járt semmilyen nála öregebb fószerral, és még nem dohányzott. Kár hogy nem akkor akart járni velem...

----------

Taknyos zsepik tánca
Vége az ünnepnek. Nézem a város bágyadt díszkivilágítását és zsibbadok. Hétkor töksötét van; csak ezek a kókadt fények a körúton, ahogy haladunk előre. HZ a villamoson félig tökrészeg. Kinéz az ablakon, azt hiszi késő este van, pedig csak alig múlt el 7. Visszafordul, majd... Diszkréten belekezd valamibe a gépiesen buja M-ről.
Vendégségből jövünk. A kínálat előtte, utána, alatt: sör, bor, pezsgő, likőr, whiskey és elnemárulom. Még most sem tudom megemészteni, hogy belémerőltettek másfél doboz méregerős barnasört. A barátságra, a csakúgy, a mittudoménmiért. Elég gyanús okok, és most hogy hazafelé jövünk, egy darabig együtt a tuján, és a fények a legparányibb ünnep utáni érzést sem képesek kicsikarni belőlem, az ünnep napja maga annál elevenebb színekkel (és taknyos zsepikkel) bontakozik ki előttem. Tavaly nem volt ilyen jó.
Először is néhány nappal korábban felfáztam. Megéreztem amikor egyik reggel a kegyetlen hidegben az Idegennyelvűbe mentem. Később megállás nélkül lógott az orrom és a papírzsepikből ritka gyorsan eltülköltem egy százas csomaggal. Aztán majdnem mégeggyel. Szenteste (Angel) Ágiról álmodoztam ébren, és álmomban két teljesen ismeretlen meseszép lányról, akikkel hármasban akartuk csinálni, de folyton megzavartak minket további idegenek, amitől mindig újra kellett álmodni ugyanazt a ruhás jelenetet. A végén valami katakombában voltunk és szörnyek elől menekültünk, akik kitartóan üldöztek. Mit mondjak erre?:) Éjjel többször felkeltem, loptam szaloncukrot a fáról (végül mégis volt), bejglitől dagadt képpel vigyorogva ténferegtem a szobámban, aztán elolvastam a következő 100-150 oldalt egy könyvből (C.M. Perdido Street Station, soha nem olvastam ilyen rossz könyvet). Közben egyszer elkaptam az áramszolgáltató által küldött egyik csúcsot és elszállt a villanykörte az olvasólámpában. Eddig azt olvastam, hogy oltmolyok és 6 méter magasak, sötétben támadnak, elszívják a memóriád, szóval mielőtt odaléptem volna a szobai villanykapcsolóhoz néhányat rúgtam előre magam elé a sötétben:)
HZ a villamoson azt meséli, hogy tulajdonképpen mit láttam eddig. Ákos HZ nagy haverja. Mivel a bulizásban megtalálják a közös hangot, ha valami nagy hejehuja készül egész biztos, hogy számíthatnak a másik társaságára. Szóval meghívott minket. Megnéztük hogyan él. Hárman bérelnek egy egyszoba komfortos albit, a testvérével és Ákos kétes hírű nőjével. Még nem találkoztam vele, ezért a kezemet nyújtottam hogy bemutatkozzak. "Mary vagyok", mondta. Mivel szerintem ilyen magyar név nincs, gyanítottam, hogy ez a művészneve. "Mary egyébként kurva", segített ki azonnal Ákos, a nője szinte egyből rákontrázott: drogfüggő vagyok, xanaxozom. Kurva vagyok, na és akkor mi van?

Mary (szemüvegben) úgy néz ki mint egy megkettyinthető titkárnő. Ez neki nem hogy kárára, sőt inkább előnyére válik, mert mindenkinek ez jut róla eszébe és ezért Marynek, ha munkába áll, soha nem kell mondania miért van itt (ott), mert az üzletfelek ha ránéznek egyértelmű és elveszik amiért jöttek, vagy amit Mary házhoz jövetelével árulni szándékozik.
Egyik duhaj buli után HZ-nél, amikor drogtól és piától kiütve feküdtek egymáson, HZ széthúzta Mary meztelen fenekét és a nemi szervét nézve, annak alakjából, és a másik köröcske méretéből arra következtetett, hogy Mary "'hagyja magát használni". - mondta diszkréten a beszámíthatóság határán egyensúlyozva, egyik kezében forró csokival, a másikban egy majdnem üres Metaxás üveget szorongatva, és amikor közvetlen ezután leitta magát és a kabátja tiszta kakaó lett, átlépett ezen a határon.

----------

"Aztán eljön a szerda fél 7, és a kókadt világítás átadja helyét valami másnak. Egy sötétebb másnak. A teremben leoltják a lámpát, a mozigépész egy utolsót sercint a valahova, aztán elindul a film dvd-ről. Te meg csak nézed ami van, amire beültél. Eljön a hónap második hét szerdája, vele az Örökmozgó ingyenes vetítése, te beülsz és nézed. Ilyen az amikor pont az történik amit vártál. Film megy a vásznon."

(...) .... a film tényleg jó volt. Erről aligha tudnék bővebben írni. Először nem értettem semmit a zavaros képek halmazából, és ekkor elkalandoztam egy egy elhangzott furcsa mondat fölött, mert folyton időutazást vártam, kapaszkodóként felbukkanó képi elemet, de nem lett belőle jóformán semmi. Tovább forgattam hát azokat a szavakat, amiket hallottam, jót nevettem azon, hogy 2660-ban ugyanolyan uniformisban járnak majd Japánban a középiskolások, mint 1983-ban, és eszembe jutott, hogy addigra talán, az egész maradék világ legnagyobb bánatára ebben a "fantasyvilágban", a talán túlságosan is szép japán helyett angolul fognak beszélni...A főszereplő lány a végén dalra fakadt. Azt mondtam Ricknek, mindjárt azután, hogy a lány a képernyőn nagy levegőt vett, hogy már csak ez hiányzik, hogy dalra fakadjon, és akkor belekezdett, ahogy megjósoltam:)

----------

Murakami Haruki egyik könyve után kutattam nemrég. Csak szerettem volna megnézni a borítóját (hogy lecsekkoljam a röhejes magyar címét:), belelapozni és elolvasni pár sort belőle. Annak ellenére, hogy ez az író negyedik, magyarul is megjelenő, könyve számomra teljesen ismeretlen.Fogalmam sincs mennyire japán az ahogyan ír. Olvastam japán írótól tipikusan (a témáját, mondanivalóját érzésvilágát tekintve) japánnak mondható könyvet, no az egyik ilyen az a Futball-lázadás volt. Az aztán japán!:) Ha valakinek van hozzá kedve és meg tudja szerezni olvassa el. Ajánlom szeretettel.
(...) ... a W. pláza alsó szintjén bementem a Libribe. Nekik nem volt a regényből (Lehet hogy még nem adták ki ?), volt viszont egy másikból, a Szputnyik, szivecskémből. Murakami ez is, 'szal jó lesz. Kinyitottam beleolvastam. Becsuktam. Tíz perccel később Chrissel szemben ültem ugyancsak az alsó szinten a kajáldáknál. Hozott valami könyvet, amit éppen olvas, én pedig kijelentettem, hogy én már megint ugyanazt, sokadszor és egyetértettünk - életünkben utoljára -, hogy igen, ha nem tudsz dönteni, Dosztojevszkij a biztos pont. "Murakami Haruki könyvet kerestem a Libriben idejövet" - mondtam, és belekezdtem, hogy szerintem milyen. Jól ír. Érthető, lendületes, könnyen emészthető. Mondatról-mondatra haladva egyre tisztábban láttam a szerelmet, ami mindent elemészt, a szemem előtt megjelent a szétforgácsolt dzsungel, a szélvésztől letarolt Közel-keleti elődváros, aztán még ugyanazon az oldalon - az elsőn - a tizenegynéhányadik sorban kiderül, hogy a nő egy másik nőbe zúgott bele. Uhhh! "Ezt én nehezen emésztem meg ...", néztem egyenesen Chris szemébe, aki ekkor mereven félrefordult. Az egész testtartása tagadott.

----------

Szlovák határőr a bokrosban
Volt már olyan érzesed, hogy unod ami éppen akkor történik veled (pont). Semmi extra, csak ami történik veled, az éppen semmi: nem unatkozol, csak nagyon közel kerülsz hozzá, nem várakozol, csak álldogálsz félrehúzódva attól a "helytől", ahol mások úgy csinálnak, mintha pörögnének. Teljesen úgy fest, a jó francba, mintha akkora nagy lenne itt a fontossága valaminek! Nem helyben forgásról beszélek, akkor ugyanis marha könnyű lenne egy baromi nagyot röhögni mindenkin (mint Sakura apja, és még az USA-ig se' kellene elmenni:) Mozgásról van szó. Náladnál több és egyben látványosabb ide-oda, ide-odáról, egyik helytől a másikig előre-hátra, bukfencben egy másik helyig, mindegy milyen alakban, mindegy mekkora izommunka befektetésével, mert csak a látvány fontos, de az nagyon. (Lehet, hogy mégiscsak nevetni fogok:)
Látványos bukfenc a Deák téren délben. Egy látványos vetődés és bent vagyok a bankomban pénzt felvenni a számlámról. A bankkártyámat egy korábbi vetődés alkalmával elhagytam, vagy egy számomra értelmetlennek tűnő vetődést megspórolva eleve nem kértem. Melyik legyen? Megvonom a vállam: attól függ ki vagyok. A bankos kisasszony nagyon kedves. Egy másik alkalommal, ugyanott, egy másik bankos kisasszony nem annyira. Nem próbálom megfejteni, az egyik miért ilyen és miért olyan a másik, mert az ablak mögött szinte belső parancsra ültő helyéből hátraszaltót nyom a nő. Az iratok közt ragad, onnan néz vissza rám. Tranzakció megvolt?
A mozgás sokszínűsége leköt. Akár csak az utcán, ahogy az emberek csinálják. Sétálgatok a körúton, vagy a Margithídon át, mindig úgy irígykedem, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és semmi más elfoglaltságom soha nem akadna ennél. Biztosan csak képzelődöm, hiszen ez is mindig pont ugyanígy van. Mármint a képzelődés felismerése, alapból. Mozgásom most (épp kijöttem a bankból) jócskán leegyszerűsödik (ma nincs több akármi betervezve), csak vektorok közül válogathatok. Átmegyek a zebrán, átmegyek a házfalon, belépek egy öreg körúti fába, keresztben átszelem a testemmel az állatkerti orrszarvú testét.

