2009. január 27. 11:05:59
"Mit nyithatott ez a nagy fekete kulcs", kérdezem, és noha nagy valószínűséggel tudom a választ (szerintem budi ajtót), azért csak leveszem a falról és felemelem hogy HZ barátom is jól láthassa. Ő erre pislog kettőt és nem szól, várja tőlem a folytatást és én folytatom is. Amikor ezt használhatták még sokkal lassabban folyt az élet, méregetem közben a kezemben tartott kulcsot. A mérete és a súlya is arra enged következtetni, hogy felmelni, használni és letenni is hagytak elég időt maguknak az emberek. Irigykedem még egy kicsit, de csak épphogy, most nincs kedvem a múltba szállni. "A város kulcsa!", jutok végkövetkeztetésre, és pantomimos ügyességgel eljátszom hogy -mintha csak ünnepségen lennénk-, átnyújtom neki. De HZ barátom, aki élete eleje óta tőmondatokat használ, ha ki akarja fejezni magát, azt feleli gyorsan, ez egy sima kapukulcs volt. És bár nem haragszom ezért rá (de ezzel vége a megkezdett mókázásnak), azért csak az jut eszembe, ilyen csalódott lehet egy karddal épphogy kettévágott ember.
Farkasfogakat használ és nem tud róla. HZ barátom (mint sokan mások) mindig belemar a lassulásba, ezzel gyorsabb lépésre ösztökéli azt. És mivel ő is benne él ebben a fokozódó sebességben, aztán rácsodálkozik hogy ez a sebesség nem hagy neki elég időt. Vajon ekkor türelmetlen lesz és topog egy kicsit, míg fogódzót nem talál, hogy az úgy, mint a többieket, ragadja újra magával, vagy ezentúl (mikor felismeri majd - mert ez idáig még nem jött rá) korábban kel fel hajnalban hogy amit a sebesség elvesz tőle, azt ébren töltött órákkal pótolja? Szabadon felhasználható időt kreál az alvás óráiból, és elviseli a fáradtság jeleit az arcán és jelzését a szervezetében. Ekkor, ezekben a szabad óráiban leül és feláll, felemel, használ és letesz tárgyakat olyan sebességgel, ami jó neki, és ekkor megérti, hogy így is lehet, anélkül hogy bármiről lemaradna.
De nincs időm haragudni. Mivel ebben a világban gyorsabban zajlik az élet (én is gyorsabban rontok be a budi ajtón, mint az ősöm), és HZ a barátom, pont azért, mert ugyanúgy élünk, nekem is csatlakoznom kell a "menetéhez". Látom magam előtt a farkast, ahogyan a fogaival a húsba mar -nem kétséges hogy megteszi, csak a módja, ahogyan csinálja az érdekes, az van átvéve szerintem-, nos ugyanúgy én is képes vagyok farkasfogakkal tépni szét a valóság szövetét, az álom szövetét ha kell. Így tépem szét anyám pocsék emlékét, és ebben a soha nem nyugvó rémületben (sebesség ez is?), kettőnk pengejátékában anyámból az ijesztgetés nagymestere lesz, nekem pedig csak a haragos kiáltozó szerepe marad. Ezért irtózom a fokozódó tempótól. Számomra a fokozódó tempó nem az önbeteljesülés felé visz sebesebben, hanem mindent elnyelni kész ember által kreált dologgá válik, melyben az alkotók ugyanúgy forognak tehetetlenül, és csak az marad talpon, csak az a hajcsár, akinek esténként Mammon előtt van térdeplése.
De nagyon elkanyarodtam az eredeti témától. Ha a világon "talpon" maradók fix pontja a pénz, akkor anyám nem lehetett ezeknek a tagja, hisz senkiről sem mondhatom el annyira biztosan, mint róla, hogy megszállottan próbálta figyelmen kívül hagyni a papír fizető eszköz jelentőségét. És noha nem bonyolódott volna cserekereskedelembe csak azért, hogy "normális méretű éhségét" élelmiszerrel csillapítsa, a pénz másodlagossá, sőt harmadlagossá silányítása miatt az élete lassabban folyt, mint a körülötte lévőké. Ezért őt az idő nagyobb részében "meg sem látták". Bár ez így jó volt neki (mint írtam egyszer, sosem panaszkodott), én most mégis szilárdan hiszem, hogy halálában -és azóta- a sebesség megszállottja lett. És ez így nem jó, mert így anyám ugyanúgy nem hisz semmiben (hisz nem következetes "hívő"), de most már mindenki számára világosabban, mint életében, amikor maga számára volt csak teljesen világos a világnézete. Míg élt, mi rokonok próbáltuk megérteni, és csak kapkodtuk és csóváltuk a fejünket a tempóban hogy meglássuk hol lehet a lázadásig lassú szigete, és kerestük, de nem láttuk az idő nagyobb részében, a kisebbik hányadában meg már nem is kerestük. Ez a hiábavalóságból táplálkozó dac vezetett végül oda, hogy anyám egy percig sem magányos élete tragikusan komikus véggel zárult, amit mi nem követhettünk nyomon. Ezzel vége kéne hogy legyen...
Most mégis itt van a sebességével és hadakozik és hadakozásra hív. Ha spontán elkiáltom magam, az azért van, mert, ha alakja nem is, következetlensége továbbra is itt van velem.
