2009. december 8. 19:39:51
Egy gonosz tudós mondta egyszer a tévében, hogy a világ úgy szar, ahogy van, és olyan ördögien kacagott hozzá, hogy el kellett takarnom a szemem e szomorúság láttán. Miközben nem láttam semmit a sötétben csak a tenyerem jóleső melegét éreztem, örültem hogy élek, a szó költői értelmében, és közben sem szűnt meg az a rám törő sajnálat, hogy a gonosz tudós vajon miért nem.
Több dolog is eszembe jutott ekkor. Elképzeltem hogy nem így van, hogy én vagyok egyedül, míg a világban élők mind egy-egy őrült tudós, és ezt gondolni, akárhogy is nézzük vicces/értelmetlen volt, hisz még én is tudom, hogy ez sosincs így, még akkor sem ha van, létezik a "pillanatnyi világ", ami furcsa és sebezhető benne minden és mindenki, eszme, életérzés, hit egyaránt, de a világ egyben gazdag is, és észrevehetően az, ezért nem igaz semmi a tudós gondolatából. Hisz ha igaz volna, a világ kísérletezgetéssel lenne tele, és béna kacajtól hangos. A gondolat végén megnyugodtam és a kezemet is elvehettem a szemem elől, hisz egyébként a tévében nem kacagnak észnélkül, tehát ha mindenki normális, csak egyvalaki nem, akkor azért a többség számára még mindig minden rendben, függetlenül attól, hogy én mit gondolok.
Másnap mentoromnak és vigyázómnak beszámoltam a tegnapi tudós gonosz ördögi tervéről, és a segítségét kértem abban, hogyan állítsuk meg őt tervének megvalósításában. De vigyázóm csak kacagott, főleg akkor, amikor az "ördögi terv" résznél tartottam, pedig bőven ki akartam fejteni a véleményem, mekkora felelőtlenség akárkit beszélni hagyni főműsoridőben, és azok mind egy kicsit lököttek, akik nem ismerik fel a média fontosságát és nem vigyáznak eléggé az emberi lelkekre. Legalább este, mamám, ha máskor nem! És mentorom csak kacag közben.
- Azt mondta, hogy "Hahaha, életre hívlak, te ördögi lény, hogy pusztítsd el a világot!", és legalább tíz percig babrált a műszereken, majd valaki egy öregember hangján azt mondta "Parancsod szerint mester", és ekkor rettentően sajnáltam, hogy a szemem takartam el a fülem helyett, de az elérhető maximumra törekedtem, és hirtelen úgy tűnt, a két kéz a szem elé erre inkább elegendő. Kicsit szipogtam is, de nem nagyon... - Ám mentorom elengedi füle mellett a lényeget és nem hallja meg a "szipogós részt", ellenben jót derül az ábrázatomon. Nem adom fel: - De olyan csúnya volt a tudós, mintha legalább műanyagból lenne, és a haja szétállt így.... kétfelé.
Vajon igazat mondott a tudós? Tényleg utálja a világot, amiben ha akarja, ha nem, él, és osztozik az időjáráson, a legtöbb mindenen. Az eső, ami rádesik, csak rád esik, senki másra, mintha mindenkinek saját esőcseppje lenne, és ez a közös, a napsugár, mely arcodba tűz milliónyi másik arcot is elborít, a közös lélegzés egyszer egy lélegzet lesz. - Nem hazudott. Ilyen kinézettel biztosan nem. - mondom és ez már a vége, ahogy elfogynak az érveim. Mentorom és vigyázóm is leáll a nevetéssel. Ahogy az ő arca, az enyém is kipirult, pedig én nem vagyok boldog, amit ért és úgy reagál, ahogy kell. Magához ölel mint egy plussállatot, és a mozdulat minden apró alkotóeleme jólesik. Nem baj hogy nem értem. Nem baj, mert láttam. Hogy jöttek a jók, akik valahogy mindig felbukkannak, és a tudóst végül leszerelték.
