2009. március 23. 12:53:36
Amikor válaszút elé kerültem volt kiút. Eleve tudtam mit gondolok dolgokról, és ha döntenem kellett sosem a gyengécske megadáson nyugvó elhatározást választottam. Szembe pisiltem a széllel. A tini lázadást is korábban kezdtem, nem vártam meg a 14-16 éves kort, azt az időt, amikor legalább némi fogalmat alkothatok (arról, mi az ami nem tetszik a felnőttekben), a szaros, de ámulatba ejtő világukról, én alig voltam 9 amikor belekezdtem. A sors számtalan lehetőséget kínált, mint egy felnyújtott transzparenst, lobogtatta meg az opciók tarka zászlaját. Ekkor, ' 85 körül a föld fölött 1100 cm-re megnyílt egy száj és belekiabált a levegőbe egy rakás kritikát. A környezetem nem adta magát olcsón. Ma sincs ez másként, csak magasabban van a szám, idősebb vagyok, és az évszám 2009.
Résnyire húzott szemmel figyelem mi történik. Már belenyugodtam a döntésembe, sőt nem minden büszkeség nélkül vagyok túl egy nagyon picit nyersre vett tényközlő e-mailen. Jégherceg dekkol mellettem, nézzük az eget az ablakból - fáradt, rossz idő van. Mindkettőnket átjár a szél, szinte érzem, hogy átfúj a testemen, de mikor oldalra nézek, azt látom, hogy ő is átfújhatóvá válik a szélnek, és ettől megszűnik bennem a dologgal kapcsolatban gondolt minden természetfelettiség. Jégherceg végig makacsul nyitva tartja a szemét a szembeszélnek. Csak hallgat egy darabig, és azt hiszem ez az állapot tartós lesz, de mint annyi alkalommal, most is tévedek - volt hozzám szava: "Válaszra bírni úgy kell valakit, ahogy a vékonyka, túl fiatal, de elég magas, ezért megmászhatatlan almafa gyümölcsét szerzed meg. Ha ráversz egy hatalmas nagyot a fa kérgére az öklöddel, csak azt éred el, hogy az ütés fájni fog, majd láthatóan bedagad a kezed, amit elég nehezen magyarázhatsz aztán meg logikusan a barátaidnak, úgy, hogy tartalmazza az igazságmagot, de ne a teljest, hiszen a csapkodást ész nélkül még a VII. ker. valamelyik rossz hírű krimó éppen józan bajnoka sem nézi minden aggodalom nélkül, és csak a koránál jóval fiatalabb bűnöző jutalmaz egy gyanús vállveregetéssel, bocsi."
Ehhez aligha tudtam volna hozzászólni érdemben. Én, aki az igazi Budán nevelkedtem, zöldet mindenképpen többet láttam, mint balhés bajnokot részegen, és noha laktunk a VII. kerületben a korai években, és kocsmákat is látogatok néha HZ barátom unszolására, a dolgot úgy érzem, csak külső szemlélőként nézem. Elgondolkodtat, hogy milyen messze lehetek a "bűnözőktől" is. Attól a koránál jóval fiatalabb fajtánál, aki esetleg megtalálhat, ha nem figyelek oda, de erre sokszor igen csekély esély van (nem zárható ki azonban), vagyis ahol "többé nem vagyok egyedül", az a villamos, busz, az utca meg effélék.., és a vállveregetés, igzából, vagy sem is max itt érhet utol. Szépen belegondoltam, hogy a vállveregetést még elviselném, mint kontaktot, de egy cinkos gyanús vigyor, összekacsintások vállveregetés-féle már kiverné nálam a biztosítékot.