Az autók dudálnak, a zsebem üres, a penzum huszadszorra is bekaphatja!

----------

Jackson úr lovas mellszobra
Most mégis elmesélem milyen volt a hétvégém. Szóval, japánul írni fárasztó és egy kicsit körülményes is. Ez nem azt jelenti, hogy lemondok erről a remek buliról (hogy olyan bejegyzések szülessenek tőlem, amelyek a "Banda" számára olvashatatlanok, hehe), csak gondoltam parkoltatom, ha más módon nem lehetséges az ayanyami (mint Blog) aktualitás szintjét tartanom. Azt azért elmondhatom, hogy következőleg Balázs (és talán Chris) kivételével hamarosan gurultok mind az én japán fogalmazásomtól:)Vagy az is lehet, hogy inkább ők fognak gurulni a színvonaltól...

Péntekkel kezdődik a hétvége. Semmi:) Bármi is volt, nem emlékszem, hogy abban valami lényeges lett volna. Nem unatkoztam, de nem is hajtottam végre terveket. Nem punnyadtam délig, ugyanakkor azt sem állíthatom, hogy korán keltem volna. És a japán tesztem sem jutott eszembe (pedig másnap a kezembe kerül). Hány ponttal teljesítettem? Átmentem-e egyáltalán? Királyfii dudarc vagy császári betalálás. Ráhullott a papírlapra egy száll hajam.

Szombaton reggel eltűntem otthonról tavasznézőbe. Megkérdeztem Jackson urat (tulajdonképpen a szomszédom), hogy ha már egyfelé megyünk (a Moszkva térre ment valamit intézni), nem volna-e kedve velem tartani, és akkor megmutathatnám végre neki, hogyan néz ki egy N6600-ás, mert olyat még nem látott. Átsétáltunk a Moszkvásra, onnan fel a várba és le a másik oldalon, végig a Lánchídon, vissza az Oktogonra... A várban láttunk néhány japán csoportot lődörögni, meg folyton egymás felé fordulni, látszólag teljesen tanácstalanul, hogy mit kell itt látni egyáltalán, és igen!, itt egy Mátyás-tempom, ott egy lovasszobor, ja és a nem nagy durranás Halászbástya, amiért fizetni kell, ha fel akarsz menni. (Ó anyám, - indul az ayanyami drámatagozat:) -, hogy ezek a dolgok mennyire csak nekünk jelentenek valamit, nekünk, akik értjük, hogy ez a templom, az a rom vagy szobor miért (és milyen jó hogy) áll ott és, hogy másoknak a világ tájairól idevetődve ez csak (ennyi?!)
Azt tanácsoltam Jackson úrnak (róla majd később, előbb csak élvezzétek ki hülye nevét, amit én adtam neki), hogy fizessenek a külföldiek, mi azért csak menjünk fel a Halászbástyára ingyen! Egy sárga mellényes fickó (első napja Halászbástya-őrségben) kérdésemre egy másik (öregebb) sárga mellényes fickóhoz irányított. Megkérdeztem tőle, hogy mennyibe fáj (pénz) feljutni oda. Megmondta.
- Állampolgároknak ingyenes? - jött a huszárvágás azonnal.
Azt felelte (kifogásolható stílusban), hogy a mai világban semmi sincs ingyen. (Erre a "mai világ" dumára ugrok!) Nem is hagytam ki...
A folytatásban megtudhatjátok mennyire támadtam neki és kiderítettem-e, hogy az ipse képmutatósági faktora (ha van ilyen szó egyáltalán) mekkora a mérhető skálán.

----------

Általában az a legrosszabből, hogy az utóbbi időben egyáltalán van olyan, hogy "utóbbi idő". Ez egész egyszerűen változást jelent. Valami beállt egy eddig létező állapot (mellé vagy) helyett, és annyira nem hagy nyugodni, hogy állandó témája lett a blognak. Ha itt akarnék keménykedni azt mondanám, mellé - mert akkor az azt jelentené, hogy igazából az elmúlt állapot azért nagyban hasonlított a mostanira -, de szerintem nekem azért ennyire rosszul nem ment, még ha annak is tűnt sokszor. Szóval nincs lelkiismeretem leírni milyen volt akkor (túlzásba vinném, érzem), és inkább a mára fókuszálok (szeretem az új tibit... ja, ez más:).
Szóval ez a blog (dolog, így mindenestül) egy folytatásos történet lejegyzésére ad lehetőséget, így kerekedik szép lassan az én elektronikus naplóm. (Azért ez mégsem olyan - a blog így mindenestül -, mint egy napló az éjjeli szekrényem szélén, vagy a fiók egy dugi szegletében. És nem is úgy kezdődik, hogy "Kedves naplóm. Ma...", pedig hát funkcióját tekintve lehet azonos értékkör...). Az én dolgom, hogy megragadjam ezt a lehetőséget, vagyis éljek vele, ha adatik, ha akarok. Van net. Miért is ne:)
Sokszor felmerült bennem a kérdés ugyanennek kapcsán, akár egy bénán induló napon, vagy amikor azt éreztem, na ez most összejött, hogy mire ez a nagy sza... szemétkedés, és válasz az ugyan nem jött, csak újrafogalmazás-kényszer formájában jelentkezett (valami, ami konkrét is meg nem is; nem kell komolyan venni, ugyanakkor komoly ereje van). Ezt úgy kaptam meg, hogy külső környezeti állapot+hangulat+egyéb=az elegy okozta hangulatból levont következtetés. Szóval...

Szóval az így kapott választ megtartom magamnak:)

Szerényen dölni fog(nak)

2007-05-06T17:02:00.005+02:00

2007. május 6. 17:02:32
Azt írtam korábban, hogy baszom felvenni a telóm? Tévedés, kár volt elhamarkodni:) Az elmúlt 2 napban háromszor is rányúltam a kicsikére: Egy értékpapírokat forgalmazó cég (forgalmazza, mi?:) keresett meg, sima állásajánlattal. Állítólag beadtam hozzájuk az önéletrajzom kb. egy hete. Talán. Mindegy, hétfőn délelőtt jól megkérdezem tőlük amit érdemes, aztán ki tudja, talán melózom náluk egy darabig. Ugyanitt kell megjegyeznem (mert szerintem érdekes), hogy pénteken egy bizonsági cégnél jártam szintén állásügyben; ezek laktanyák átrendezését vállalták, és mivel a fent említettek szigorúan védett objektumoknak (vagy ojektum?:) számítanak, csak azután kezdhetek itt, miután a katonaság kérésére Nemzetbizonsági Hivatal az utolsó részletig lecsekkolt. Ha írok postot a jövő héten is, nem vagyok bűnöző, ha nem, lesitteltek:)
Rick este 9 felé hívott. Megdumáltunk valami időpontfélét a jövő hétre, de semmi konkrét. Majd a szabadidőnkben... ehhh!
HZ még mielőtt csúnyán berúgott volna szombaton (megígérte telefonban, hogy így lesz), megkérdezte, hogy mit csinálok vasárnap. "Ma csak azért nem hívlak át, mert nem lesz kész a kaja, amit már így is több órája csinálok, berúgok addigra" - mondta, és ezegyszer mellényúlt. Inni lett volna kedvem. Vasárnap az is csoda, ha egyáltalán felkelek, ezen a napon még a fű sem nő. Vagy az a hétfő?:)

Szeretnék levelezni japánokkal, hogy kicsit gyakoroljam a nyelvet. Főleg csajokkal, de ha ez valami miatt nem jön össze egyből, eldöntöttem, hogy mindenkinek válaszolok, ha megdob egy mail-lel. Ezért tegnap regisztráltam néhány ilyen "penpal" oldalon a következő szöveggel: ヤー, アヤニャミよ! ハンガリーの男だ。もし、いつでも僕にEメールを送るつもりの時がshyなになると全然書いて止まらないぜ! Aki ezek után ír, nos, nem tudom... a szöveg úgy hibás, ahogy van. Szerintem nem kapok mailt senkitől.

Napjaim az esőzések ellenére sem lettek szarok. Hurrá.

Nemzetközi japán nyelvvizsga 5-ös szint, avagy 五級があるなのか?

2007-05-04T15:32:00.002+02:00

2007. május 4. 15:32:17
Néhány napja Rickkel barangoltam a belvárosban. Miután megjött Horvátországból, ahol egy bizonyos ügy miatt járt (egy az Adria partjára tervezett haditengerészeti emlékmű felállításán fáradoznak, és ezzel remekül megkerültem, hogy nem tudom a városka nevét), felhívott telefonon, hogy ha ráérek (és ugye miért ne), akkor dumálhatnánk egyik nap délután, mondjuk x óra után összefuthatnánk a Deákon.
Aki nem tudja, most elárulom, engem marha nehéz elérni telefonon, ugyanis ha valaki hív, egyszerűen baszom felvenni azt. Érted, hiába csöng, és tök véletlenül hallom is, meg nem nézem a számot. Később ugyan visszahívom azt aki hívott, de ez nem ugyanaz, mintha felvenném, mert noha én állítom hogy ez nem szándékos, mégis úgy lehet értelmezni. Tomó "kétmillió" éves Triumját használom erre a célra - ha ez cél lehet egyáltalán.

