2009. március 14. 13:47:48
Nem tudom hogy mikor viccel. Amikor mereven megy előre, senkit és semmit nem lát maga előtt, vagy az is csak egy a napok, az ő napjai közül, amikor olyan nehezen ér át egy pontból a másikba, pedig nagyon siet és van is jól mérhető sebessége; az akkor a célja, vagy viccel... Viccel? Én ilyenkor lihegni látom, amikor senki nem figyel oda. Úgy teszi, hogy szája sarka sem mozdul; ez egy ilyen lihegés, amilyet csak ő tud. Látom ahogy a szél belefúj a hajába, de olyan fura akkor is minden. Fürtjei nem lebbennek úgy meg, mint a filmeken, nem száll fel egy része úgy a magasba elválva a többitől hogy meg kellene fognia bosszúsan, ideges mozdulattal kényszerítenie visszalapulni a helyére. Mégis, vannak ilyen ideges mozdulatai, olykor oda-odakap, talán csak a szélnek. A haja ekkor félhosszú, a füle közepe-aljáig ér, iszonyúan szexi, én azt szerettem: egy nap fogta és ki tudja miért (pedig mondta), talán olyan eredetű bosszúból, amit csak ő értett, levágott a hosszából egy nagy lófaroknyi méretet, és másnap, a randevúnkon úgy hordozta mindenfelé "hajtalan" fejét, mint egy félig átlatszó dobozt, amibe csupa szégyentelen dolgot pakoltak. Ahogy hazaért, az elhatározástól a megvalósításig meglepően kevés idő telt el, mondta, és én az egész eljáráson igen meglepődtem, de nem mondtam semmit. Egy nagy ollót kellett elképzelnem, ahogy durva mozdulattal szinte kettévág valamit a tulajdona közül, és szerintem, bármit is mondott azzal a bizonytalan feszültséggel teli lázadni akaró lazaságával, ezt ő is így élte meg. És ekkor, ebben az időben még jártunk. Nem viccel. Futni látom.
Mikor nem járunk, lesz bátorságom először végiggondolni, ki ő. Csak az egykor erőszakosan átalakított hajstílusára emlékszem, és ha jobban belegondolok talán tényleg ez viszi a prímet, hisz legtöbbször, minden bevezető nélkül, furán-csúnyán nézett rám, amibe jól illeszkedett az az estet is, amikor megbeszéltünk valahol egy találkát, eljött, de egyszerűen elrohant közvetlen mellettem, én meg rohantam utána, miután végre képes voltam mozogni, és azt terveztem, hogy megállítom és nevetek egyet a bambulásán, de jól végig kellett gondolnom míg beértem őt, mert ahogy egy vonalba ért velem, és szinte egymásra néztünk, a csúnyán nézéséből kaptam egy adagot persze. A haját a szakításunk után növeszteni kedte, majd a hosszú tincseket sűrű csigába dauerolta, míg el nem érte azt a formát, amit én általában mocsári szörny style-nak mondok. Arcához, alakjához nem illett ez a mindent eltakaró, nehezen formálható változat. A mozgása is nehezebbé vált, és én arra gondoltam, bár egyszer sem láttam ezután, hogy vajon ezzel a frizurával, ugyanolyan sebességre képes, vagy sem?
Aztán újra megjelenik, és ahogy elrohan mellettem, mozgásában új elemet vélek felfedezni: a megnyúlást. Állunk a villamos- megállóban, és ahogy kikerül engem jobbra, egy másik álldogálót balra, az 'S' alak végén deréktól fölfelé megnyúlni látom; ahogy a motoros dől be az éles kanyarban, lába, csípője közelebb van, törzsét, karját, fejét eltartja. Olyan nehéz lehet ez a mozdulat, hogy hirtelen keletkezik egy kis plusz idő. Ekkor képzeletben leválasztom a "futását" az életéről hogy jobban megértsem, miért azt a sebességet választotta, amit, és hogy van az, hogy egyre jobban utál, pedig nem is találkozunk soha. Most, öt évvel később is ugyanaz a kissé zizi lány maradt, ha más dolgot is szeret azóta, az élete, és vele együtt ő maga sem lehet mára valami teljesen más, idegen, új lény, mint korábban, ahogy sok mindent nem, úgy ezt a leghatározottabban tudom. Azt hiszem... Zizinek, igen zizinek kell lennie, hisz ma ugyanazt a futást "mutatja be", mint bármikor, és ettől az ő állandósága, kizárólagos produkciója eddig az "egy nagy változó irányú, és ebből kifolyólag sebességű futás", ami az ismerőseire ugyanúgy hatással van, mint a saját életére, persze eltérő mértékben, hogy legyen, de jó legyen.