Mégis nehezen értettem, mit jelenthet, milyen kapcsolat köt össze engem a gyerekfával. A gyümölcs lehet egyfajta jutalom, ami elérhető a megfelelő módon a körülmények figyelembevételével - ez utóbbi pedig maga a fiatal fa. De mennyire van szükség gyerekfában gondolkodni, a fenébe is, amikor a szereplői a történetnek majd' tíz éve felnőttnek számítanak? És én még egy kicsit régebb óta. Közöltem vele, majd végignéztem ahogy elgonodolkodik a dolgon, de tudta a választ, azt a teljesen rá jellemző választ kaptam: "Ne üsd, rázdd meg.", majd hátrálni kezdett, úgy tűnt a maga részéről befejezettnek tekintette a beszélgetést. Visszatartottam. Jah, ha felnőttekről van szó, nehezen vehető rá az ember a lehetőségek szélesebb skáláját átgondolva a legmegfelelőbbet alkalmazni - ha van rá lehetőség, a legegyszerűbb a leggyakoribb, és ezt ő is tudta, ezért nem erőltette. Viszont a dolog többé nem érdekel. Haragszom, ha arra gondolok, hogy csak én vagyok képes ennyit agyalni egy seggségen. Észrevenni a maxi hétköznapiságban valami komolyabbat, valamit a bulisabb életért a magány ellen, és a barátság szerintem ez volt... Egy darabig mindenképp.
Jégherceg, aki - miután mégis maradt - időközben belemelegedett, és csak fújta, a magány érzését kezdte szétoszlatni, és nem szóltam erről neki, bár nagyon örültem. Ha elmondom neki, ha megköszönöm, hogy itt van, egyből letagadja, hogy neki bármi köze lenne a bennem kialakult érzéshez. Nem volt ez se hála, se más, a magány sem, mint egy másik ember iránt érzett vágy jelent meg, a sok duma, ahogy fújja, az vidított fel: "...és ebbe az is beletartozik, hogy ha nem vagy éhes, kerüld a fával a kontaktot!"
"Jégherceg...?" Ki ő? Mi az a plusz, amit tud, én meg nem? Mit tudok róla? Az tény hogy, ha járta is rendesen, nehezen végzett el osztályokat a gimiből. Minden hátralevő éve, mint egy hatalmas túltömött pot tartotta őt vissza a beteljesüléstől. A dolog maximumára vágyott, mint sokan, de ha valaki kevesebből akart többet, közben mindegy mekkora befektetés által, akkor az szerintem ő volt az egészen. Ahogy számolta az éveket, minden év után kettőt szabályosan elfelejtett, és ezt a két évet egy újabb év fogta össze, amire viszont jobban emlékezett másoknál, több minden maradt meg a legnagyobb részletességig benne. Szerintem erre rajta kívül senki nem volt képes. Nem csoda, volt valami abban ahogy irányította ezeket az éveket, párat hagyott elszállni, máskor a végtelenségig megragadt benne, és ez mindig háromszázhatvanöt napot jelentett. Ennyi napban megragadni még érthető, de közvetlen ezután "átugorni" másik kétszer annyit, nos, azt nem tudtam milyen lehet... "Te! A forradalmi lelkületű szónokok általában egy csetepatéban érnek szomorú véget." Nem lepődött meg. "Én elkerülöm. Nyolcvan évesen fogok meghalni valahol a névtelen hegyek között. Fejemet beborítja a méteres hó, hátamat egy sziklának vetve előreugró vállammal várom az éppen felkelő Napot." Azt is hozzátette még, hogy a dolog nincs teljesen végiggondolva, de, mint fűzte mindjárt tovább a szót, ki az a bolond, aki az apró részletességig képes megtervezni valamit, amihez, ha itt az idő, bajosan tesz hozzá vagy vesz el bármit is kedve szerint.
- Ejha! Akkor is hosszú távra tervezel. - csicseregtem. Amúgy nincsenek névtelen hegyek, ahogy ezt te is biztosan legalább olyan jól tudod. Nyisd ki az atlaszt, Dél-Amerikától Ázsia belsejéig minden hegynek van neve. Ha nem jelölik, akkor is a helyiek biztosan hívják valahogy. Papalupupipipu, meg ki tudja még mi. Ázsiában milyen nekem extrának hangzó neveket adhatnak a hegyeknek, Chun' ichi?
- Név-te-len.- Phfuú, - fújtam egy nagyot - ennek aztán lehet beszélni. Aztán csak annyit mondtam visszavágásképpen karba tett kézzel: "Esélytelen!" De ezzel még korántsem volt vége.