Nos, ha nem is cél, de célba talál: ugyanis néhány ilyen elkövetett "atrakció" után ma úgy áll a helyzet, hogy a kutya sem keres. És ez így van jól. (Különben a dolgot visszafelé levezetve is megállapítható: működik.)
Rickkel néha egész jól el lehet dumálni mindenféléről. Ez van most. Régebben nem jött a szőke kiscsajjal, aki magasról tojik rá, szerintem, akkoriban csak a világot akartuk megváltani (egy jóképű mini világmegváltást terveztünk), hurrogtunk a kommunistákra, akik mára szépen eltűntek, egész éjszakát azzal töltve, hogy feljussunk a sinek mentén a koromsötét éjszakában (kandelláber sehol, hajléktalanok ellenben mindenhol) a fogaskerekű vonalán, majd vissza. Útközben csetlettünk-botlottunk és éppen mondani akartam valamit, amikor félelmetes kutyaugatást hallottunk - közelről! Nagyon közelről. Mind a ketten szétspricceltünk, abban a biztos tudatban, hogy mielőtt elérnénk bármilyen fedezéket valamelyikünknek ez a dög (vagy mindkettőnknek) a seggébe fog harapni. Nem így lett. "Most hol a bánatban van?" - kérdeztem egy félig megmászott oszlopról lefelé Ricktől, aki mintha megkövült volna. Ő nem talált alkalmas helyet, gondoltam, így feladta és maradt ahol volt, lesz ami lesz alapon. "Sehol sincs, vagyis itt van. Mittudomén. Itt van.. valahol." És persze ott volt, csak egy jól, minket tőle elválasztó kerítés mögött.
Szóval Rickkel nyomulok a Deákon, és valamit mondok, aztán azt, hogy nem sikerült a japán tesztem (igérem most utoljára írok róla), mire ő azt kérdezi, akkor most mi lesz. "Nem sikerült a 3kyuu, idén 2kyuu-ra megyek, egyértelmű, nem?" - mondom. A 4-es a legkönnyebb, a 2-es viszont marhára nehéz. "Olyan nincs, hogy 5kyuu?" Gondolom rá akar venni, hogy azzal vacakoljak, ha már bebuktam a 3-on. El sem tudja képzelni mit kérdez, de azt mondom: "Dehogynincs:) Mindenkinek 5kyuu-ja van, aki egy árva kukkot sem tud japánul, vagy soha sem volt még a vizsga közelében sem:) Nevetek, mert ez jó poén, szerintem.

引っこし ayanyami

2007-05-02T17:27:00.002+02:00

2007. május 2. 17:27:49
Hajód révbe ért ayanyami kapitány, add el a témát (amin idáig jöttél) aprófánák, majd begyújtanak vele a se..., akiknek kell, no gyere neked aztán tényleg meg kellene innod néhány üveg sört, le vagy fogyva, mióta nem láttalak (írni), no persze hogy üvegből, idióta, mire számítottál? Talán hogy kiműveltem magam a 2 év alatt, brekeke, elfoglalt voltam; átjártam a haverokhoz, dohányoztunk, ez nem elég elfoglaltságnak? Azt csinálok amit akarok.
Ej, te hová jutottál, mi vagy te most? Homály szakos hallgató, nyehehe, látom a szemedből, mi? hogy mi van a fejemen?, hogy hogy mi van a fejemen? Mi lenne, piros tornagatya. Tegnap vettem fel, mert a szobámban lelóg egy helyen az álmennyezet és a repedéseken keresztül lepereg a por és némi méretesebb törmelék ami átfér... Tegnap (miközben olvastam) pók ereszkedett rám fentről, pont rá a fejemre, ezért húztam rá tornagatyát. Hát még jó hogy földig ér a lábam! Ma pedig a frissen mosott farmeromból (siratom szegényt, ej, amikor még elfogadhatóan koszos volt, az volt a szép idő) két pók mászott elő a buszon. Engem nem érdekel a pók légyott, de ne a nacimban csinálják...
No, de itt biztonságban leszel. Van tornagatyád?
Van:)

Best of ayanyami

2007-05-02T15:45:00.001+02:00

2005-2007 freeblog.hu
..... új helyszíneket indultam keresni. És megtaláltam a Dunát. Mocskos partok mellett, az apállyal megjelentek a vizinövények, kidugott fejük még magasabbra emelkedett a víz visszavonulásával, száraik közt tisztára mosott kövek hevertek, mintha nálamnál termetesebb (csak olyanok vannak), emberek szórták volna szét őket. Az egy héttel ezelőtti csodát a Duna nem tudta megismételni. Csalódással ültem le a halszagú símára hengerelt partjára, és mintegy gonoszul a ki nem mondott vádakra, hullámok hátán dobta elém a Duna a kellemetlen sószagot.
Valahonnan idevetődő kacsák játékát figyeltem, ahogy testükkel csapódnak a vízbe, és emelkednek fel lassú repüléssel. Féltek. Rettegő, repülő mozgásukkal összhangösszhangban jazzt játszott hozzá az ég felé emelkedő rozsdás színű napkorong.

----------

Ma, (ha ez egyáltalán lehetséges), sikerült még mélyebbre temetnem a személyiségemet. Flashback A hét elején elsütöttem egyik legrejtettebb szigorúan személyes gondolatom. Fejcsóválva jegyzem meg, hogy ez nem jó. Rick addig figyelt míg meg nem értette; nekem mindenki az ellenségem aki nem a barátom. Kicsit valóban belecsapott a 'lecsóba', és bár a helyzetet nehezíti a kijelentés erőssége, mégsincs okom az aggodalomra.
1, Ahhoz túl kevés embert ismerek, hogy ez bárkit is zavarna.
2, Rick talán megérti, hogy az emberi lélek nem fehér és fekete, mert míg mindenki más meg tudja tenni (azt)* a barátaim közül, addig van követendő példa számára is.
3,Tojok rá:)
4,Nem is igaz:) Flashback end

Azt a bonyolultabb énem, amivel megkezdtem a hivatalos sulis nyári szünet előtt két héttel (...) a tekergőző, gyűlölködő, (néha nevetségesen gyerekes) munkám, eltemeti valami belőlem, és a hely(ek) szelleméből áradó érzékelhető formáló erő. Sokáig csak az eső ver, a szél tépáz, a nap süt barnára, míg egyetlen 'társam' a lapát, - gyűlölöm, sokáig nem szólok, sokáig nem szól senki. A túl hosszú némaságban sekélyes gondolatokat semmisítenek meg sekélyes ellenérvek, olyanok, melyek valójában 'veled vannak', képzelt igazságuk filléres értékük megrémít minden percben. Nehéz belátni milyen buta vagyok hétköznapokon 10 órán keresztül.
Tehát ha valaki el akarja rejteni csillogó személyiségének még a szikráját is, mivel lehet még mélyebbre süllyedni? Politika. Azt közlöm mindjárt nulladik észrevételként (az első elött vagyunk), hogy az itt (az iparban) megforduló 'hivatásosak' politikai analfabéták. Viszont viccesek...

----------

Mielőtt jól kifutottam volna magam a szigeten, és az első keserves, amolyan bemelegítő kör után nyilalt az oldalam, mint a fene, leültem a Dunapartra bambulni. Hogy jól kifújjam magam és felkészüljek a következő két körre velem megesett vicces történeteket elevenítettem fel. Korántsem nosztalgia, vagy ilyesmi, nem, nem, nincs olyan, hogy 'régi szép idők', nem hiszek benne, mint ahogy az sem igaz, hogy 'az idő minden sebet begyógyít' vagy mi ésatöbbi.
Mindjárt az első körben leelőzött két nálam sokkal jobb futó, persze én sem hagytam magam. Ezerrel lefutottam mindkettőt, aztán mikor 25 méter után az oldalamba szúrt a fájdalom, és nekem fejjel előre a Dunába lett volna kedvem borulni, akkor a legkisebb erőfeszítés nélkül visszaelőzött a két bunkó:) Nem tudom miért, de baromi bosszantónak találtam:) Amelyiknek walkman volt a fülén, annak anyáztam egy kicsit:) A másik alázónak csak egy csendes 'szakadj meg'-et kívántam. Nem hallotta meg, de ha igen, akkor is kit érdekel :) Miután a futó gyorsan távolodó hátába szúrtam a 'szakadj meg késem', a Duna meg alig 15 karnyújtásnyira folyt, terült el tőlem, teljesen egyértelmű volt, hogy eleget teszek halkan csobogó, hivogató hangjának.
Rájöttem, hogy csak a megáradt Dunát szeretem. Mikor a magas partok aljáig, közepéig ér. Ilyenkor nem látszik ki az a sok hullámtörőnek silány, ronda szikla a maga alaktalan, rendetlenül szétszórt csoportjaival. Mikor látszik, olyan mint egy határvonal a part és a víz között, megközelíteni sem szeretem; ráülni kényelmetlen, nézni szemfájdító. Ha valamit akarok a Dunától, ha partjára ülve szeretnék meríteni belőle gondolatokat nincs szükségem közvetítőre. Ezen jókat nevettem. Nem mintha számítana is valamit, hogy vannak ott hullámtörönek kövek vagy sem. Viszont...