"Mit nyithatott ez a nagy fekete kulcs", kérdezem, és noha nagy valószínűséggel tudom a választ (szerintem budi ajtót), azért csak leveszem a falról és felemelem hogy HZ barátom is jól láthassa. Ő erre pislog kettőt és nem szól, várja tőlem a folytatást és én folytatom is. Amikor ezt használhatták még sokkal lassabban folyt az élet, méregetem közben a kezemben tartott kulcsot. A mérete és a súlya is arra enged következtetni, hogy felmelni, használni és letenni is hagytak elég időt maguknak az emberek. Irigykedem még egy kicsit, de csak épphogy, most nincs kedvem a múltba szállni. "A város kulcsa!", jutok végkövetkeztetésre, és pantomimos ügyességgel eljátszom hogy -mintha csak ünnepségen lennénk-, átnyújtom neki. De HZ barátom, aki élete eleje óta tőmondatokat használ, ha ki akarja fejezni magát, azt feleli gyorsan, ez egy sima kapukulcs volt. És bár nem haragszom ezért rá (de ezzel vége a megkezdett mókázásnak), azért csak az jut eszembe, ilyen csalódott lehet egy karddal épphogy kettévágott ember.
Farkasfogakat használ és nem tud róla. HZ barátom (mint sokan mások) mindig belemar a lassulásba, ezzel gyorsabb lépésre ösztökéli azt. És mivel ő is benne él ebben a fokozódó sebességben, aztán rácsodálkozik hogy ez a sebesség nem hagy neki elég időt. Vajon ekkor türelmetlen lesz és topog egy kicsit, míg fogódzót nem talál, hogy az úgy, mint a többieket, ragadja újra magával, vagy ezentúl (mikor felismeri majd - mert ez idáig még nem jött rá) korábban kel fel hajnalban hogy amit a sebesség elvesz tőle, azt ébren töltött órákkal pótolja? Szabadon felhasználható időt kreál az alvás óráiból, és elviseli a fáradtság jeleit az arcán és jelzését a szervezetében. Ekkor, ezekben a szabad óráiban leül és feláll, felemel, használ és letesz tárgyakat olyan sebességgel, ami jó neki, és ekkor megérti, hogy így is lehet, anélkül hogy bármiről lemaradna.
De nincs időm haragudni. Mivel ebben a világban gyorsabban zajlik az élet (én is gyorsabban rontok be a budi ajtón, mint az ősöm), és HZ a barátom, pont azért, mert ugyanúgy élünk, nekem is csatlakoznom kell a "menetéhez". Látom magam előtt a farkast, ahogyan a fogaival a húsba mar -nem kétséges hogy megteszi, csak a módja, ahogyan csinálja az érdekes, az van átvéve szerintem-, nos ugyanúgy én is képes vagyok farkasfogakkal tépni szét a valóság szövetét, az álom szövetét ha kell. Így tépem szét anyám pocsék emlékét, és ebben a soha nem nyugvó rémületben (sebesség ez is?), kettőnk pengejátékában anyámból az ijesztgetés nagymestere lesz, nekem pedig csak a haragos kiáltozó szerepe marad. Ezért irtózom a fokozódó tempótól. Számomra a fokozódó tempó nem az önbeteljesülés felé visz sebesebben, hanem mindent elnyelni kész ember által kreált dologgá válik, melyben az alkotók ugyanúgy forognak tehetetlenül, és csak az marad talpon, csak az a hajcsár, akinek esténként Mammon előtt van térdeplése.
De nagyon elkanyarodtam az eredeti témától. Ha a világon "talpon" maradók fix pontja a pénz, akkor anyám nem lehetett ezeknek a tagja, hisz senkiről sem mondhatom el annyira biztosan, mint róla, hogy megszállottan próbálta figyelmen kívül hagyni a papír fizető eszköz jelentőségét. És noha nem bonyolódott volna cserekereskedelembe csak azért, hogy "normális méretű éhségét" élelmiszerrel csillapítsa, a pénz másodlagossá, sőt harmadlagossá silányítása miatt az élete lassabban folyt, mint a körülötte lévőké. Ezért őt az idő nagyobb részében "meg sem látták". Bár ez így jó volt neki (mint írtam egyszer, sosem panaszkodott), én most mégis szilárdan hiszem, hogy halálában -és azóta- a sebesség megszállottja lett. És ez így nem jó, mert így anyám ugyanúgy nem hisz semmiben (hisz nem következetes "hívő"), de most már mindenki számára világosabban, mint életében, amikor maga számára volt csak teljesen világos a világnézete. Míg élt, mi rokonok próbáltuk megérteni, és csak kapkodtuk és csóváltuk a fejünket a tempóban hogy meglássuk hol lehet a lázadásig lassú szigete, és kerestük, de nem láttuk az idő nagyobb részében, a kisebbik hányadában meg már nem is kerestük. Ez a hiábavalóságból táplálkozó dac vezetett végül oda, hogy anyám egy percig sem magányos élete tragikusan komikus véggel zárult, amit mi nem követhettünk nyomon. Ezzel vége kéne hogy legyen...
Most mégis itt van a sebességével és hadakozik és hadakozásra hív. Ha spontán elkiáltom magam, az azért van, mert, ha alakja nem is, következetlensége továbbra is itt van velem.