- Van olyan hegy, aminek a Chun' ichi nevet adták? - kérdezte.
- Talán nincs....
- Akkor van olyan hegy, aminek nincs neve. - mondta, és megelőzve engem, kihajolt az ablakon.
Ránéztem és éreztem hogy meggyőzött. Ez a fickó van hogy az év háromszázhatvanöt napjába ragad további kétszer annyi időre, hát miért ne tudna valami olyat, amit én nem, mert nem érdekel, pedig lehet hogy az a valami épp' azért létezik, mert kevesen törődnek vele... Túl rövid. Ez járt a fejemben. Túlságosan is, de mitől? Rövid, mert hagyjuk elrövidülni. Ha egyszer úgy tennék mint ő, a végén lenne egy naaagy ugrás! Végül is mindenképpen szép dolog játszani a gondolattal, de... De nekem is ugyanazt jelentené az időben ténfergés, szeretném, és vajon ez a felejtésről szól, vagy a részletek megélésének vágyáról? A végkövetkeztetés nem volt a kedvemre való. Először is, az elgondolkodtató dolgokat a legtöbbször a fárasztó kategóriába soroljuk, főleg ha nem mi jövünk rá valamire, hanem valaki mondja el nekünk, és akkor hiába csápol két kézzel, nem ér el vele sokat általában. Ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam párszor. Elfogadni és legyinteni, ez minden amit a megrövidülve hagyott időnkbe zárva megengedünk magunknak, és semmi ugri-bugri! Ha van olyan név, amihez nem tartozik hegy, akkor van olyan hegy, aminek.., forgattam a gondolatot, majd nevetve tettem hozzá: "Ha egyméteres hó lesz a fejeden, akkor esküszöm, megkísérlek ráülni a tetejére:)
"Hogy előreugró vállunkkal mindketten; így fogadjuk ezt az új Napot.
Jégherceg, ahogy továbbra is lóg az ablakban, fél testtel a párkányon kívül, hasával mint egy szárítókötélen átvetett ruha, ráfeszül az ablakkeretre. Kezét, amely élettelenül lóg le, a szél valamilyen ütemre ide-oda himbálja. A mozdulatban pont annyi emberi energia van, amennyi ahhoz kell, hogy a szél fel ne kapja a kezét, és messze ne sodorja a levegőben.
Sajátos relaxációja közben Jégherceg hatalmas, nagy erejű hullámokat lát, amelyek a part felé tartanak, majd egészen közel érve, teljesen elcsitulva egy kisebb emelkedő mögött elvesznek a parti fövenyen. Ide csak a korábbi haragos zúgás lassú sóhaját hallani. Minden zöld körös-körül a homok sárgája között, és ez, és még más színek, mint például a parti sás összehasonlíthatatlanul más színű zöldje, vagy az apró vadvirágok egyszerű fehér, kék színei, egy nagy tarka vászon, amit a széleinél fogva most megemelnek, és a magasban összefogják Jégherceg fölött. Még az egybefolyt színek tompakék vásznán át is jól látni, hogy a távolban sapkátlan hegyek ülnek a horizonton, így, ilyen távolságból megsaccolva magasságuk maximum 2500-3000 méter lehet. Jégherceg szeme csak lassan szokik hozzá a hirtelen erős napsütéshez. Ahol korábban félhomályba borult szoba volt, eltűnt, helyét egy sosem járt tengerpart ismeretlen képe váltja fel, és ahol korábban én beszéltem, most ugyanabból a távolságból gyenge csipogás hallatszik. Valami fiatal madár próbálgathatja a hangját a közeli bokrok közt. Ahogy lassan, majd egyre gyorsulva, és végül teljesen szétfoszlik a kék vászon, a többi szín is a maga jól elkülöníthető helyére kerül vissza. Jól látszik ahogy a parton - amely egyben annak a dombnak is az alja, amelynek tetjén Jégherceg áll -, halászok kötnek ki. A két hajóval kilenc jól megtermett alacsony alak viaskodik.