----------

Természetesen vannak mindenféle napok. Hérfőtől péntekig zajok, színek keveréke folyik masszává körülöttem, por kavarog rég halott fák törmelékre csapódása nyomán, és a felvert por lila színű szövetén átsütni óvakodik az erősödő reggeli nap. Délre hullámzóvá, lilává változom magam is. Később egy rossz mozdulat eredményeként két anyag találkozásából az egyik sérülten mozdul hátra. Szürke, naptól világosszép por és vér a karomon.
Egy narancssárga vázon szürke dob forog utálkozó zajjal, és dermed meg egyetlen értelmetlen mozdulattal. Kezelője, az egyfogú rosszindulatú gnóm mellette állva nevet a semmin. Sapkája ferdén a fejébe csapva; elrejti bal szeme gonosz rángását. Nem szereti ami szerethető. Mást lát lélekszemmel és amiben hisz nem létezik. Tagadó tudata elhiteti vele, hogy nincs semminek lénye, és nem érték ami nem kézzel fogható. Köhögő, zajos motorja, mely - azt suttogják, alapállapotban két féldecire, és egy kisfröcssre indul reggelenként - napközben versenytzúg a narancssárga pörgő szörnnyel.

Idővel a gnóm örökös táncpartnerévé válik a forgó masina. A tempó fokozódik, a munka groteszk tánccá fajul, mindenki a föld fölött jár és a por immár önmagát kavarja fel lebegő alakjuk alatt. Őrült tempójú munkatangót jár mindenki, önzésből magával, előlegért, fizetésért egymással, és csapatmunkának nevezik.
És én elnézem darabos születését, mozgását és halálát mindennek. Hétköznap meghal a szépség. Szürke és téglavörös színek nászát figyelem, ahogy egyre emelkedik fölém, míg estére a fejem fölé nő és körém hahotaszót rajzol még egy embernyi magasan.

Természetesen vannak hétvégék. A szürkébe jótékony kék vonalat rajzol a Duna. ayanyami megtalálja szépséget. Zöldellő utakon jár, követi egy vörös puha út nyomát, talpa alatt lelkesen ugrálnak háta mögé a megtett kilóméterek. Zúgó erdőn kel át, kristályból font jelképek nehezítik útját, és a szél, az a komisz szél terelgeti őt előre, mert van valami ami mindent jobban tud ayanyaminál.

----------

Egyszerű hétfő, egy a sok közül. Az is marad, nem lesznek világmegváltó tervek, nem borul a nap végén zokogva egy csapat gyönyörű nő a vállamra; a fegyver, amivel a világot szoktam egy méterrel hátrébb dobni a szakadék széléről a helyén marad!7.45-kor még mindig ugyanazok a politikusok karattyolnak a képembe akik hatharminckor tették. Egyforma arcok, csak akkor figyelek fel rájuk, ha valamelyik egetrengető baromságot mond. Mond....

----------

Hol van a szomorúság és a bánat. Én arra járok amerre téged (értsd: a szomorúságot és a bánatot egyben) elhagytalak, minden reggel azon a buszon, utazok a külváros felé a segédmunkásokhoz. Középső kettes ülés az ablaknál. Az álmosságot lassan, - a busz sebességével - magam mögött hagyom. Elindultam. Már nem az számít mikor, milyen korán kelek, hanem, mikor érek haza.
Itt (a buszról nézve) mindig minden ugyanaz. A táj egyhangúságát csak annak egyhangúsága töri meg. A reggeli fényben folyton hunyorgásra kényszerít az ablakon kifelé bámulás. Reggeli érzékenységem csúcspontján, és mert semmit nem kell csinálnom miközben a busz halad, csak részekre bontva (mégis élesen), kisebb kihagyásokkal jut el hozzám a külvilág. Aztán meglátom felszállni ugyanazt a lányt abban a megállóban; mindig későn veszem észre. A hátam mögött megáll. (Másik buszon vagyok) Megfogja az egyik egyes szék melletti kapaszkodót és mereven kifelé, kicsit hátranéz. Nem forgolódom. Onnan tudom mit csinál, hogy egyszer megtettem. Többé soha. Először a szeme fehérjének villanását látom. Engem néz furcsa féloldalra fordított fejjel. A fejtartás és a teste merevsége arra enged következtetni, hogy gyűlöl. Nagyon szép így. Csak akkor látom újra, mikor kimozdulva mögüle leszállok. Apró, kissé barátságtalan pillantással (és mert ő is rám néz) örökre magamhoz szögelem. Leszállás után elgondolkodom azon, vajon eszembe jutott valaha az, hogy meddig tart az örökké? Az örökké mindig csak egy fél emberöltő.

Utána megkopott emlék.

Keresem éjjel, keresem nappal. (Valahol vagyok) Amikor eszembe jut, hogy elvesztettem. Tágra nyíló szemmel abban az isten háta mögötti szegletben ahol élek, és ahol dolgozom.
Nem kérdezek senkitől semmit. Ha én nem tudom megtalálni más talán azt sem tudja hogyan fogjon hozzá megkeresni. A bánat és a szomorúság közös. Mindenkié, mint az olyan apró örömök amelyek megrohannak pedig tudod, hogy neked akkor semmi okod örülni. Fényesek és ragyogóak, és nem utolsósorban tök ingyen vannak. Ha én kapok belőle más is kap. Ha én kérek belőle más is kér. Olyan egyformák vagyunk sokan. Ezer ember szinte mindenben különbözik egymástól, egymilliárd viszont teljesen ugyanolyan.

Hol van a szomorúság és a bánat? Kint rekedt, most vasmarokkal döngeti lelkem kapuját a bebocsájtásért.

----------

...Hiszem, hogy a látható dolgok mögött mindennek kivétel nélkül ott húzódik az értelme. Mélyebb értelme van az elsőre látszólag értelmetlen kimondott mondatoknak, a félreértéseket szülő kijelentések valójában magasabb síkra röpítik a hétköznapit, az erőszakosan kíváncsiskodót a saját érdekében a magad alul értékelésével hárítod (el). Így kellene élni, és akkor az emberi cselekedetek tisztábbak lennének, a világ mindenki számára érthetőbb hely lenne....

----------

Addig kongott a fejem egy külön erre fenntartott rekeszében egy halvány gondolat (ezzel közel három hét nyugtalanságot idézve elő), míg rá nem jöttem mi a baj. Ez csak egy újabb megoldásra váró baj (mert ugye a megoldásra váró bajok már önmagukban hordozzák a megoldást) - gondoltam, -mint a sokszor kikötődött cipőfűző, vagy a reggeli kávé amelyik állandóan kihűl mielőtt meginnád. Bár ez utóbbit nem ismerem, számos az életből jól ismert hasonló esetek okozhatnak rövid ideig tartó nyugtalanságot. Egészen addig míg fel nem váltja egy új, amelyik kicsit jobban, kicsit élénkebben jelenik meg bennünk. Ezeket prioritásukat tekintve magasabb szintűeknek hisszük. Újszerűsége attól függ mit tanultunk, milyen értékek formálnak, számunkra mi a fontos, és ezeket az értékeket milyen mértékben (időfüggvény) befolyásolják...

----------

Szombaton délután W pláza kajálda szintjén a lehetséges eső elől menekülő "meet" által elfoglalt asztalok legszélén ültem, velem szemben egy lánnyal, akivel arról a könyvről beszélgettünk ami az övé, de kölcsönadta, mert ő már olvasta, én pedig egészen addig három oldalt olvastam el belőle, amíg elfordult, hogy egy másik "meetessel" beszélgessen. Talán mert én értettem mindent abból a három oldalból, talán csak azért mert én még mindig az a rosszul öltözött pofázós vagyok aki maradok, ezt mondtam. El kell jutnod odáig, hogy bizonyos dolgokat nincs jogod kritizálni, aztán már csak meg kell találnod azokat amiket nem is fogsz.

Az emberi agy játszótér.

Utálom hogy mindennek legalább még egy nézőpontja van, mint amennyi elég lenne a megértéséhez. Persze senki nem érti, ugyhogy magamnak magyarázom, ha rámjön. Mint amikor egyik éjjel Tomo hazaérve azt mondta. Nem zártad be az ajtót.

Nem baj, rám szarik a világ. És amikor erre rájöttem, megszünt minden feszültségkeltés bennem.

Aztán félálomban még.
Ez a szép benne. Én belül, a világ kívül és akármikor helyetcserélhetünk.

Vagy kirámolhatják a kecót.
Péntekre (azaz mára:) a könyvet én is elolvastam.

----------

Egy ideje, akárkivel beszélek, és főleg bármiről, a vége egy idegesítő mondatba fullad. Vagy én vagyok menthetetlen, akivel vitatkozni teljesen felesleges, vagy a téma olyan, aminek nem ismerjük a tényleges tartalmát, és akkor akárhogy erőlködünk a találó nagy szavak helyett csak nagy szarok (mondatok formájában) hagyják el a szánkat. Lehet hogy erre jöttünk rá, és ezért nem beszégetünk, mi, a nagy barátok....

----------

...azon gondolkodom mi lehet a maximuma annak ami megtörténhet velünk; egyik reggel felkelek mint mindig, elindulok dolgozni, és félúton jelekből tudom meg, hogy nincs, hogy már megszünt a munkahelyem, visszafordulnék, és már otthonom sincs. Sem előre nem tudok menni, sem vissza.

Üres szoba falak nélkül, pozitív reménytelenség; festett kép a festője nélkül érezhet így.
Délben telefonálok a kedvesemnek. Már másfél éve nem beszéltünk. Tudom, de nem akarom tudni, hogy miért. Túl régóta van meg a késztetés tisztázni, miérteket, és hogyan nemeket, félreállásokat és meneküléseket. Vonat ablakán kihajított kő vagyok. Nem érdemes őt felbosszantani....