Egy gonosz tudós mondta egyszer a tévében, hogy a világ úgy szar, ahogy van, és olyan ördögien kacagott hozzá, hogy el kellett takarnom a szemem e szomorúság láttán. Miközben nem láttam semmit a sötétben csak a tenyerem jóleső melegét éreztem, örültem hogy élek, a szó költői értelmében, és közben sem szűnt meg az a rám törő sajnálat, hogy a gonosz tudós vajon miért nem.
Több dolog is eszembe jutott ekkor. Elképzeltem hogy nem így van, hogy én vagyok egyedül, míg a világban élők mind egy-egy őrült tudós, és ezt gondolni, akárhogy is nézzük vicces/értelmetlen volt, hisz még én is tudom, hogy ez sosincs így, még akkor sem ha van, létezik a "pillanatnyi világ", ami furcsa és sebezhető benne minden és mindenki, eszme, életérzés, hit egyaránt, de a világ egyben gazdag is, és észrevehetően az, ezért nem igaz semmi a tudós gondolatából. Hisz ha igaz volna, a világ kísérletezgetéssel lenne tele, és béna kacajtól hangos. A gondolat végén megnyugodtam és a kezemet is elvehettem a szemem elől, hisz egyébként a tévében nem kacagnak észnélkül, tehát ha mindenki normális, csak egyvalaki nem, akkor azért a többség számára még mindig minden rendben, függetlenül attól, hogy én mit gondolok.
Másnap mentoromnak és vigyázómnak beszámoltam a tegnapi tudós gonosz ördögi tervéről, és a segítségét kértem abban, hogyan állítsuk meg őt tervének megvalósításában. De vigyázóm csak kacagott, főleg akkor, amikor az "ördögi terv" résznél tartottam, pedig bőven ki akartam fejteni a véleményem, mekkora felelőtlenség akárkit beszélni hagyni főműsoridőben, és azok mind egy kicsit lököttek, akik nem ismerik fel a média fontosságát és nem vigyáznak eléggé az emberi lelkekre. Legalább este, mamám, ha máskor nem! És mentorom csak kacag közben.
- Azt mondta, hogy "Hahaha, életre hívlak, te ördögi lény, hogy pusztítsd el a világot!", és legalább tíz percig babrált a műszereken, majd valaki egy öregember hangján azt mondta "Parancsod szerint mester", és ekkor rettentően sajnáltam, hogy a szemem takartam el a fülem helyett, de az elérhető maximumra törekedtem, és hirtelen úgy tűnt, a két kéz a szem elé erre inkább elegendő. Kicsit szipogtam is, de nem nagyon... - Ám mentorom elengedi füle mellett a lényeget és nem hallja meg a "szipogós részt", ellenben jót derül az ábrázatomon. Nem adom fel: - De olyan csúnya volt a tudós, mintha legalább műanyagból lenne, és a haja szétállt így.... kétfelé.
Vajon igazat mondott a tudós? Tényleg utálja a világot, amiben ha akarja, ha nem, él, és osztozik az időjáráson, a legtöbb mindenen. Az eső, ami rádesik, csak rád esik, senki másra, mintha mindenkinek saját esőcseppje lenne, és ez a közös, a napsugár, mely arcodba tűz milliónyi másik arcot is elborít, a közös lélegzés egyszer egy lélegzet lesz. - Nem hazudott. Ilyen kinézettel biztosan nem. - mondom és ez már a vége, ahogy elfogynak az érveim. Mentorom és vigyázóm is leáll a nevetéssel. Ahogy az ő arca, az enyém is kipirult, pedig én nem vagyok boldog, amit ért és úgy reagál, ahogy kell. Magához ölel mint egy plussállatot, és a mozdulat minden apró alkotóeleme jólesik. Nem baj hogy nem értem. Nem baj, mert láttam. Hogy jöttek a jók, akik valahogy mindig felbukkannak, és a tudóst végül leszerelték.