De meddig az ő élete, és mikortól az enyém is? Mert én nem vagyok az ismerőse, legutóbb kb. fél évvel ezelőtt láttam 30, nem 40 kerek másodpercre, s az is két részletben történt. Ezzel együtt is össz' kétszer vagy háromszor bukkant fel a legkülönfélébb helyeken előttem, ugyanolyan gyorsan tűnve el, ugyanolyan hirtelen, valamerre... Élete a sietség nélkül egy fiatal, okos, kawaii lány mindennapjai, és ezért nehéz ezt elképzelnem. Mert nincs ilyen Zsófi, nincs ilyen, sosem láttam! Mint egy sebes tébolyult paripán, ez a lány úgy vágtat a világán át - egyenest bele az enyémbe! Végigvágódik rajta, bejön az egyiken és eltűz a "másik oldalon".
Az a copfos lány, aki most rohant el mellettünk, ő volt a barátnőm, mondom hirtelen HZ barátomnak tegnap az Oktogonon, - akivel olyan érthetetlen és fura dolog miatt szakítottunk, tudod...? (Aham, mondja.) ...a tarló miatt. - és a mondat vége úgy száll a levegőben, mint egy idióta törpe, akinek csúzliból kilőve mutatják meg a repülés szépségét. Jó segge van, mondja közvetlen az "aham" után, és se' haragudni rá, se' cáfolni nem tudom az állítását, hát tök önkéntelenül, ahogy az előbb ő, most én mondom azt, hogy: Ühüm. Tudta, hogy te vagy az?, mereng a témán és ennek a mondanak a vége is lebeg, majd' ugyanúgy, mint az előző, csak ennek az elejére kívánkozik oda az, hogy 'honnan'. Aztán megint az elrohanó alakja után nézek, de már nem látom sehol (ahogy HZ barátom is hiába mereszti tovább a szemét); a lány kilépve a világomból beleveszik a sajátjába.
De nem voltál belé szerelmes?, hangzik el a kérdés egy tegnap előtti beszélgetés részeként Shito-chantól, és én ott félkomikusan, komolyan gondolkodni kezdek rajta. Csak nagy sokára válaszolok neki...
Nem tudom hogy mikor viccel. Amikor mereven megy előre, senkit és semmit nem lát maga előtt, vagy az is csak egy a napok, az ő napjai közül, amikor olyan nehezen ér át egy pontból a másikba, pedig nagyon siet és van is jól mérhető sebessége; az akkor a célja, vagy viccel... Viccel? Én ilyenkor lihegni látom, amikor senki nem figyel oda. Úgy teszi, hogy szája sarka sem mozdul; ez egy ilyen lihegés, amilyet csak ő tud. Látom ahogy a szél belefúj a hajába, de olyan fura akkor is minden. Fürtjei nem lebbennek úgy meg, mint a filmeken, nem száll fel egy része úgy a magasba elválva a többitől hogy meg kellene fognia bosszúsan, ideges mozdulattal kényszerítenie visszalapulni a helyére. Mégis, vannak ilyen ideges mozdulatai, olykor oda-odakap, talán csak a szélnek. A haja ekkor félhosszú, a füle közepe-aljáig ér, iszonyúan szexi, én azt szerettem: egy nap fogta és ki tudja miért (pedig mondta), talán olyan eredetű bosszúból, amit csak ő értett, levágott a hosszából egy nagy lófaroknyi méretet, és másnap, a randevúnkon úgy hordozta mindenfelé "hajtalan" fejét, mint egy félig átlatszó dobozt, amibe csupa szégyentelen dolgot pakoltak. Ahogy hazaért, az elhatározástól a megvalósításig meglepően kevés idő telt el, mondta, és én az egész eljáráson igen meglepődtem, de nem mondtam semmit. Egy nagy ollót kellett elképzelnem, ahogy durva mozdulattal szinte kettévág valamit a tulajdona közül, és szerintem, bármit is mondott azzal a bizonytalan feszültséggel teli lázadni akaró lazaságával, ezt ő is így élte meg. És ekkor, ebben az időben még jártunk. Nem viccel. Futni látom.