----------

Augusztusban sokat sétáltunk Rékával kettesben, és bár ezek a séták minden alkalommal inkább a búcsúzkodás igen hosszúra nyúlt szertartásai voltak, azért megérte. (...) Nyár. Egy az augusztusi meleg napok egyikéből. Késő délután volt, már majdnem szürkület. Elkísértem a lányt, beszéltem hozzá a buszon és miután elbúcsúztam tőle a buszmegállóban, a buszról leszállva körbenéztem és már majdnem megértettem mindent, de aztán tovalibbent a felismerés, nekem meg nem maradt csak a séta hazáig, hátha eszembe jut valami belőle újra.
A Petőfi - híd lábánál, a csoda mód zárva talált szórakozóhelyek mellett elhaladva, ahol a fények összefolynak és megnyílnak - mindezt egyetlen éjszaka, ahol a zajok elhaló kis kísérteteknek tűnnek az arra járók fülében, és ahol megtörténhet az is hogy a kerek hold piszkos fénnyel szór be mindent, pedig te nem is vagy rá kíváncsi.Még néhány lépés… és meglepő találkozás egy fél tálca dobozos sörrel. Ledobva hevert egy villanypózna tövében. Gondolkodás nélkül felvettem belőle amennyit csak tudtam. Öt darabot szorongatva letelepedtem a Duna-parton. Néztem a fekete vizet, a távoli apró fényeket - a város nevetséges sziluettjét, és egy tizedmásodpercre arra gondoltam, azért mégiscsak jó az a bizonyos jó, ha létezik és ha nem egy új élet, mely tisztára olyan mint a régi és nem is akar más lenni, csak egyszer úgy igazán máshol lenni.
És egy örökkévalóságnak tűnt ez az apró kis gondolat, és éreztem hogy ez így van jól, és elhittem hogy igaz, hiszen az örökkévalóság is tizedmásodpercek sorozata.
Előkaptam a mobilom és felhívtam Rékát.

Szia! Jössz sörözni a Duna-partra? Az előbb találtam öt dobozos sört, tök jó, nem?:)

Nem tudok, nem engednének el. – mondta.

Légyszi.

Már a leszálltam a buszról. Nemsokára otthon vagyok.

Akkor találkozunk holnap?

Igen…

Ez nagyon jellemző volt a kapcsolatunkra. A sétáinkra, a beszélgetéseinkre. Ha én nem kérek a spontán kapottnál kicsit többet, biztosan hamarabb, gyorsabban, de legfőképp egyszerűbben értek volna véget …’Ugyan miféle találkozások? Miféle beszélgetések?’ - Mondogatták azok a hangok, melyeket ugyan nem hallani, de azért egyszer-egyszer a hangosabb „jelenlétüktől” kedve támad az embereknek elnevezni ezeket valamilyen néven, és akkor pl. a figyelmeztető hangok elmondják, hogy bizony akár egyedül is maradhatsz nemsokára… Honnan tudhatja?

szerelem, gyűlölet, egyedüllét, döbbenet – nincs halál.

Négy hónappal később egészen véletlenül végighallgattam....

----------

...van az idős nagypapa, akit nem ismerek, aki szintén nem ismer, mégis tudnom kellene róla valamit, és neki is énrólam. Azt mondják rokon, úgy is néz ki mint én, csak öregebb, testre rozogább, mindennapi könnytől maszatos szemű változatban. Ha ránézek, én a gyökértelen idegen, aki mégis számadással tartozik minden tettéről, nem ismerem fel a magam részet az egészben, előttem megjelenő arca vele együtt öregedő megvetéssel teli, mozdulata ablakpárkányára szállo galamboknak parancsol. Pedig látnom kellene az ősben annak a töredékét aki a magam töredéke vagyok; lehunyt szemű sárga madar, himbálódzik ide-oda, és azt álmodja hogy egyszer fehér. Vajon jó neki? A sárga madárnak. Mert mi a képlet, ki irányítja, ki teszi sínre az első útjára induló vonatot? És vajon nyomja-e a vállát felelősség ha útja kezdetén kisiklik. Miért rajong az aki nem rajong semmiért? Mert az igazi tettek nem a szavak végén keletkeznek, hanem előtte.
45 éves vagyok, idegen. Ahogy mindenhol, úgy itt is nehezen ragaszkodom bármihez. Az anyanyelvemen kívül négy nyelvet beszélek, japánul, koreaiul, kínaiul, indonézül és valamikor nagy terveim voltak az egyikkel. Álmodtam róla hova költözöm, mihez kezdek ott, ha végre önnállóan dönthetek, vidéki várost álmodtam magamnak, alacsony szétterülő földrengésbiztos faházakkal, biciklivel amit soha senki nem lop el. Először szerettem volna gyereket, aztán inkább örökbe fogadtam volna egyet (később:)), majd megint sajátot szerettem volna, feleséggel, rendessel.
Guangxi tartományban, egy félreeső belső faluban élek, 4 gyerekem van. A feleségemmel növényeket termesztünk saját fogyasztásra, házunk görbe keritéséig érnek a fonnyadt naphevítette zöldségek. Munkám nincs, a földre állami kölcsönt vettem fel. A leköszönő ősöreg Hu Jintao elnök mond beszédet az utódjának, a rádió közvetíti. Aztan arra gondolok milyen szépen felvázoltam az alternatív elkövetkezőt, mikor adós vagyok a múlttal. Ez (is) a jövő.

----------

Augusztustól mostanáig semmi említésre méltó dolog nem történt. A nyárnak, az évszakok megszokott váltakozásával időközben híre - hamva sem maradt. Lehullottak a levelek - merem állítani a Környezetvédelemnél (van saját kertje) kopaszodtak meg utoljára a fák a városban, és emlékszem hogy a novemberi napsütésben mi még meg is jegyeztük páran, hogy ez mekkora már!, az ügyfelek (ügyfélnapon) pedig rácsodálkoztak a kertre, "ej, milyen szép, ej, milyen jó" (zöld).
Ez akkoriban volt amikor egy kóbor macska kezdett hozzánk bejárni. Olyan rusnya pofája volt, sántított és kerülte az embereket. Amikor először láttam elkapott a röhögőgörcs, olyan téglalap feje volt, a testén pedig égnek állt az összes szőr, ami az összegubancolódott bundája miatt olyannak tűnt, mintha egy őrült fodrász ollója alá került volna.Azóta leesett az első hó és a macska eltűnt. De az eltűnése előtti hónapban szépen kisimult a képe és már rendszeresen megjelent ebédidőben rekedt hangjával a kerti panoráma ajtó elött hogy jól lássuk - és halljuk...

----------

1 hónapja az unokatesóm végleg hazajött az USA-ból. December elején a nagynéném se szó, se beszéd kiutazott hozzá hogy aztán együtt utazhassanak vissza. Velük jött, mint valami elhagyhatatlan kellék, az unokatesóm férje is.... (...) A, (sajnálatos véletlen, ugyanaz a keresztneve, mint nekem), nos A, rockerarc volt és saját bandával büszkélkedhetett, amiben ő volt az énekes. Hogy a garázsrock mennyire népszerű, azt most nem részletezem, az unokabátyám erről amúgy is sokkal többet tudna mondani (nem tenné, hehe), de tény hogy A, (legyen stílusosan "A2", rendben?:) aki eleinte finnyás volt, elégedetlenkedő és a nagymamámat rendszeresen az őrületbe kergette, amikor az unokatesóméknál - amikor még csak járt vele - jónéhányszor pofa nélkül kirámolta a hűtőt.
A2 egészséges étvágya rafkó üzletelési fortéllyal párosult ekkortájt! Azt a kiselejtezett tv-t akarta rámsózni pénzzért, amit a nagynéném adott neki miután megkérdezte tőlünk, hogy nem kell-e, de nekünk nem kellett. Ezek után érthető hogy a nagymamámmal szimpatizáltam és hétvégéken néha duel underground gyűléseken gonosz kis kibeszéléseket tartottunk A2-ről:)....

----------

Beszélgetésünkkor unokatesóm elmondta hogy ámerika, ha a legstílusosabb is, mégsem a legfrankóbb hely. Leginkább azon ütközött meg amit ott a baráti kapcsolatok terén tapasztalt. Ez ugyanis állítása szerint - nulla. Nem tudom hogy ő egy mikronmásodperc alatt döntött e és jutot el a zéró pont zéró eredményig, vagy hagyta érni a dolgot és végkövetkeztetés, bár ezen hat év óta először előforduló alkalomkor, amit végre egy nagy dumálás keretében "ünnepeltünk", ragyogott az arca hogy végre Budapesten van és hat év külföld után most hat év "buli" következik itthon:)

----------

(...) Bennt azzal a remek hírrel fogadtak, hogy ne keseredjek el, biztosan lesz ez jobb meg kevésbé félelmetes is. De most marha szarul nézek ki. Nos erre mit mondhattam volna? Nekik semmit. De ahogy tehettem elhúztam tenni a dolgom. A Felügyelőség szerencsére nem diktált semmilyen iramot ezen a napon. És bármennyire próbált aztán a kedvemben járni (lejött az ötödikről az egyik kira jogászlány:), füstölögtem egy sort, hogy nem igaz, és rohadtul elegem van a semmilyenségből: "- Anti vagy? Az jó. Alapítsuk meg az Antik-antikpártját. Jó lesz. Egy csomó őrült lesz benne, és mi leszünk az épeszűek. Nem biztos, hogy az őrület olyan rossz dolog. "Attól függ, ki őrül meg." - gondoltam, és tökéletes egyetértés volt a válasz.