Ahogy a sekélyesben szétszórt sziklák felé sodródnak, leeresztik a vitorlákat, és miközben megkezdik a kipakolást, csatárláncba állva hatalmas ládákat adogatnak egymásnak...
Mintha csak a háttér kék horizontjáról válnának le, közeledik a part felé két gyenge szerkezetű egyvitorlás...
A kék vizen, amíg a szem ellát, semmi sincs... De Jégherceg tudja, hogy hamarosan emberek szállnak partra, akiket nem ismer, és akiket valahonnan mégis azonosítania kéne az új énje egy darabkájával, de nem teszi meg...
Bármikor bukkannak fel, nem tart majd egyikükkel sem, és semmilyen komoly témáról nem akart beszélni velük. Vajon mikor kezdődik a rémálom? Amikor felnézve az egyik meglát, és társainak int maga mögé; nézzétek, itt van..!, vagy a nő hálószobájában? Annál a nőnél, aki most a háta mögött áll, és válla fölött elnézve már látszik kibontakozni a hajnali nagyváros, a közvilágítás maradéka, a toronyházak, a felüljárók... Hát igen, a szép életből mindig csak egy nagy levegővétel marad.
Mielőtt elköszöntünk volna egymástól, én a becsületes vállveregetés mellett voltam, és mikor a kabátja már rajta volt, egy hosszabbra vett lépéssel elég közel tudtam kerülni hozzá a manőver befejezéséhez, de jókedvűen nevetve kicselezett. Végül erőssen kezet fogtunk. Jó volt a szorítása, éreztem számít valamit neki a másik, akinek a kezét nyújtja. Ekkor utoljára, mielőtt lelép, még meg akartam tudni tőle valamit.- Ahogy élsz... Abban megvan a folytonosság? - repült a kérdés, és először láttam, igazán elkomorodni. "Nem. Nincs meg." mondta, ahogy lassan szétfoszlott előttem a délutánban. Örültem, hogy így tett, a hirtelen eltűnést hozzá nem méltó befejezésnek találtam volna.
Amikor válaszút elé kerültem volt kiút. Eleve tudtam mit gondolok dolgokról, és ha döntenem kellett sosem a gyengécske megadáson nyugvó elhatározást választottam. Szembe pisiltem a széllel. A tini lázadást is korábban kezdtem, nem vártam meg a 14-16 éves kort, azt az időt, amikor legalább némi fogalmat alkothatok (arról, mi az ami nem tetszik a felnőttekben), a szaros, de ámulatba ejtő világukról, én alig voltam 9 amikor belekezdtem. A sors számtalan lehetőséget kínált, mint egy felnyújtott transzparenst, lobogtatta meg az opciók tarka zászlaját. Ekkor, ' 85 körül a föld fölött 1100 cm-re megnyílt egy száj és belekiabált a levegőbe egy rakás kritikát. A környezetem nem adta magát olcsón. Ma sincs ez másként, csak magasabban van a szám, idősebb vagyok, és az évszám 2009.
Résnyire húzott szemmel figyelem mi történik. Már belenyugodtam a döntésembe, sőt nem minden büszkeség nélkül vagyok túl egy nagyon picit nyersre vett tényközlő e-mailen. Jégherceg dekkol mellettem, nézzük az eget az ablakból - fáradt, rossz idő van. Mindkettőnket átjár a szél, szinte érzem, hogy átfúj a testemen, de mikor oldalra nézek, azt látom, hogy ő is átfújhatóvá válik a szélnek, és ettől megszűnik bennem a dologgal kapcsolatban gondolt minden természetfelettiség. Jégherceg végig makacsul nyitva tartja a szemét a szembeszélnek. Csak hallgat egy darabig, és azt hiszem ez az állapot tartós lesz, de mint annyi alkalommal, most is tévedek - volt hozzám szava: "Válaszra bírni úgy kell valakit, ahogy a vékonyka, túl fiatal, de elég magas, ezért megmászhatatlan almafa gyümölcsét szerzed meg. Ha ráversz egy hatalmas nagyot a fa kérgére az öklöddel, csak azt éred el, hogy az ütés fájni fog, majd láthatóan bedagad a kezed, amit elég nehezen magyarázhatsz aztán meg logikusan a barátaidnak, úgy, hogy tartalmazza az igazságmagot, de ne a teljest, hiszen a csapkodást ész nélkül még a VII. ker. valamelyik rossz hírű krimó éppen józan bajnoka sem nézi minden aggodalom nélkül, és csak a koránál jóval fiatalabb bűnöző jutalmaz egy gyanús vállveregetéssel, bocsi."