Mikor nem járunk, lesz bátorságom először végiggondolni, ki ő. Csak az egykor erőszakosan átalakított hajstílusára emlékszem, és ha jobban belegondolok talán tényleg ez viszi a prímet, hisz legtöbbször, minden bevezető nélkül, furán-csúnyán nézett rám, amibe jól illeszkedett az az estet is, amikor megbeszéltünk valahol egy találkát, eljött, de egyszerűen elrohant közvetlen mellettem, én meg rohantam utána, miután végre képes voltam mozogni, és azt terveztem, hogy megállítom és nevetek egyet a bambulásán, de jól végig kellett gondolnom míg beértem őt, mert ahogy egy vonalba ért velem, és szinte egymásra néztünk, a csúnyán nézéséből kaptam egy adagot persze. A haját a szakításunk után növeszteni kedte, majd a hosszú tincseket sűrű csigába dauerolta, míg el nem érte azt a formát, amit én általában mocsári szörny style-nak mondok. Arcához, alakjához nem illett ez a mindent eltakaró, nehezen formálható változat. A mozgása is nehezebbé vált, és én arra gondoltam, bár egyszer sem láttam ezután, hogy vajon ezzel a frizurával, ugyanolyan sebességre képes, vagy sem?
Aztán újra megjelenik, és ahogy elrohan mellettem, mozgásában új elemet vélek felfedezni: a megnyúlást. Állunk a villamos- megállóban, és ahogy kikerül engem jobbra, egy másik álldogálót balra, az 'S' alak végén deréktól fölfelé megnyúlni látom; ahogy a motoros dől be az éles kanyarban, lába, csípője közelebb van, törzsét, karját, fejét eltartja. Olyan nehéz lehet ez a mozdulat, hogy hirtelen keletkezik egy kis plusz idő. Ekkor képzeletben leválasztom a "futását" az életéről hogy jobban megértsem, miért azt a sebességet választotta, amit, és hogy van az, hogy egyre jobban utál, pedig nem is találkozunk soha. Most, öt évvel később is ugyanaz a kissé zizi lány maradt, ha más dolgot is szeret azóta, az élete, és vele együtt ő maga sem lehet mára valami teljesen más, idegen, új lény, mint korábban, ahogy sok mindent nem, úgy ezt a leghatározottabban tudom. Azt hiszem... Zizinek, igen zizinek kell lennie, hisz ma ugyanazt a futást "mutatja be", mint bármikor, és ettől az ő állandósága, kizárólagos produkciója eddig az "egy nagy változó irányú, és ebből kifolyólag sebességű futás", ami az ismerőseire ugyanúgy hatással van, mint a saját életére, persze eltérő mértékben, hogy legyen, de jó legyen.
De meddig az ő élete, és mikortól az enyém is? Mert én nem vagyok az ismerőse, legutóbb kb. fél évvel ezelőtt láttam 30, nem 40 kerek másodpercre, s az is két részletben történt. Ezzel együtt is össz' kétszer vagy háromszor bukkant fel a legkülönfélébb helyeken előttem, ugyanolyan gyorsan tűnve el, ugyanolyan hirtelen, valamerre... Élete a sietség nélkül egy fiatal, okos, kawaii lány mindennapjai, és ezért nehéz ezt elképzelnem. Mert nincs ilyen Zsófi, nincs ilyen, sosem láttam! Mint egy sebes tébolyult paripán, ez a lány úgy vágtat a világán át - egyenest bele az enyémbe! Végigvágódik rajta, bejön az egyiken és eltűz a "másik oldalon".
Az a copfos lány, aki most rohant el mellettünk, ő volt a barátnőm, mondom hirtelen HZ barátomnak tegnap az Oktogonon, - akivel olyan érthetetlen és fura dolog miatt szakítottunk, tudod...? (Aham, mondja.) ...a tarló miatt. - és a mondat vége úgy száll a levegőben, mint egy idióta törpe, akinek csúzliból kilőve mutatják meg a repülés szépségét. Jó segge van, mondja közvetlen az "aham" után, és se' haragudni rá, se' cáfolni nem tudom az állítását, hát tök önkéntelenül, ahogy az előbb ő, most én mondom azt, hogy: Ühüm. Tudta, hogy te vagy az?, mereng a témán és ennek a mondanak a vége is lebeg, majd' ugyanúgy, mint az előző, csak ennek az elejére kívánkozik oda az, hogy 'honnan'. Aztán megint az elrohanó alakja után nézek, de már nem látom sehol (ahogy HZ barátom is hiába mereszti tovább a szemét); a lány kilépve a világomból beleveszik a sajátjába.
De nem voltál belé szerelmes?, hangzik el a kérdés egy tegnap előtti beszélgetés részeként Shito-chantól, és én ott félkomikusan, komolyan gondolkodni kezdek rajta. Csak nagy sokára válaszolok neki...