----------

(...) Mindenki ismeri "Pató Pál úr" történetét. Omladozott a háza, de ő, hogy magányát mindenekfölött megőrizze nem engedett senkit a közelébe: ("Roskadófélben van a ház, Hámlik le a vakolat, S a szél egy darab födéllel Már tudj' isten hol szalad; Javítsuk ki, mert maholnap Pallásról néz be az ég,"...stb.) Így aztán mikor összedőlt a háza, mindenki róla beszélt a faluban, amitől "Ej! Pató Pál úr" nem lehetett többé magányos!

Vagy mindjárt egy másik eset: Kőműves Kelemen története. Na, az aztán a magány csomborasszója! A vár áll, de miután elkészült, és KK baszni akart, már nem volt kivel. Tanulságos történet. Még akkor is ha új szemszögből világítjuk meg. Nem számít, hogy igazam van vagy sem, van valami ami mindent jobban tud nálam:) És ekkor jövök rá - és e felismerés felér egy igazolással -, hogy: Ajjaj! Én bizony Rékát magányom képzeletbeli várába falaztam!...

----------

...amikor TT (munkatársam, az apja ma is aktív híres zenész) rontott be a szobába, iratokkal a hóna alatt. Mi ketten rendszerint nőkről beszélgetünk. "Vörösre festette a haját." - mondom.

Ki?

A pimasz.

Igen? Nem is figyeltem.

Én csak ezt nézem rajta. A fehér nadrágba bújtatott fenekét és a fejét, amely folyton bagózik.

Így, hogy dohányzik nagyon gáz...

Olyan, mint két ellenpólus, nem? A fej és a segg. A kettőt mindig együtt nézem. Nehogy elragadtatással legyek a nő iránt, akinek jó a feneke és büdös a szája.

Kiesett a pixisből, nem?

Ki. -sóhajtottam egy igazán kicsit: de a segge akkor is jó:)

----------

(...) Tehát ilyen egyszerű. Megköszönöm a kollegínának a segítséget és megígérem hogy ennek az újnak a megfontolásával döntök majd. Aztán jön az elbizonytalanodás, ami a beszélgetésünk kezdetétől jelen volt ugyan, csak most válik fontossá. Mert miért is nem csinálok már valamit, hogy tényleg észrevegyen?! Pedig milyen egyszerű, csak oda kell hozzá menni és ebédelni, randira hívni őt. Hadd hívjam fe gyorsam a figyelmet néhány szóra amit dőlt betükkel szedtem: csata, harc, felfegyverkezve megrohan, ezek megtalálhatók a szövegben. Az ilyen szavak a háborús szövegekben fordulnak elő, mint ahogy a megrohamoz szó hallatán sem pozitív cselekvés jut az eszembe. "A szerelem harc!", hallottam (vagy olvastam) valahol, de én ezt elutasítom. " A szerelem az ami a harc után megmarad.", na ez már jobban tetszik. Tehát a szerelem ilyen esetben (hogy elutasítom a harcot érte) valós szerelem? Á, nem, ez háború. És a háborút a mosolytalanok nyerik.

----------

Úgy kezdtem hozzá ehhez is, ahogy mostanában mindenhez; beszédültem elé, aztán lesz ami lesz. Kissé sajgó karokkal és immel-ámmal, amúgy szolgalelkűen ha már semmi, de semmi nem az enyém.
Mivel mindenki birtokol valamit, és az anyagiak fölött gyakorolja is a hatalmát, a mentálisan magához "kötött" (a gyermekünket valamennyire részünknek érezzük, nem?) dolgokkal meg hol dicsekedik, hol nem, a gazdagság sokszínűsége tárul elénk. Gondoltam, ha úgy se jön össze (semmi, még a legalapvetőbb dolog sem és az idő fogaskerekei kegyetlenül kattognak fölöttem is), legalább legyen szép az a nagy semmi ami vagyon, no de a tavasz (mivel nem kértem sokat) valahogy egészen másképp gondolta ezen a napon. Nem esik, és már ez is elég ok lehet az örömködésre, és nos akinek ezen dolgok léte (nem léte - nem esik:) okoz örömet, hogy még publikálja is - az szegény. Kolduslélekkel tehát egy ugyanolyan napon ugyanazt csinálom mint a többi ember, de többet semmit - lélegzem. "Nem létem" csúcspontjához közeledem.
Elképzelem amint állok egy helyen és a körülöttem állók hézagos gyűrűje közül kilép valaki, és amikor kérdezik, jót mond rólam. Igaz mosollyal megszorítja a kezem, megveregeti a vállam, vagy csak jól hátbavág ki-ki vérmérséklete szerint. Mindenkit ismerek, barátok, társak, mindannyian eddigi életem egy nagy egyenesének ugyanazon szakaszai.
Elképzeltem amint járok valahol és mögöttem egy nagyon kisszámú lánycsoportosulásból akár csak egy női hang is utánamkiállt. Megkérdezi hogy miért megyek el, a hangja elárulja aggódik értem. " És különben is hogy vagy? Nem érsz rá most egy fagyira?" Nem álom ez.

Az álmok kora lejárt, átadták helyüket a vágyaknak. A vágyak pedig köszönik szépen nem kérnek belőlem.

----------

1983 április egy napján a Dob utcai ált. isk. patinás épületének félemeleti ablakán kimászva meglóg a környezetismereti óráról GA egészen-egészen kiskorú. Azt hiszi kémia órát tartanak (fura, mivel egész évben nem volt), ám ezt a meglehetősen téves infót nem emlékszik kitől szerzi. Miután fogalma sincs mi az a kémia, minden további ismeret nélkül utálja. A tanárnő, aki ekkor lép a terembe még látja kiugrani az ablakon, ám megakadályozni már nem tudja. Utánanyúlva még rákiállt. A szőke hajú, még meglehetősen kék szemű (a következő évben beszürkül, majd zöld színű lesz) pimasz arcú kisfiú határozottan közli a tanárnénivel, hogy ő bizony - ha ez nem lenne elég világos - kiugrott az ablakon, és épp szökik az utolsó óráról. A tanárnéni tehetetlen, a kisfiú pedig megtette élete egyik döntését.
Mellesleg nem haza megy. (Két játszótér van a közelben.)
Még az év július elején a nagykörúti Vörös Csillag filmszínház mozitermében kisdobossá avatják osztálytársait. A gyerekek a vászon elé épített színpadon sorakoznak, nehéz vörös drapériafüggönyök között, és a páholyok alá szerelt reflektorokból dől (és ettől minden dőlni látszik), a bágyadt vörös fény a tömegre. Páran megkezdik a nyakkendőkötési ceremóniát. A széksorokban helyet foglaló szülők felállva tapsolnak, mert ilyet már valahol láttak, ilyen helyzetben valamikor már (lehettek). A taps biztonságos talajt jelent, amikor nem egészen biztosak mit kell csinálniuk: a taps biztos.
Az iskolaablakon alig két hónappal ez előtt kiugró kisfiú hátul áll az anyjával; figyeli dőlt osztálytársait és megérzi a komédiát az abszolút komolyban (később, 6-dikban például, biztosan elneveti magát a Himnusz alatt - annak komolyságot teremtő hangulata csiklandozza rekeszizmait), és megérzi, hogy az abszolút komoly már csak azért is létezhet, mert az mindig full nevetséges, ahogyan erőlködnek elérésére. Ez azonban csak az egyik része lassan formálódó személyiségének. Mert ahogy a nevetségest sem tudja meghatározni, mindössze ösztönösen érzi merre kell fordulni, úgy a benne keringő bánatot sem tudja megfelelően kifejezni. Anyja pedig ahelyett hogy figyelne - valami mérhetetlen ösztöni sugallatára - hallkan szidja a rendezvény szervezőit, résztvevőit, és egyáltalán nem bánja, hogy késtek, hisz ez is a mérhetetlen ösztöni magánshow része.

----------

Ha valaki elgondolkozott a társadalom sokszínűségén, és a jövő romantikus ábrándjait az emberek sokfélesége, mást akarása komolyan gondolkodóba ejti, akkor nem téved. Valóban zavaró. Mert pl. milyen fejlődés az amelyet az emberek kevesebb %-a akarja , mint ahány %-ának végül kényelmet, segítséget, stb-t adna, és ha mégis beépül ez a kényelem, segítség, stb. a fejlődés rendszerébe az csak azért lehet, mert ha döntésről van szó az emberek egyre nagyobb hányada kezdi el megvonni a vállát.
És mégis (zavaró körülménye ellenére), szerintem ez így jó, magam is ebbe a táborba tartozom. Mert a vállvonogatás nem döntésképtelenséget jelent, hanem annak kifejezését, hogy a vállvonogatás okozta zavaró körülmény nem vet gátat a fejlődésnek, de megakadályozza a túlzott kényelmet és segítségnyújtást!