Ehhez aligha tudtam volna hozzászólni érdemben. Én, aki az igazi Budán nevelkedtem, zöldet mindenképpen többet láttam, mint balhés bajnokot részegen, és noha laktunk a VII. kerületben a korai években, és kocsmákat is látogatok néha HZ barátom unszolására, a dolgot úgy érzem, csak külső szemlélőként nézem. Elgondolkodtat, hogy milyen messze lehetek a "bűnözőktől" is. Attól a koránál jóval fiatalabb fajtánál, aki esetleg megtalálhat, ha nem figyelek oda, de erre sokszor igen csekély esély van (nem zárható ki azonban), vagyis ahol "többé nem vagyok egyedül", az a villamos, busz, az utca meg effélék.., és a vállveregetés, igzából, vagy sem is max itt érhet utol. Szépen belegondoltam, hogy a vállveregetést még elviselném, mint kontaktot, de egy cinkos gyanús vigyor, összekacsintások vállveregetés-féle már kiverné nálam a biztosítékot.
Mégis nehezen értettem, mit jelenthet, milyen kapcsolat köt össze engem a gyerekfával. A gyümölcs lehet egyfajta jutalom, ami elérhető a megfelelő módon a körülmények figyelembevételével - ez utóbbi pedig maga a fiatal fa. De mennyire van szükség gyerekfában gondolkodni, a fenébe is, amikor a szereplői a történetnek majd' tíz éve felnőttnek számítanak? És én még egy kicsit régebb óta. Közöltem vele, majd végignéztem ahogy elgonodolkodik a dolgon, de tudta a választ, azt a teljesen rá jellemző választ kaptam: "Ne üsd, rázdd meg.", majd hátrálni kezdett, úgy tűnt a maga részéről befejezettnek tekintette a beszélgetést. Visszatartottam. Jah, ha felnőttekről van szó, nehezen vehető rá az ember a lehetőségek szélesebb skáláját átgondolva a legmegfelelőbbet alkalmazni - ha van rá lehetőség, a legegyszerűbb a leggyakoribb, és ezt ő is tudta, ezért nem erőltette. Viszont a dolog többé nem érdekel. Haragszom, ha arra gondolok, hogy csak én vagyok képes ennyit agyalni egy seggségen. Észrevenni a maxi hétköznapiságban valami komolyabbat, valamit a bulisabb életért a magány ellen, és a barátság szerintem ez volt... Egy darabig mindenképp.
Jégherceg, aki - miután mégis maradt - időközben belemelegedett, és csak fújta, a magány érzését kezdte szétoszlatni, és nem szóltam erről neki, bár nagyon örültem. Ha elmondom neki, ha megköszönöm, hogy itt van, egyből letagadja, hogy neki bármi köze lenne a bennem kialakult érzéshez. Nem volt ez se hála, se más, a magány sem, mint egy másik ember iránt érzett vágy jelent meg, a sok duma, ahogy fújja, az vidított fel: "...és ebbe az is beletartozik, hogy ha nem vagy éhes, kerüld a fával a kontaktot!"
"Jégherceg...?" Ki ő? Mi az a plusz, amit tud, én meg nem? Mit tudok róla? Az tény hogy, ha járta is rendesen, nehezen végzett el osztályokat a gimiből. Minden hátralevő éve, mint egy hatalmas túltömött pot tartotta őt vissza a beteljesüléstől. A dolog maximumára vágyott, mint sokan, de ha valaki kevesebből akart többet, közben mindegy mekkora befektetés által, akkor az szerintem ő volt az egészen. Ahogy számolta az éveket, minden év után kettőt szabályosan elfelejtett, és ezt a két évet egy újabb év fogta össze, amire viszont jobban emlékezett másoknál, több minden maradt meg a legnagyobb részletességig benne. Szerintem erre rajta kívül senki nem volt képes. Nem csoda, volt valami abban ahogy irányította ezeket az éveket, párat hagyott elszállni, máskor a végtelenségig megragadt benne, és ez mindig háromszázhatvanöt napot jelentett. Ennyi napban megragadni még érthető, de közvetlen ezután "átugorni" másik kétszer annyit, nos, azt nem tudtam milyen lehet... "Te! A forradalmi lelkületű szónokok általában egy csetepatéban érnek szomorú véget." Nem lepődött meg. "Én elkerülöm. Nyolcvan évesen fogok meghalni valahol a névtelen hegyek között. Fejemet beborítja a méteres hó, hátamat egy sziklának vetve előreugró vállammal várom az éppen felkelő Napot." Azt is hozzátette még, hogy a dolog nincs teljesen végiggondolva, de, mint fűzte mindjárt tovább a szót, ki az a bolond, aki az apró részletességig képes megtervezni valamit, amihez, ha itt az idő, bajosan tesz hozzá vagy vesz el bármit is kedve szerint.
- Ejha! Akkor is hosszú távra tervezel. - csicseregtem. Amúgy nincsenek névtelen hegyek, ahogy ezt te is biztosan legalább olyan jól tudod. Nyisd ki az atlaszt, Dél-Amerikától Ázsia belsejéig minden hegynek van neve. Ha nem jelölik, akkor is a helyiek biztosan hívják valahogy. Papalupupipipu, meg ki tudja még mi. Ázsiában milyen nekem extrának hangzó neveket adhatnak a hegyeknek, Chun' ichi?
- Név-te-len.- Phfuú, - fújtam egy nagyot - ennek aztán lehet beszélni. Aztán csak annyit mondtam visszavágásképpen karba tett kézzel: "Esélytelen!" De ezzel még korántsem volt vége.
- Van olyan hegy, aminek a Chun' ichi nevet adták? - kérdezte.
- Talán nincs....
- Akkor van olyan hegy, aminek nincs neve. - mondta, és megelőzve engem, kihajolt az ablakon.
Ránéztem és éreztem hogy meggyőzött. Ez a fickó van hogy az év háromszázhatvanöt napjába ragad további kétszer annyi időre, hát miért ne tudna valami olyat, amit én nem, mert nem érdekel, pedig lehet hogy az a valami épp' azért létezik, mert kevesen törődnek vele... Túl rövid. Ez járt a fejemben. Túlságosan is, de mitől? Rövid, mert hagyjuk elrövidülni. Ha egyszer úgy tennék mint ő, a végén lenne egy naaagy ugrás! Végül is mindenképpen szép dolog játszani a gondolattal, de... De nekem is ugyanazt jelentené az időben ténfergés, szeretném, és vajon ez a felejtésről szól, vagy a részletek megélésének vágyáról? A végkövetkeztetés nem volt a kedvemre való. Először is, az elgondolkodtató dolgokat a legtöbbször a fárasztó kategóriába soroljuk, főleg ha nem mi jövünk rá valamire, hanem valaki mondja el nekünk, és akkor hiába csápol két kézzel, nem ér el vele sokat általában. Ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam párszor. Elfogadni és legyinteni, ez minden amit a megrövidülve hagyott időnkbe zárva megengedünk magunknak, és semmi ugri-bugri! Ha van olyan név, amihez nem tartozik hegy, akkor van olyan hegy, aminek.., forgattam a gondolatot, majd nevetve tettem hozzá: "Ha egyméteres hó lesz a fejeden, akkor esküszöm, megkísérlek ráülni a tetejére:)
"Hogy előreugró vállunkkal mindketten; így fogadjuk ezt az új Napot.