Az étolajsejk a társadalom egyszerűségéről szól. Ehhez olyan réteghez szállunk le (ahol a vállvonogatás pont azt jelenti ami legelőször eszünkbe jut ha ilyen mozdulatot látunk), itt helyet kap a csodálkozás, mind a beszélő, mind a hallgató oldalon; e kettőből áll össze a társadalom, plusz van egy harmadik, aki a történeteket "előállítja" a beszélő számára. (Ő azon csodálkozik, hogy néha úgy "ad" történetet hogy észre sem veszi - ez a pletyka.)No, de vissza az elejére. Eredetileg az étolajsejk valós figura (volt), nem regényes alak, nem is valaki képzeletszülötte. Egy létező ember, és az egész történethez neki lesz a legkisebb köze. Egy beszélő lesz a fontos, itt ugyanis egy újabb (száz, sőt ezerszámmal előforduló) alak kerül elő. Belőle most mégis "egy" lesz: ő, (nem tévedés) Ő bácsi. Nevét onnan kapta (tőlem), hogy alakja leginkább egy megfordított nagy ő-betűre emlékeztet. Hatalmas gömb testét két - testéhez képest - pálcika cipeli előre, és mindjárt az elején le kell szögeznem, hogy Ő bácsi tulajdonképpen buta. Gondolkodásmódját nagyban meghatározza az ifjúkorában sitten töltött tizenegy év. Piti csalásért fogták meg.
www.grebeka.extra.hu Ez a rövid jellemzés (amellyel semmivel sem adok kevesebbet Ő bácsiból, mint amennyi teljességében maga), a valódi étolajsejktől eltérően Ő bácsit ruházza fel tulajdonsággal, lesz (kitalált) Étolajsejkké, azzá a komikus/elszomorító figurává, aki magára ismer, ha nevét kiálltod. Ez a történet - ahogy az étolajsejk kitalált/valós figurája is -, semmilyen tanulsággal nem szolgál; a története felszínes, "szereplői" benne báboknak hatnak csupán. Mikor Ő bácsi elmesélete* csak akkor nevettem el magam miután megszünt zavaró körülmény lenni akadozó beszéde, hiányos fogalomtára. Ö bácsi bűnözökről tartott előadása mindig (én eddig kettőt hallottam) jól sikerül, hiszen az előbbi kettő hiányosság, "bűnözősről" lévén szó, mindenképp a történetvezetés előnyét szolgálja.

*Annyira nem fontos, hogy leírjam.

----------

Két hete vette kezdetét, és a mai napig tart az antikultúr hét nálam. Nem olvasok, nem bölcselkedem, nem elmélkedem semmin. A bölcselkedem, és nem bölcselkedek dolgot is csak azért jut eszembe megemlíteni, mert olyan találó azt mondani rá, hogy így ugyan nyelvtanilag nem helyes, de nem is kifogásolható, azon kívül sokkal jobban hangzik. TV-t nézek. Olyat, ami nem foci vb és semmi köze a délamerikaiakhoz.

Isaura is dead, és remélem fel sem támad többé.

Napközben olvadt csokoládét hámoz ki a csomagolásából, sűrűn hullajtja bőrét, és izzad mint egy ló éjszaka -, és ez ugyan nagyon kapcsolódik minden két hete tartó tevékenységéhez, soha nem lesz boldog tőle. És tőlem sem. "Beszélnünk kellene de komolyan, és majd mindent úgy csinálok, ahogy mondod, és jó lesz, mert senki sem kérdőjelezi meg többé a hitelességét." Aztán majd kitalálom mit kellene (jól) csinálnom és nagyon okos leszek és elmegyek! De addig itt vagyok és itt vannak Ők is, és majd megtanulja kezelni az elvárásokat ez a hülye ayanyami. Jól beint ha nem képes ezt elfogadhatóan tálalnia visszafelé, és megoldásözönöket zúdít félvállról nem a mások kedvére, mint inkább a maga védelmében. Nem tanul semmiből.Sunyulni aaazt tud!

----------

Noriko sensei a nyáron ripsz-ropsz körbeutazza az egész Közép-európai régiót. Jár Ausztriában, meglátogatja a cseheket és eljön hozzánk is. Beugrik a szlovákokhoz és letrappol a horvát tengerpartig. Noriko sensei tipikus japán, akinek kb. annyi a szabadideje egy évben, mint nekünk két vagy három hétvégén, így gyanítom, Sensei semmivel sem fog kiríni (pl. nem fog gyalogolni valahol a várban egy fagylalttal) a japán túristák közül, mert ha minden élményt be akar zsuppolni a digitális fényképezőjébe sűrűn kell kattogtatnia.
Noriko senseit, másik 127,4 millió japánnal egyetemben csak akkor irígylem amikor japán. Amikor turbó utazáson részt vevő japán, akkor nem. Ilyenkor eszembe jut, hogy nekem (ha nincs jobb) tökéletesen megfelel az a Kákánia, amit többé-kevésbé még - mint örökséget -, fel lehet lelni itthon.
Sensei mázlista (innen nézve - szerintem), mert jól működő gazdaságot hagy ott, és tér vissza pár nap múlva bitekkel telipakolt fényképezőgépével, és mert nem kell azon aggódnia, hogy a közterhek emelése miatt egyszer egy hasonló utazás végén véletlenül elfelejt majd felszállni a visszafelé tartó repcsire!

----------

(...) Nem tudom ki volt az aki azt mondta, Angliában viselkedj úgy, mint az angolok. Van ebben valami fenyegető, és szerintem a fickó aki először mondta ezt, kicsit monsternek képzelhette magát. Nem jártam Angliában, így leszarom, hogy igaza volt e vagy sem, de azt gondolom ilyen kijelentést (ha egyetemes érvényre akarta juttatni), nem tarthatnak meg kizárólag maguknak az angolok. A továbbfejlesztése nem igényel nagy szakértelmet, pl. a Jamaikában élj úgy, mint a jamaikaiak meglepő szabadságot, az Alaszkán edd azt amit az eszkimók nagy alkalmazkodóképességet jelent. A Budapestet lásd úgy mint a budapestiek pedig a látás képességét kéri.

Ha nem látsz semmit nézd meg mégegyszer.

----------

Tételezzük fel, hogy alapjában véve nem mindenki személyiség aki alszik, eszik, munkába jár és ürít minden nap. Jegyezzük meg, hogy a személyiség nem onnantól szembeszökő, hogy halljuk beszélni valamiről, vagyis véleménye van, csodálatosan primitív hangképző szerven át előbukkanni vad vagy épp unalmas dolgoknak, amelyeket a szem lát, az ész fog fel, a szív kérdőjelezi meg, és a száj mond el. És mikor valaki meghallgat ezen okfejtésünk közben, esetleg azt mondja intésül: "Mikor túlságosan nagyra vagyunk magunkkal, biztos hogy jön valaki aki aztán kiröhög ezért." Szóval óvatosan mindennel ami az ész útján akarja feltárni a világmindenség titkait, mert megtörténhet, hogy miközben arról beszélsz az embereknek, hogy nincs Isten, űrhajód nekiütközhet a "bokájának".

----------

....lakni, onnan járni gimibe - csak derűsen vigyorogtam egyet, és nem volt benne semmi műviség.
Mégsem a szükség vitt rá, hanem a harag, igen a harag, mert utáltam mindenkit akinek egyszerre szükségszerű lett, hogy hazudjak stílusos életet, amit máskor tisztán és világosan láttam (látok) mennyire nem fogok elérni, és hazudtam munkahelyet az után is, mikor már csak ilyen hasznom volt belőle.
Túl sok kérdés: nem tettek fel többet.
Szánakozó fejcsóválások: értelmetlen lenne, egy vagyok közülük.
Rendelkezem mindhárom "tulajdonsággal": lákás, munkahely, stílusosság (bár ez utóbbi a középszerűség ellen lázadó volta miatt sokak szerint nyűgös nyeremény) - ahogyan HZ látja.
(...) ...igyon egy kis kávét belőle! Szólt a néni és szinte erőszakosan követelte a folytatást... De én soha nem iszom kávét, különben is, "nagyon rendes tetszik lenni", de nem kérem.

Én nem így akarom! (Van választásunk? Úgy értem, ha valami annyira megfoghatatlanul körbevesz, hogy már-már a részünknek hisszük, van lehetséges? És van menekvés előle? Nem sorsszerűség ez, inkább valamit lezáró pecsét ami aztán kötelez.) És mert úgy tűnik a test adta életemet csak elméletben élem, ettől ilyen kusza.

----------

(...) Hesse (bocs mindenkitől, eszembe jutott:) az írja a Pusztai farkasban, hogy belső lényünk tulajdonképpen skizofrén. Egy szándékosan kötegbe rendezett, de azért csak sokszálú, sokfelé törő, más és más tulajdonsággal rendelkező, mást akaró, másért élő (és nem halni kívánó!) lényegek tucatjairól van szó. Tehát a lélek nem egy nagy egyetlen egész, nem egységes. Lelkünkre nem lehet úgy gondolni, mintha az egy lélek volna, és az alkotna minket cselekedeteinkben. Ezért pl. ayanyami (ez én lennék:) nem kizárólag semmirekellő munkakerülő, de megjátszós szépfiú, otthonülő sündisznó is, és hogy mondjunk valami szépet, néha önnállóságában értelmesen gondolkodó lény. Ezért nem érthetek egyet H - val (aki nálam ezerszer okosabb volt), és inkább "Musil úr" véleménye felé hajlok, aki olyan gátlástalanul nagyképüen közli regényében sok más közt ezt is: (a saját szavaimmal) a lélek sokszínű amöba. Felületét események mozgatják, történések formálják, olyanra amilyen aztán leszel, és amilyennek aztán gondolnak téged. Noha ez sem mondható egésznek, azért mégis megmarad formáját folyton változtató osztatlannak.
Én is így szeretek gondolni magamra. Éljen ayanyami a sokszínű "amöbalélek"!:)

Ja, és ha lenne műszer amivel megmérnénk, biztosra veszem, hogy az amöbalélek bizonyos időközönként elkezdené ismételni ugyanazokat a formákat. Íme a bizonyíték erre a bonyolult Egyre:) De ezt már tényleg csak pluszban említettem meg a sok okoskodás mellé.