Jégherceg, ahogy továbbra is lóg az ablakban, fél testtel a párkányon kívül, hasával mint egy szárítókötélen átvetett ruha, ráfeszül az ablakkeretre. Kezét, amely élettelenül lóg le, a szél valamilyen ütemre ide-oda himbálja. A mozdulatban pont annyi emberi energia van, amennyi ahhoz kell, hogy a szél fel ne kapja a kezét, és messze ne sodorja a levegőben.
Sajátos relaxációja közben Jégherceg hatalmas, nagy erejű hullámokat lát, amelyek a part felé tartanak, majd egészen közel érve, teljesen elcsitulva egy kisebb emelkedő mögött elvesznek a parti fövenyen. Ide csak a korábbi haragos zúgás lassú sóhaját hallani. Minden zöld körös-körül a homok sárgája között, és ez, és még más színek, mint például a parti sás összehasonlíthatatlanul más színű zöldje, vagy az apró vadvirágok egyszerű fehér, kék színei, egy nagy tarka vászon, amit a széleinél fogva most megemelnek, és a magasban összefogják Jégherceg fölött. Még az egybefolyt színek tompakék vásznán át is jól látni, hogy a távolban sapkátlan hegyek ülnek a horizonton, így, ilyen távolságból megsaccolva magasságuk maximum 2500-3000 méter lehet. Jégherceg szeme csak lassan szokik hozzá a hirtelen erős napsütéshez. Ahol korábban félhomályba borult szoba volt, eltűnt, helyét egy sosem járt tengerpart ismeretlen képe váltja fel, és ahol korábban én beszéltem, most ugyanabból a távolságból gyenge csipogás hallatszik. Valami fiatal madár próbálgathatja a hangját a közeli bokrok közt. Ahogy lassan, majd egyre gyorsulva, és végül teljesen szétfoszlik a kék vászon, a többi szín is a maga jól elkülöníthető helyére kerül vissza. Jól látszik ahogy a parton - amely egyben annak a dombnak is az alja, amelynek tetjén Jégherceg áll -, halászok kötnek ki. A két hajóval kilenc jól megtermett alacsony alak viaskodik.
Ahogy a sekélyesben szétszórt sziklák felé sodródnak, leeresztik a vitorlákat, és miközben megkezdik a kipakolást, csatárláncba állva hatalmas ládákat adogatnak egymásnak...
Mintha csak a háttér kék horizontjáról válnának le, közeledik a part felé két gyenge szerkezetű egyvitorlás...
A kék vizen, amíg a szem ellát, semmi sincs... De Jégherceg tudja, hogy hamarosan emberek szállnak partra, akiket nem ismer, és akiket valahonnan mégis azonosítania kéne az új énje egy darabkájával, de nem teszi meg...
Bármikor bukkannak fel, nem tart majd egyikükkel sem, és semmilyen komoly témáról nem akart beszélni velük. Vajon mikor kezdődik a rémálom? Amikor felnézve az egyik meglát, és társainak int maga mögé; nézzétek, itt van..!, vagy a nő hálószobájában? Annál a nőnél, aki most a háta mögött áll, és válla fölött elnézve már látszik kibontakozni a hajnali nagyváros, a közvilágítás maradéka, a toronyházak, a felüljárók... Hát igen, a szép életből mindig csak egy nagy levegővétel marad.
Mielőtt elköszöntünk volna egymástól, én a becsületes vállveregetés mellett voltam, és mikor a kabátja már rajta volt, egy hosszabbra vett lépéssel elég közel tudtam kerülni hozzá a manőver befejezéséhez, de jókedvűen nevetve kicselezett. Végül erőssen kezet fogtunk. Jó volt a szorítása, éreztem számít valamit neki a másik, akinek a kezét nyújtja. Ekkor utoljára, mielőtt lelép, még meg akartam tudni tőle valamit.- Ahogy élsz... Abban megvan a folytonosság? - repült a kérdés, és először láttam, igazán elkomorodni. "Nem. Nincs meg." mondta, ahogy lassan szétfoszlott előttem a délutánban. Örültem, hogy így tett, a hirtelen eltűnést hozzá nem méltó befejezésnek találtam volna.