----------

Délelött a 7-es busz megállójában meghallottam valami furcsán ismerős zenét felszivárogni az aluljáróból, amiről elöször a Kyuuketsuki Miyu című anime jutott az eszembe, főleg a hangszerelése miatt.
Aztán egy kép: Ahogy a patás kecskelábú Pán fújja a róla elnevezett sípját. Pán szatír. Most azonban nem szatírkodásból, mint inkább annak előkészítéseként (amely biztosan be fog következni; lesz szoknyafelhúzás hirtelen, bugyiletépés varázsszóra) valami idő elötti térben, idő elötti dallamot játszik a sípon. Istenek és ál-istenek közti történelem mellett futó teret tölt ki az előcsalogatott hangokkal, nem magáért - ez esetben önzetlen - az emberért, aki meghallani képes, de felfogni (amit Pán gondol) nem. Valószínüleg nem ez szólt a Keletinél tizenegykor, mert bármilyen ügyes dalnok, zenész aki megszólaltatta a hangszereit az aluljáróban, "idő elötti dalt" nem képes kovácsolni hangszerrel ember.

窓の中に大きな乳房がある

2007-05-02T15:34:00.005+02:00

2007. május 2. 15:34:00
僕は、リックのオーストリア · ハンガリーの海軍の協会に受入れるそれだけじゃないんと、一緒にロックバンドにも設けた。先々月にドゥーナのラクパートで『ブダペストに』歩いて、いろんなことが話した。リックは、金髪の彼女は一人目について話し始めた。
「愛し彼女また々少しく変な考えることが思い出して、私には私のことが約束の、全然悟られないと私『リック』の命は本当のドラマティックの小説になったことがあったと思います。」と言った。
「はい。」
「彼女はほかの彼氏もいます。」とリックは言った。
僕は「あの女はお前のことに冗談するだけよ!」と言った。そして「もう四年間が受けたと、何もしなかった。そんな幸せことなるか?」と尋ねた。「ところでおめのせいで、この問題は。」と僕は答えじゃなかったよかったな。リックも答えなかった。

ドゥーナのラクパートに夜に出して、冬の二月には空はもう早く暗くなる。今冬中に何処にもいつでも雪が降るじゃないまま。何も自くなってるな。この町のライトは全部の物に金色の影を抱きしめてる。リックと僕はこのダークネスでロックバンドに設ける。
「Írhatnánk mi is egy számot, mert ha a Sonata Arctica el tud énekelni egy dalt úgy, hogy a windowt nyomja meg a szövegben és nem a lényeget, akkor mi is elénekelhetnénk pl., hogy 『♪Big teets in the WINDO~W♪ ...』」
「Asszem inkább csajozni kéne.」「そうしましょ。」と二人ともは一度もに言った。

Korai, zsenge, ayanyami

2005-03-23T18:54:00.003+01:00

2005. március 22. 17:13:21
Reggeli tej cumisüveg forma üvegből, házak közé verődő első napsugarak, mindketten világítanak; az egyiken élek, a másikon megyek, mindig csak ezen a reggelen. Van olyan, hogy hét harminc. Van pormentes aszfalt járda, van 7-es busz a megállójában, nincs ellenőr, nincs érvényes bérletszelvényem, van munkahelyem, megérkezem.
Azon gondolkodom mi lehet a maximuma annak ami megtörténhet velünk. Egyik reggel felkelek mint mindig, elindulok dolgozni, és félúton jelekből tudom meg, hogy nincs, hogy már megszünt a munkahelyem, visszafordulnék, és már otthonom sincs. Sem előre nem tudok menni, sem vissza. Üres szoba falak nélkül, pozitív reménytelenség; festett kép a festője nélkül érezhet így.Délben telefonálok a kedvesemnek. Már másfél éve nem beszéltünk. Tudom, de nem akarom tudni, hogy miért. Túl régóta van meg a késztetés tisztázni, miérteket, és hogyan nemeket, félreállásokat és meneküléseket. Vonat ablakán kihajított kő vagyok. Nem érdemes őt felbosszantani.
Kora délután esélyt kaptam felköszönteni a munkahelyemen a teljesen ismeretlen felettesem, névnapja alkalmából. Legszívesebben a polc tetejére bújtam volna annyira nem vagyok ilyenkor társasági, ám ezt nem tehettem meg a feltűnő, és a teljesen felesleges volta miatt. Előzőleg egy repülő csókot kaptam nem kis italcipekedésemért, én ennyivel beértem volna, ő nem. Ezek a formaságok. Nagyon megkönnyebbültem mikor végre kisomfordálhattam az irodából kis vackom felé, több marék ellopott süti társaságában.

2005. március 20. 8:32:17
Pálmafák, lakatlan sziget, nincs kirakat, sem sztárok, akik a feleségeiket csalják, semmi hírek. Elutaztam, megtettem mindent amit a hajótörés látszatáért meg kell, hogy ne sántítson. Papírhajóból csákót, tettem a fejemre, kókuszdióból csinálok hétfogásos vacsorát, és már nem vagyok magányos. Alkalmi társam pénteken szegődött mellém, ma levakarhatatlan; úgy hívják: hétvége.

2005. március 17. 15:00:24
Ébredés, egy ködszerű álom után, melyben magam vagyok a megfoghatatlan, a zuhanás lezuhanása, hát most megtapizom magam, hogy megérkeztem e vissza, oda ahova zuhanva érkezni szoktak. Reggel van. Jó reggelt.

2005. március 15. 16:17:49
Március tizenötödike alkalmából "Akkor most mi is az a hungarista?", - szegezi nekem(?) valaki a kérdést, majd 4 szempár kegyelmet nem tűrő szuggerálása próbálja felszínre csalogatni a választ. A nyelvemen van, hogy elküldöm őket a picsába! Közben kedvenc Dosztojevszkij regényem címének többesszáma jut az eszembe, és az, hogy épp itt lenne az ideje az ég felé fordulva, egy miért épp velem óda formában történő felkiálltásnak. - A hungarista olyan, mint a zongorista, csak a hungarista hangszerén kevesebb a billentyű. Tömegesen hülyülnek az emberek.

2005. március 13. 14:19:37
Mikor isten ujja először bökött valakire én tutira nem voltam ott. Lehet hogy akkor röhögtem volna akkorát amekkorát ma biztosan nem, mert aki először nevet az nem utoljára!, és amikor ezek a mozdulatok születéskor életeket határoznak meg, akkor az olyan kérdések, mint ki döntötte el az én sorsomat előre, és mikor, az pont olyan mint amikor kutyát sétáltatok, pedig nincs is kutyám. És ha a napkeleti bölcsek csak egyszer rossz irányba fordultak volna, ma lehet, hogy remek ácsoknak építenénk templomokat.
Mikor először bökött tényleg nem voltam ott, a sokadiknál viszont igen.

2005. március 9. 12:43:01
Ha a napok úgy jönnek egymás után, hogy abban semmilyen változás nem érzékelhető, olyankor mindig kiderül minden, például hogy élek, és amikor arra gondolok, hogy velem pont olyan dolgok esnek meg amik mással biztosan nem, akkor egy kabaré nézőterére képzelem magam, és nevetek mindazon amit a színpadon látok, mert ezegyszer végre nem én állok ott fenn és mindaz amihez kell egy kis humorérzék itt van körülöttem és énbennem, és mindazon dolog amit ki kell nevetni körbevesz, és mindaz amit kinevetek valójában magam vagyok. És amikor táplálkozik az optimizmusom, ez a szegény állat, akkor vádaskodást, haragot és önvádat vesz magához belőlem, és úgy csinál mint a szarvasmarhák, kérődzik, de ő csak egyszer eszi meg, mert kétszer ugyanazt "megenni" már destruktív, ami a szarvasmarháknál elmegy, de az érzékeny anyagtalan az az emberi természetnél fogva szeret fennsőségesebb lenni.

2005. március 5. 8:11:32
Megint koránkelltemfel!...-üvöltök gyűrötten, és ahogy süvölt a levegő, és én mégsem indulok el időben az pont olyan mint amikor merényletet követnek el, és én úgy ülök le ezen a reggelen netezni, hogy biztos vagyok benne, a történelem most is megbocsájt, mert ezért a merényletért én vállalom a felelősséget.
Kint majdnem havazik, és az udvar valahol eltünt a hópalástja alatt. Fagyos szél kúszik be a gatyám alá, az általam kinyitott ablakon keresztül. 09.00-kor átfagyott gatyával kerek három percre visszabújtam az ágyamba (egyedül) Szombat reggel kilenc harminc egy, és azt mondom magamban, "Na tessék, ennek is vége". Hol marad a napsütés, mi lett ábrándos tavalyi szépemlékű tavaszommal? Az rendben, hogy március 15-én még esik a hó, de mit rendben, dehogy van rendben..csak megszoktam, és ugye a megszoká... hagyjuk! Nem baj, volt egyszer fél nap amikor majdnem tavasz volt, meg is fáztam a Dunaparton...

Különben a minap oik-os látogatásom során kikölcsönöztem néhány könyvet az emeletről. Az első, a Bambini di Praga 1947 egy keserédes mű, amelyet így értelmeztem: Az Aggkori Segély képviselői sorra járják a kisebb nagyobb településeket, felvéve, (átverve) az amúgy is pénz szűkében lévő, a II. világháborút épp csak átvészelő cseh lakosságot. A regisztrációs díj fejében az Aggkori Segély öreg korukra rendszeres nyugdíjat biztosít számukra. A könnyedség, a mások fölé emelkedés vidám légkört teremt; viccelnek, tréfálkoznak, de közben haldokolnak. A lényük rohad, mikozben a felszín még csillogó, ám a törvény mindenhol ott van, és csak az alkalmas pillanatra vár. Ekkor ki tudja miért:) eszembe jutott a mára feledés homályába veszett wesztel név. Talán mégis elő kellene keresnem azt a befizetetlen csekket:)